Láng Györgytől olvastam nemrég a Péter-templom karnagya című életrajzi regényt, amely Giovanni Pierluigi da Palestrina életét próbálja elmondani - sajnos csak töredék maradt a szerző halála miatt. A zeneszerzőtől keveset hallottam, mindazonáltal az olasz reneszánsz meghatározó alakja volt.

A regény bepillantást enged a korabeli viszonyokba, abba, hogy hogyan lesz egy tehetséges fiúból a híres római schola tanulója, aki zeneszerzést, éneklést és hangszeres játékot egyaránt tanul. A mű az öreg Palestrina visszaemlékezéseivel indul, majd fokozatosan visszafordul a gyermekkora felé. Bemutatja faluját, családját, első tanítóit stb. A gond csak az, ami általában az ilyen nagyívűre tervezett életrajzoknál gond szokott lenni: indokolatlan időzés a gyermekkori emlékek mocsarában, amitől az olvasó legszívesebben felvágná az ereit. Most komolyan: egy felnőtteknek írott regényben minek kell oldalakon keresztül olvasni, hogy hogyan és mit játszottak a gyerekek a susnyásban nyáron? Az csak nekik érdekes. Akkor. Ott. A saját képzelt kis világukban. Felnőttként ez már nem érdekes és nem is megközelíthető lelkileg, tehát teljesen fölösleges ilyen "cukiskodással" operálni a regényekben. Ez csak az én véleményem.

Megtudunk persze sok mindent Palestrina színes családjáról is, ahol mindenki legalább három nyelven beszél folyékonyan és legalább öt hangszeren játszik mesteri szinten, ahol három évesen már kottát olvasnak a gyerekek és így tovább. Megismerjük az első mestert, aki a helyi templom orgonistája, és mindent tudni vél a kontrapunktról. A későbbiek fényében kiderül, hogy ez nem túl sok, de kezdetnek elég. Palestrina a helyben lakó bíboros pártfogása útján kerül végül Rómába, az egyik leghíresebb templom iskolájába, hogy továbbtanuljon. Itt aztán a szokásos "hősi szenvedések" várnak rá, éhezés, hideg, koszos kollégiumi körlet és így tovább. A toposzok unalomig ismétlődnek minden ilyen regényben. Kicsit már unalmas, de tényleg.

A lényegesebb, hogy itt már tényleg magas szinten tanul. A gond csak az, hogy mire igazán érdekes dolgok történhetnének vele, és mire kibontakozhatna a személyisége és az élete, addigra a regény végetér. Hősünk még csak 13 éves, minden előtte van, és akkor haza kell mennie, mert meghalt az anyja.

Itt ér véget a nem annyira jó és nem annyira érdekes regény, ami így csonkán nem tud kibontakozni. És ezért úgy marad meg bennem, mint amiben folyton csak az evésről (a fél regény menüleírásokra és receptekre ment el, nem vicc!) és a gyerekkori butaságokról volt szó. Kár érte.

Érdemes elolvasni, hogy mi minden történt még hősünkkel, de még inkább érdemes meghallgatni tőle valamit:

Mostanában érdekel a pszichológia, de Sigmund Freud Bevezetés a pszichoanalízisbe c. alapművét elég nehezen bírtam végigrágni. Kőkemény szakszöveg, ami önmagában nem baj (azon túl persze, hogy nem értek hozzá), de a szerkesztése is elég nehézkes. A kötet egyetemi előadásokból áll össze, és teljesen olyan, mintha minden sajtó alá rendezést mellőztek volna, egyszerűen csak beültettek a hátsó sorba egy gyorsírót, aki szó szerint lejegyezte, amit F. mondott az előadáson. Ami csak azért probléma, mert az élő szöveg és az egyetemi, írott jegyzet két eltérő műfaj. Utóbbiban sokkal több lehetőség adódik a mondanivaló rendezésére, tagolására, ami itt sajnálatos módon nem történt meg. Ez azzal is jár, hogy az élőszövegben nem zavaró kitéréseket, leágazásokat végig kell olvasni (szenvedni), ami egyáltalán nem segíti a megértést. A lényeg pedig valahol nagyon mélyre ásva elsikkad.

Mivel szinte megszámolni sem tudom, hány tantárgyból tanultam annak idején Freudról, ezért elméletének bizonyos elemei nem hatottak újdonságként, ezek a részek minden további nélkül "meghódíthatók" voltak. Tudattalan, tudat, én, komplexek, cenzor, libidó stb. elég ismert fogalmak ma már. Az élőszövegből kihámozni őket abban a legkezdetlegesebb formájukban, ahogy Freud kénytelen volt őket megfogalmazni és előadni - na, ez nem könnyű. Minduntalan emlékeztetnem kellett magam, hogy az 1910-es években járunk, amikor finoman szólva más volt a társadalmi-kulturális berendezkedés, és az egyetemi előadó kénytelen volt három oldalon keresztül a két fő női hallgatóságnak magyarázkodni, hogy itt bizony női szemérem ide vagy oda, de a szexről lesz szó, és akinek ez nem tetszik, ne legyen orvos stb. Ma már azt mondjuk erre, hogy "oh, Istenem, ne már", de akkor még ez volt a normális. És egyéb ilyenek számtalan alkalommal. Kicsit paternalista is sok helyen, próbál nem lekezelő lenni az alsóbb osztályokkal kapcsolatban, de ez nem megy neki. Próbál normálisan a nőkhöz állni, de ez sem megy neki. Mindazonáltal az elmélete és annak hatása persze óriási, érdemei vitathatatlanok.

Kicsit sajnáltam, amikor hosszasan fejtegette, hogy mennyien támadják, minden alap és ellenbizonyíték nélkül, de ezeket is jól kezelte. Óriási dolog egy új tudományág születése, és a pszichológia szorosan véve Freuddal született. Az új tudományág elismerését a széles tudományos társadalomban nem volt egyszerű. Nem is ment egyik pillanatról a másikra. Útkeresés és úttörés volt ez a javából. Annak minden gyermekbetegségével együtt. A hívekkel és ellenfelekkel. Az új elméletekkel. A kritikákkal. Ma már messzebbről és talán tisztábban látjuk, hogy mik voltak a jó és mik az elvetendő elképzelések. De maga Freud is sokat gondolkodott ezeken. Voltak persze olyan tézisei, amelyek meghaladottakká váltak, de ő maga is évtizedekig kutatott, ténykedett, írt, sokszor saját maga korábbi állításait is meghaladva, kiegészítve, javítva.

A könyvnek szerintem jót tett volna a szerkesztés. Sokkal áttekinthetőbbé váltak volna összefüggések az egyes fontos fogalmak között, beleértve ezek hatását a klinikai gyakorlatra is. Így egy kicsit esetlegesnek tűnik, hogy valaki felfogja-e teljes mélységében az elméletet vagy csak tapogatózik az egyes példaként felhozott esettanulmányok között. Olvasmánynak mindenesetre több, mint érdekes, ugyanakkor borzasztó nehéz. És nem alkalmas olyan időkre, amikor az ember lánya fáradt, kiborult, baja van vagy hülyeségeket álmodik, mert még a végén önanalizálásra vetemedik, ami nem jó. :)

Többször írtam már, hogy a dualizmus kori, főleg a XX. századi magyar irodalmat elég érdekesnek találom. Mindenki ismert mindenkit, x költő felesége y költő volt múzsája volt, z színésznő abban a színházban játszik, ahol a és b először randiztak stb. Szóval kicsit belterjes, de mindenképpen érdekes világ. Főleg akkor, amikor több életrajzot, könyvet, regényt, dokumentumot is elolvasok, hol erre, hol arra a szereplőre kihegyezve, de a háttérben ott vannak a többiek is, akikről már szintén olvastam valamit. A végén tehát összeáll egyfajta rendszerré az egész.

Most is ezt éreztem, amikor Menyhért Anna Egy szabad nő című regényes életrajzát olvastam, aminek főhőse Erdős Renée. Az a Renée, aki egyrészt elsőként élt meg az irodalomból Magyarországon - nőként. Nem semmi. Költőnő volt, de később regényei tették ismertté és ma úgy mondanánk, hogy bestseller szerzővé. Ugyanis ahelyett, hogy lányos szeméremmel közelített volna az élethez, ő mindent kimondott és leírt, amit akkor és ott egy nőtől nem vártak. Sőt, igyekeztek visszatartani, kigúnyolni, ellehetetleníteni, és mindent megtenni, amit a fiúk meg szoktak tenni, hogy egy lányt kipöcköljenek a pályáról. Ez a nő viszont nem hagyta magát, ha kidobták az ajtón, visszamászott az ablakon. Kitartása lenyűgöző. Az újrafelfedezése és értékelése most tart, mint sok korábbi nőírónké, talán majd a jövőben nem fognak furcsán nézni a boltban, ha az ember Szikra antológiát vagy Török Sophie kötetet keres. Addig meg az ilyen ritka gyöngyszemeknek kell örülni, hogy legalább foglalkoznak egy-egy nőíróval és műveivel.

Menyhért Anna regényes életrajzot ír, röviden, felvillanó képekben. Ezt a szerkesztést borzasztóan szeretem, mert sok hangulatot idéz meg, sokféle ember jön-megy a lapokon, egy-egy élettörténeti fejezetet több szempontból is megvilágít, és kerekké válik az, amit mondani akar: Renée személyisége. Nem tudunk meg mindent a gyerekkoráról vagy hogy kik hol miért találkoztak vele és milyen hatással voltak rá, de a lényeg így is ott van. Egy olyan nőről van szó, akit nem érdekel, hogy ki mit mond róla, ő úgyis azt teszi, amihez neki kedve van. Irigylésre méltó.

Elvileg lesz folytatás is, én vevő vagyok rá, ez biztos. Addig is olvassátok a szerző blogját: http://www.menyhertanna.hu/

... értik, ugye? Szóvicc. Elnézést.

Szóval voltunk a POSZT-on megint. Kicsit összébbhúzták, átszervezték, illetve beszervezték a Zsolnayba, de ez így jó is, nekem tetszett. A szokásos jegyes hercehurcára már nem mondok semmit, ahogy a teljesen tájékozatlan önkéntesek személyzetként alkalmazása is no comment.

A darabok viszont jók voltak.

A 40! avagy az élet véges pl. még nem annyira aktuális, ám annál tanulságosabb volt. Pikáns volt, hogy mindezt a bábszínházban bírtuk megnézni, szóval vicces volt. Szeretem a kamaradarabokat, mert elég sokat megmutatnak a színészekből, most is ez volt: négy emberrel eljátszottak vagy harminc karaktert, és minden jól működött. A vicces-ironikus-cinikus-mosolygós-önmagánröhögős jelenetekből meg a végén csak kijött, hogy azért nem kell öngyilkosnak lenni a 40. szülinapon, mert elvégre csak akkor kezdődik a szuperhős lét! Bezony! Ja, és életbölcsesség: "Lányom, ha geciznek veled: ne hagyd magad!" Megjegyzem.

Ma meg Shakespeare összes rövidítve volt a porondon, hát, ezen is könnyesre bírtam röhögni magam, holott a jó Willhez annyi köze volt, mint nekem egy szépségversenyhez. De viccesnek vicces volt, a három szereplő lubickolt a szerepek garmadájában. Megint csak sok mindent ki tudtak hozni magukból a színészek, ami szerintem nagyon jó. A közönséggel már voltak nehézségek, pl. a közönségbevonós darabokban mindig gond, ha sikerül valami fapinát kiválasztani közreműködőnek, mint itt (gratula, hogy csak a külsőre tudtatok menni, fiúk...), de ez benne van a pakliban. Az meg külön jó volt, hogy a 3 fős közönséget vonzó garázszenekar, ami valami szervezői baki folytán megkapta a Pirogránit udvaron a nagyszínpadot, egy ajtónyira a darab fináléjától, nem bírta ellopni a showt, sőt, improvizálás folytán még bele is épült a végszóba. Hatalmas respekt a színészeknek, komolyan.

Többet kéne kulturálódni, na.

(Nem csak nekem, hanem a z generációnak is: azt hittem, fültövön legyintem a mellettem ülő kis hipster gyereket, akinek még előadás közben sem bírt kiesni a telefon a kezéből. Most komolyan: tényleg nem lehet két órát kibírni a Facebook nélkül?! És ott nyomogatja, világít a nézőtéri sötétben, mert ezt így kell. A szemetet meg otthagyja maga után. De volt színházban, mert ő milyen menő kultúrlény. Hülye kis csíra.)

Mindig van lejjebb. Ez alapigazság. És vannak napok, amelyek készséggel bizonyítják eme tételt.

Mint a mai. (Vagy a tegnapi vagy az azelőtti vagy a teljes múlt hét...) Amikor minden elromlik, ami elromolhat. Mert ezt így kell.

De aztán vannak olyan pillanatok benne, amikor megtalál a humorom, és inkább a sírva röhögés és facepalm kombót választom, mert mégiscsak eredményesebb.

... mint ma a pulcsivásárlásnál, amikor 20 percet álldogáltam a pénztárnál (nem a Tecsóról van szó...), mert előttem a következők történtek:

- netről rendelt az illető boltos átvétellel, kézzel kitöltős átvételi bizonylat, pénztárgépbe és számítógépbe beüt, vevő kártyával fizet, a csomagot fel kell bontani, hogy minden rendben van-e és ezt lepapírozni,

- puma anyuka sok tízezres tétel, szénné szolizott cicalányával még a sorból is vásárolgat,

- néni egy darab blúzt vesz, majd a pénztáros kislány rosszul ad vissza, néni reklamál, de már valamit rosszul ütött a kislány a gépbe, sztornózni nem tud, helyette csinál egy komplett zárást-nyitást (teljes bizonylatolással!), végigrovancsolja az öt forintosokat is, ahogy kell, majd siker, néni távozik,

- további három vevő, egy-két tétellel, a pénztáros kislány kb. olyan gyors, mint aki egy indiai templomban számolja a rizst a mandalakészítésnél és éppen nagyon zenben van...

... tehát mire sorra kerülök, két választásom van: felrobbanok az idegtől vagy röhögök az egészen. Inkább az utóbbi. De azért legszívesebben beírnék a bolt HR-osztályára, hogy hozzák vissza a sok gyűrűs, tetovált, felborotvált hajú eladó csajt, mert ezt a káoszt nem lehet elviselni.

Szóval az élet szép, csak ez nem mindig látszik. (Mint a héten: én is kedves vagyok, csak ez nem mindig látszik. A nap bókja...)

Hogy még a legnormálisabb napot is mindig el tudja rontani valami baromság! Azért ez már sok. Jobban belegondolva persze nem egy meglepő dolog, mert egész héten hétfő volt, de durván. És persze megint az én készülékemben van a hiba, amiért megint felültem a jó nagy illúziónak, ahogy kell. Mert nem látok a szememtől. Vagy ostoba vagyok. Vagy naiv. Vagy túl sok jót tételezek fel ott, ahol nincs semmi. Vagy mindez egyszerre. Ki tudja. A lényeg, hogy megint a fal adta a másikat.

Nem vagyok pesszimista. Inkább jót feltételezek, aztán többnyire bejön, néha meg nem. Most éppen nem. Nem is ez a legnagyobb gond, hanem az, ha a maroknyi közelálló emberkéből kell csalódni valakiben. Nos, az nagyon nem frankó. Nem ok nélkül vannak csak maroknyian. De néha még így is beüt néha valami. Mint ma az illúzióvesztéssel.

Nagyon nem frankó...

Ma esti film, hogy a hülye ostoba naiv liba énem végre tanuljon valamit:

Olvassunk fantasyt, mert az jó! Ezúttal Jacqueline Carey Kushiel dárdája című monstre regénye volt soron, ami persze egy regényciklus első kötete. (Ismert a véleményem a „f…nak kell folytatni mindent” témában, nem ismétlem maga.) Nem, nem fogom tovább olvasni.

A regény egy Terre D’Ange nevű kitalált, ám Franciaországra feltűnően hasonlító országban játszódik. Mitológia is van, amit sajnos nem önállóan talált ki a szerző, hanem mindenféle apokrif zsidó hagyományokra alapozva, pedig amire alapítja az egész regényt, az valójában sokkal közelebb áll a színes ókori vallási kultuszokhoz (igen, azokhoz, ahol még az istennőket nem száműzték), mint a hímsoviniszta sivatagi egyistenhitekhez.

A regény mitológiája ugyanis gyakorlatilag a vallási alapú prostitúcióra, illetve a szexre mint a vallásosság kifejeződésére és központi szerepére épül. Érdekes, ám nem aki hallott már az Ízisz vagy Istár tiszteletére felépült kultuszokról, az nem nagyon lepődik meg. Mondom, a vicces az egészben inkább az, hogy mindezt a zsidó hagyományra és egy Élua nevű istenségre alapozza, ami finoman szólva is ironikus. (Ennyit a vallásfilozófiáról.)

A sztori tehát valami olyasmi, hogy itt nagyon szeretik a szex minden formáját (tényleg mindet), és erre az Élua követőinek tiszteletére alapított 13 ház mint főbordélyok szolgálnak helyszínül. A prostik bennük olyan rabszolgák, akiket direkt szexre képeznek (elméleti és gyakorlati síkon is, komolyan, még szakkönyvek is vannak), és az ún. patrónusok vásárolják meg a szolgáltatásaikat. Ha aztán jól csinálják a dolgukat, a patrónusok ajándékaiból kiválthatják magukat a házuk szolgálatából. Jó kis rendszer, nagyon szabályozott.

Egy ilyen házban nevelkedik Phédre, aki nem egyszerű prosti, hanem szadomazóban utazik. Igen, hosszú leírásokkal korbácsolásokról, vérről, stb. Hogy ezt hogyan élvezheti valaki, az számomra rejtély, de ő erre izgul – meg a perverz patrónusai is, szóval win-win.

Ami az érdekesebb, hogy a házából egy Delaunay nevű ürge kivásárolja, és saját maga képezteti ki a csajt a finomabb módszerekre mind „szakmailag”, mind egyéb szempontból. Az egyéb szempont pedig a kémkedés.

És itt jön a képbe a regény másik fő vonulata: az ország nem csupán szexel látástól mikulásig (pedig de…), hanem a nemességnek még van ideje a szokásos intrikákra, lázadásra, trónviszályra, puccskísérletekre, gyilkosságokra, és minden egyébre, amivel a nemesek amúgy szórakozni szoktak. A gond az, hogy ezzel majdnem polgárháborúba taszítják az országot, ráadásul idegen hatalmak is készek megszállni a földjüket, mert az milyen jó már.

Amikor Delaunayt megölik, Phédre-re és segítőjére (egy nem szexvallásos testőr, nagyon cuki!) hárul a feladat, hogy segítsenek magukon és az uralkodójukon is. Ezt persze nem kevés nehézségen át teszik meg, de végül azért elég jól sikerül mindent helyretenni.

A regény alapvetően kalandregény, tehát a karakterek elég statikusak, nagy jellemfejlődés max. a testőrön figyelhető meg. A többiek elég idegesítőek, beleértve a főhősnőt, aki egyrészt idegesítően felizgul minden olyan helyzettől, ahonnan normális ember fejvesztve menekülne, másrészt pont ezért fogalma sincs róla, hogy hogyan kell nem belemászni olyan helyzetekbe, amik nem lesznek frankók. Egy idő után nagyon-nagyon idegesítő volt.

A rengeteg ismétlés, mellékszál, fölösleges szereplő, elhúzott cselekmény szintén nem tett jót a regénynek. Korbácsolás, baktatás, megismerkedés harminc új szereplővel, korbácsolás, baktatás, rabszolgaság, korbácsolás, menekülés, újabb fölösleges szereplők és még egy kis korbácsolás… a végére nagyon untam.

És persze megint az idióta nyugati romantikus elképzelések a cigányokról. Jesszus, jöjjenek le egyszer Istvándiba, könyörgöm, és nézzenek már körül! Akkor talán nem fogják jóképű mediterránoknak és romantikus hősöknek látni a csapatot. A hősnő ráadásul full bele volt esve egy ilyen fickóba, na, mondom, ha ezzel jön össze, én leteszem a hajam… Pfff. Szálljunk már le erről a témáról, kedves nyugati írók.

Összességében nagyon jól kidolgozott világban játszódó regény, érdekes olvasmány, de tényleg nem kellett volna ennyire hosszan írni. Ez a regény ötszáz oldalon is elfért volna. Nincs bajom az intrikával, a sok névvel, a bonyolult szövetségekkel meg miegymással. De azért bevezetni vagy száz szereplőt, hogy közülük nyolcnak legyen érdemben szerepe… nem érdemes. 1000 oldalon? Normális? Nem fogom továbbolvasni, de egynek jó volt.

Fantasyt olvasni jó. Meg kalandregényt is. Főleg ha van egy kis csajoskodás is benne. Robin LaFevers gyilkos apácás trilógiája (a magyarul igen idióta "A Halál szépséges szolgálólányai" címmel... no comment) pont olyasmi, amivel este ki tudom kapcsolni az agyam.

Van itt minden, ami kell. Szimpatikus, ám sötét múltú főhősnők. Trónviszály és nemesi intrika. Szomszéd ország felől támadás veszélye. Mágia. Gyilkosság. Szerelem. Fortélyok és mérgek. Minden együtt egy jó kis öldökléshez.

A háttér a XV. századi Bretagne, viszont olyan fantasztikus vallási kultuszokkal, ami teljesen a fantasy világába löki át a történetet. Adott néhány régi istenség, akiket a katolikus egyház max. helyi szentekként ismer el, de még nem tudta őket teljesen likvidálni. És ezeket az isteneket kolostorokban még sokan szolgálják. Köztük Mortain-t, a halál istenét. Őt konkrétan apácák, akiket orgyilkosoknak képeznek ki, és "titkos megbízatások" keretében hol beépülnek, hol csak orgyilkolnak, hol egyéb képességekkel rendet tesznek, mikor mire van szükség. Azt, hogy hol avatkoznak be, az apátasszony mondja meg, illetve egy apácalátnok. Persze, rögtön felmerül, hogy tévedhetnek, manipulálhatók, saját sötét szándékaik lehetnek stb. És tényleg! De ettől izgalmas az egész.

A történetek három novícia körül forognak, ők egy-egy kötetben önálló történetet is kapnak, de a három sztori ugyanakkor egymás folytatásaként is szolgál, és a végén egész kerek történetet kanyarít ki az írónő a sok szálból. Le a kalappal. A sztori nagy vonalakban a trónviszály körül forog, nevezetesen örökösödési, uralkodói házassági és külső fenyegetettséggel járó problémák olvadnak szép egységbe, ahol aztán nem kis szükség van a gyilkos apácák rögtönzéseire a különböző helyzetek megoldásában.

Nagyon kalandos, nagyon fantasztikus, nagyon-nagyon történetek ezek, néha kissé szirupos jó részekkel, de így jó, ahogy van. Néha a naivitása túlzó, néha meg az egyes szereplőkre halmozott rengeteg szenvedés, amitől már bárki kiakadna, de ezek csak mennek tovább bele a szenvedésbe, no comment. Végül persze minden és mindenki a helyére kerül, és nagyszerű flashbackekkel még a múlt is egészen más értelmet nyer. Jól megírt sztori, roppant szórakoztató volt. Nekem különösen a saját mitológia megteremtése tetszett, amivel az írónő egészen különös hatást ért el: a történet egyszerre játszódott a realitásban (sok szereplőt valós személyekről mintázott) és a fantasztikum világában. Az egészből pedig nagyon jó kis keverék lett, valahol a valóság és a nem-valóság határán. Pöpec.

Ja, és persze nők tőrökkel, fojtózsinóros karkötővel meg íjjal! Aki beszól, halott ember! Naggggyon menő! :)

Végre, irodalom! Kaffka Margit Színek és évek című überhíres regénye már egy ideje itt várakozott, hogy elolvassam és most végre megfelelő hangulatom volt hozzá. Hát, nem semmi a könyv, az biztos.

A XIX-XX. század fordulóján követünk végig egy női sorsot, Magdáét, aki dzsentrilány, ágas-bogas rokonsággal rendelkezik, félig úrias, félig parasztos környezetben próbál boldogulni. A kor szokásai szerint nem tanul, minden társadalmi pozíciót házasság útján kell megszereznie magának. Első férje egy feltörekvő self-made man, Jenő, aki utólag visszatekintve egy igen rendes fickó, a tenyerén hordozza, gondoskodik róla, nem nagyon hagy neki aggódnivalót vagy gondokat, amiket neki kéne rendezni. Aztán egy megyei választási vereség után szépen öngyilkos lesz, és hátramarad az addig jómódhoz szokott asszonyka egy kisfiúval.

És itt kezdődik (ill. a kötelező férjhezmenésen túl itt ütközik ki újra) a kor nagy igazságtalansága: egy nő csak egy férfi által lehet valaki. Vagy juthat egyáltalán békés, nyugodt élethez. Mert hiszen nem ért semmihez, tisztességes állás nőnek alig akad, aki pedig egymaga van, azt a rokonoktól, ismerősökig és ismeretlenekig mindenki cibálhatja és a szájára veheti, mintha valami utolsó rongy lenne. A rokoni jó- vagy rosszindulatból is elege van egy idő után, csak kallódik, így végre úgy dönt, hogy másodszor is férjhez megy, régi hódolójához, aki viszont egy élhetetlen állat. Kaszinó, adósságok, kártya hajnalig, stb., a szokásos "magyar virtus". Persze minek alapít családot az, aki ennyire alkalmatlan az együttélésre? Rejtély. Egyszóval egy pokol az életük, és persze a nyomor újratermeli önmagát, gyorsan összehoznak három gyereket, legyen, aki tovább viszi a szenvedést. És így telik el vagy húsz év, míg végre az alkohol elviszi a fickót, a nő meg ott marad megint egyedül, ötvenes "öregasszonyként".

A Magda által narrált elbeszélés végig nagyon szép, régies nyelvű, a személyes szubjektív beszámolóból azért mégis ki-kitűnik a háttér, a polgári-dzsentri Magyarország élete. Az arisztokrácia is itt van persze, de csak háttérben, csak mint letűnő képek, mert már nem az övék a jövő, hanem az "ügyes" polgári rétegé. Itt-ott felsejlő sorsok, odavetett mondatok világítanak rá a társadalmi változásokra, amik nagyban és kicsiben is éreztetik hatásukat. Magda életét persze már semmilyen társadalmi változás vagy feminista jóakarat nem szedheti rendbe, de reméli, hogy lányai már tanultak, és megállnak a lábukon egyedül is. Nem kell azért férjhez menniük, mert csak. Azért egy-két bölcsességet megtanult az életben, de inkább csak a szenvedés jutott neki osztályrészül, amit nem nagyon tudott okosan kezelni. Általában csak sodródott, és egyik rossz döntést hozta a másik után. Néha az ember legszívesebben megpofozná, hogy térjen már magához és legyen egy kicsit életrevalóbb. Az anyja, a nagyanyja mind okos nők voltak, akik tudtak élni a lehetőségeikkel, és tudtak alkalmazkodni új helyzetekhez, meg tudtak oldani nehézségeket. Magda mintha nem örökölte volna ezeket a tulajdonságokat, vagy csak nem bontakoztatta ki őket magában, ki tudja. De valahogy végig az volt az érzésem, hogy te jó ég, miért nem csinál már valamit? Mondjuk dacból, csakazértis virtusból szépen felnevelte, taníttatta a lányait, de ez olyan mártíromság is volt a részéről, hogy ha már itt vannak ezek a kis pulyák, akkor gondjukat viseli. Ha már magáért nem tette meg. Érdekes.

Nagyon zaklatott, érdekes olvasmány volt, mint Kaffka általában. Jó.

Régen nem olvastam már Fábián Jankát, mert kicsit elegem lett a nagyon habos-babos regényekből, amik olyan sekélyek, mint a fürdőben a gyerekmedence. Most mégis erre vágytam, és végül is nem bántam meg. A Búzavirág című regény már régóta kellette magát a könyvesboltban, aztán meg is vettem. Nem is volt rossz választás. Az persze csak később esett le, mert nem írták rá, hogy ez valaminek a folytatása (hát, persze, folytatás nélkül nincs élet... Istenem, mi lett volna, ha Tolsztoj folytatja az Anna Kareninát? megtudtunk volna még valamit az életről vagy a szerelemről? nem hiszem), de sebaj, így is kerek egész volt. Nagyjából.

A XX. század előtt vagyunk pár évvel, megszületik Mimi, a főhősünk. Egy kicsit bajos családba esik be, anyja belehal a szülésbe, apja elhagyja, de később a nagynéninek hála megint összejön a család. Hogy aztán nagynéni hozzámegy apucihoz, azt ne bolygassuk. A kis Mimi felnőve színésznő akar lenni, ekkor még némafilmkorszak van, de csak a háború után, már Amerikába kivándorolva találja meg a számítását. Addig nem igen. Nem kis részben önjelölt rendező vőlegényének köszönhetően, aki eltitkolja előtte a lehetőségeket. A vőlegény később meghal az I. világháborúban, "teljesen véletlenül" abban a kórházban, ahol Mimi önkéntes nővérkeként szolgál. Van itt annyi melodráma, hogy több sem kell. Persze ez alapvetően egy lányregény, itt aztán semmi igazán rossz nem történik, semmi nem érinti meg a főhős lelkét, ő egyre csak lépked át az életen egyik lehetőségtől a másikig. Végül Hollywoodban köt ki, de itt sem esik semmi komoly baja, egészen addig, amíg öccse utána nem megy, és gyilkosságba nem keveredik. Ekkor aztán visszavonul valami hajánál fogva előráncigált digóval egy szőlőbirtokra, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A regény több évtizedet ölel fel, a vége sajnos elég összecsapott. Nekem legalábbis hiteltelennek tűnt, ahogy Mimi az addig lenézett, utált olasz fickót egyszer csak szó szerint magára rántotta, aztán még aznap úgy döntöttek, hogy ásó, kapa, nagyharang. Öööö... mi van? Ez azért nem így megy. A háttér egyébként érdekes volt, a XX. század elejének Magyarországa, előbb a vidéki élet lassú tempója, majd Pest-front-lüktetés, jövés-menés. Amerikától kezdve azonban kissé félszeg és hamis lett a kép, talán az írónő nem tudta úgy megkutatni ezt a korszakot és ezt a kontinenst úgy, mint a magyar viszonyokat, amik között már olyan jól mozgott. Nekem valahogy olyan bulvárosnak tűnt, mintha nem igazán tudná, hogy mit akar írni. Azért itt is voltak bőven történések, nehézségek, de valahogy kevésbé tudták felkelteni az érdeklődésem.

Összességében kellemes kikapcsolódás volt a regény, de az amerikai részt kihagytam volna.

Általában azt hiszem, minden könyvnek megvan a helye/közönsége/ideje/célja a nap alatt. Na, de azért néha tényleg sikerül belefutni valami olyanba, ami miatt sírok, hogy ezért fákat vágtak ki. Helena Marten A citromkert című regénye ilyen volt. Komolyan, nem fogok több német könyvet olvasni, mert ezek tényleg rémesek.

Most is együtt van minden modorosság, szenzációsnak gondolt, ám valójában várható fordulat, egysíkú bábok karakterek helyett, lapos sztori stb.

Egy gazdag kereskedő elhalálozik, és idióta végrendeletet hagy hátra. XVIII. században vagyunk, nem mellékes. Ez persze szokásos a kalandregényekben. (Itt jegyezném meg, hogy inkább ügyvédhez ment volna a hülye a sok pénzével, ahelyett, hogy nekiáll magától okos lenni.) A hátrahagyott családtagokat (asszony, lánygyerek) és az üzletet egy unokaöcs veszi át, aki nem csak tehetségtelen, de el is herdálja a vagyont, amit a rosszul magyarázott háttérsztorival úgy ad elő az írónő, hogy tulajdonképpen az apjáért állt bosszút, mert az elhunyt első felesége valójában az ő apja nagy szerelme volt. (Akit ha elvett volna, akkor nem az ő anyjával köt házasságot és ő nem is lenne, szóval logics fail, de ez ezerrel.) A halott fia meg, aki megmenthetné a nőket a zsarnok rokontól, eltűnt. (Később kiderül, hogy él, de nem is a halott fia, mert a muttert felcsinálta a helyi plébános, akibe szerelmes volt.) Ellenben elhunyt faternek volt egy másik lánya, aki az első asszonykától volt, aki valami lázadó talján fickó felesége és általában menekül a törvény elől, de aztán megérkezik a soha nem látott rokonokhoz és rendet tesz. A végére meg mindenki megtalálja az elveszettnek hitt családtagokat és happy end van.

A zavaró az egészben az, hogy nincs főhős. A főhős elvileg Luisa, az elhunyt kereskedő lánya, de ilyen halovány, élhetetlen szerencsétlent még az életben nem láttam. Olyan tesze-tosza szegényke, hogy még egy szobába sem mer néha belépni, nemhogy kinyitni a száját és mondani valamit. Nem csoda, hogy mindenki ütődöttnek nézi, soha nem tesz semmit. Ehhez képest beállítja az írónő az apja jobbkezének, meg segít könyvelni a vállalkozásban meg ilyenek. Hát, persze! A legviccesebb, ahogy szorult helyzetekben a raktárba menekül és kolbásszal tömi magát, hogy ettől megnyugodjon. Hihetetlen. Aztán meg teljesen karakteridegen módon útra kel Itáliába, hogy megkeresse a féltestvére eltűnt férjét - egy családi baráttal, akivel útközben úgy összemelegszik, hogy haza sem megy aztán. OMG.

Teljesen hiteltelen, rosszul megírt valami. Dagályos, igazi "németes" stílusban, ahol még a cselédlány ükanyjának falunapi viselt dolgai is kiderülnek, csak ne haladjon előre a cselekmény egy tapodtat sem. Az ilyen könyveket be kéne tiltani, komolyan. Szórakoztatási faktor semmi, kb. olyan élmény olvasni, mint a Blikket átlapozni: a blődségén csak felhúzod magad. Ne olvasd el.

Tuskók és gyökerek mindenütt vannak. Nem, nem a fákra gondolok. Nem könnyítik meg az életet. Kicsit keményebben kéne bánnom velük. Áh.

Olyan sokoldalú leszek lassan, mint egy gömb.

A mai napot pl. coacholással töltöttem, ami azért vicces, mert 1. nem értek az érzelmekhez, 2. nem értek az emberekhez, 3. nem értek az emberek érzelmeihez. Azért meghallgatni problémákat, együttérzően hümmögni és vállat lapogatni beleéléssel nagyon tudok. Néha azt hiszem, ez pont elég is. Azért elgondolkodtam azon, hogy miért a fiúk szoktak inkább így megzuhanni, vagy mutatni a sebezhetőbb oldalukat, pedig pont tőlük elvileg pont nem várnám. Vagy azért tűnik így, mert velük többet beszélek? Nem tudom. De így van. Persze egymásnak nyilván nem állnak neki nyígni, egy lánynak meg el lehet mondani, ha ki vannak borulva. Jólesik ez a bizalom és segíteni is igyekszem, csak néha nem tudom, hogy elég-e, amit teszek értük.

Aztán kockulok is, ami aztán tényleg durva egy humán nőtől. De ez van. Lassan olyan természetességgel beszélek log fájlokról, admin felületekről, extra attribútumokról, meg archiválási ütemezésekről, mint aki tudja, mit beszél. Rémisztő. Pedig amúgy nem vagyok egy tech-lány. Nagyon nem. De mindent meg lehet tanulni, ha van egy kis belső késztetés. Bennem meg mindig van tanulnivágyás. Ez valahol jó dolog, mert mindig bele tudok futni olyan új dolgokba, amiket el lehet sajátítani. Így nem unatkozom sose.

A sporty lawyer énem is ugrándozik mostanában, néha így "megugrik" a motivációs szintem, és úgy kell kényszeríteni magam a pihenőnapok beiktatására. Ami egyrészt szintén ijesztő, hiszen fényévekre vagyok a korábbi lusta önmagamtól, másrészt nagyon jó érzés, hogy hova jutottam el. Most épp jógában fejlesztek (tiszta jógamatyi lettem... illetve yogini), érzem is a javulást. Párhuzamosan pedig javul a futóteljesítmény is. Van összefüggés. Szóval hepiség. :)

Cheering up music for everyone:

Mindig megdöbbenek az emberek hülyeségén, beleértve a sajátomat is.

Mert ugye lehet szidni az érzéketlen/tahó/mufurc/bunkó stb. embereket, de hát ennyi erővel párhuzamosan szidhatom saját magamat is, hogy én hülye/lúzer/ostoba/fajankó miért állok még mindig szóba velük, miért veszem magamra a problémáikat, miért teszek nekik szívességeket és így tovább, hogy újra és újra megbántsanak és telesírhassam a kispárnám olyan ostobaságok miatt, minthogy beszólnak/elfelejtenek/keresztülnéznek rajtam/nem foglalkoznak a dolgaimmal/átgázolnak rajtam stb.

Külön bosszantó, hogy mindez csak nekem probléma, mert ugye a bunkó nem veszi észre, hogy éppen érzéketlen gyökér volt, illetve ha mégis, nem érdekli vagy elüti valami bugyuta magyarázattal, hogy fáradt vagy stresszes. Ami valójában persze hazugság, csak kinek lenne érdekében kimondani egyszer az igazat, hogy a bunkó valójában nem törődik senki mással, csak saját magával és a saját igényeivel? Senkinek. Nekem sem.

Kezd világossá válni, hogy a hiba az én készülékemben van, amiért ezeken gyötrődöm. Ki tud egy jó szerelőt?

Igazi SOAD hangulat: Angels deserve to DIE!!!

Spontán futkározásból új egyéni csúcs. Hell yeah! Ego sum regina. Ennyike. ;)

Utáltam a csupa-nő-irodában dolgozni. Ez tény. Mert fogyókúrát kellett hallgatni, meg magánéletet, meg mit csinált a gyerek, kivel mész randizni, mikor mész fodrászhoz stb. Túl sokat tudtam meg a műköröm feltöltésről és az emésztést segítő módszerekről, amiket nem akartam tudni.

Vegyes helyen jobb dolgozni, mert kiegyenlítődik a hülyeség. Többnyire.

Meg a fiúkkal könnyebb kijönni. Többnyire.

Kivéve, amikor bunkó tirpákok és amikor beszólsz, hogy ugyan, fejezzék már be, csak néznek, mint borjú az új kapura, hogy "hámámé', nem csináltam semmit". Ez az a lelkiállapoti pont, amit az angol nyelv a mindfuck szóval olyan találóan ír le. Amikor úgy érzed, hogy vagy felrobbansz helyben, vagy Ragnar Lothbrokként az első kézbe kapható golyóstollat úgy vágod bele az illető koponyájába, hogy a másik oldalon jön ki.

Vagy bőgsz, mint egy hülye az íróasztalra borulva, szétkenve a méregdrága L'Oreal sminkedet a gecibe.

Az élet szép, csak ez nem mindig látszik.

Részben ennek hatására, részben meg mintakeresés miatt bevettem magam a könyvtárba, hogy kicsit megkutatom a magyarok útját.

Amit találtam, az a totális káosz!

A könyvtár tele van olyan történészek honfoglalást, őshazakutatást meg minden egyebet összehordó munkáival, akik Marxtól kezdik magyarázni a magyarság őstörténetét. Meg megint jönnek a finnugorokkal. Meg a ki-hallott-már-egyáltalán-róluk-és-mit-csinálnak urali népecskékkel, akikről egyrészt nem tudunk semmit, másrészt nem volt hozzájuk közünk soha. De nyilván a rokonaink.

Aztán vannak a ló másik oldaláról származó kötetetek, bár kevesebben (azért gondoljunk bele a könyvtár helyzetébe is: az összes "ősszittya" könyvet csak nem vásárolhatja fel), amelyekben meg az van, hogy a magyarok a világ ősnépe, és mindenki a leszármazottjuk a spanyoloktól a japánokig. Ja, és a Szíriuszról jöttünk a Földre, csak mondom.

Na, ebben rakjon rendet valaki.

Nem mondom, kell hozzá nyitottság, hogy az ember nekivágjon, de azért talán nem lenne hülyeség, ha normális tudósok, normális munkáiból indulok ki. Mert azért találtam ilyeneket, csak nehezen. Úgy általában azt látni, hogy a történészek (de a nyelvészek még inkább!) szeretnek elméleteket gyártani, és ami nem illik bele a teóriájukba, azokról a bizonyítékokról, leletekről, tényekről egyszerűn megfeledkeznek és elbagatellizálják őket. Ami elég tudománytalan, ráadásul arcpirítóan hazug is.

Az első kötet, amit végigolvastam (de jön még több is), az Kövesi Péter A csodaszarvas nyomában című, amúgy laikusoknak íródott, nagyon jól emészthető, mégis megalapozott könyve. A szerző célkitűzése nagyjából az volt, hogy szakadjunk el a nyelvészek által kitalált finnugor nyelvrokonság témájától és próbáljuk meg a legújabb felfedezéseket (régészeti, kulturális, nyelvi, etnográfiai stb.) komplexen nézni, hátha kijön belőle valami értelmes.

És meglepő módon kijön. És az nem az, amit az iskolában tanítanak.Nem volt honfoglalás, nem volt "magas szláv kultúra" a Kárpát-medencében, nem voltunk mosdatlan barbárok, akik lerohanták szegény, szerencsétlen Európát. A tanított dogmáknak annyi köze van a valósághoz, hogy keletről jöttünk, lóval. A többi meg a szokásos elferdítés. Hogy az német-római császárok vagy Habsburgok megrendelésére készült, azt hagyjuk meg az összeesküvés-elméletek kutatóinak. A lényeg, hogy a történelemkutatásnak nem szabadna egysíkúnak lennie, hanem komplexen kellene nézni a különböző tudományterületek felfedezéseit és egységben kezelni őket, amikor olyan nagy horderejű kérdésekről van szó, mint az, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk. Nem pedig kiragadott látszatösszefüggések alapján ex cathedra kijelenteni dolgokat, ahogy nálunk csinálják.

A szerző nagyon humoros formában, nagyon sokféle szempontból vizsgálva közelíti meg a kérdést. A történeti, régészeti, kulturális vonalon túl még filozófiai, vallási és asztrológiai irányból is elemzi a különböző szerzőket, elméleteket, ami ha másra nem is, de a látókör tágítására kiválóan alkalmas.

A konteóktól eltekintve a végén a konklúzió nem az, hogy "na, ez mekkora hülyeség" vagy hogy "hazudtak nekem az iskolában", hanem inkább az, hogy ne fogadjuk el a készen tálalt történelmet, merjünk utánamenni a dolgoknak, és merjünk kérdéseket feltenni, még akkor is, ha nem találunk rájuk választ azonnal. Vagy soha. Tűnődni, gondolkodni nem tilos, sőt, ajánlott mindenkinek. A honnan jöttünk? kérdésen pedig érdemes is.

Új mániám a pszichológia, amit nem egyszerű a nulláról elkezdeni, de azért nem adom fel. Ezúttal Carl Gustav Jung Az archetípusok és a kollektív tudattalan című tanulmánykötetét gyűrtem le. (A Scolar kiadó Jung-összes sorozatából.)

Azt kell mondjam, izzasztó volt. A szerző olyan sokrétű és elmélyült műveltséggel rendelkezve írta a könyvet, hogy csak néztem. A legtermészetesebb módon elemez filológiai szempontból ógörög, szanszkrit meg a jó ég tudja, milyen nyelveken írt szövegeket, apokrif Bibliára és egyházatyákra ugyanúgy hivatkozik, mint Buddha tanításaira, meg Lao-ce-re, hogy csak néztem. Nagyon nem volt könnyű néha követni a gondolatmenetet, utoljára ennyi összefüggő görög szöveget ugyanis a Róma-könyvben láttam, és azért az régen volt.

A kötet egyébként az archetípusokkal foglalkozó Jung-tanulmányok gyűjteménye. Így sok ismétlés, finomítás, változtatás van bennük ugyanarra vonatkozóan. A megközelítés is változik néha, több dolgot is körbejár a kötetben.

Az archetípus alatt olyan ősképeket ért, amelyek az egész emberiségnél mindenhol fellelhetők, mégpedig azért, mert az ember tudattalanjában tárolódnak, már az újszülötteknél megvannak, nem kell és nem is lehet hozzájuk nyúlni, egyszerűen csak vannak.

A vizsgálódás homlokterébe kerül még az árnyék (mindaz a negatív tartalom, amit nem akarunk magunkban elfogadni, de ott van), az anima/animus (a mindenkiben a másik nemből ott élő karatker), a Selbst (a központi személyiségünk) és még egy csomó más dolog, egészen az álomfejtéssel bezárólag.

Nehéz egy-két mondatban megragadni, hogy mi volt a lényege a könyvnek. Nekem rácsodálkozás volt (gondolom, annak idején mindenkinek) az, hogy mennyire sok bizonyíték áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy az ember bárhol éljen, bármilyen kultúrkörben is tevékenykedjen, alapvetően mindenhol ugyanazok az archetípusok, ősképek, gondolkodás- és viselkedésminták találhatók meg. Koroktól, népektől és mindentől függetlenül. Ez döbbenetes.

Ami még elképesztő, hogy mindezt hogyan tudja az egész emberiség egy kollektív tudattalanban tárolni, és mindig átadni a következő generációknak. Honnan jön ez a tudás? Hogy tud úgy bennünk lenni, hogy nem tudunk róla? Hogyan tudjuk mégis átadni? Tiszta filozófia az egész.

Borzasztó érdekes az is, ahogy a mítoszokhoz, vallásokhoz, mesékhez közelít. Az archetípusok ugyanis ezekben jelennek meg érzékelhető, tudatos szinten, ezek által jutnak el az egyes emberhez. A mítoszokban felhalmozott kollektív bölcsességet nem dajkameséknek kell hinni, hanem olvasni belőlük. Ésszel. Látni, hogy a mítoszok, vallások, mesék mindig azt a lámpát akarják felkapcsolni az ember agyában, hogy "hahó, nem szabad megbolygatni a világ rendjét, mert az nem vezet jóra! fogadd el az univerzum teljességét és rendjét!".

A vallásról még annyit, hogy Jung ugyan keresztényként nőtt fel, ennek ellenére hihetetlen nyitottsággal képes a világ mindenféle vallását tanulmányozni és összehasonlítani a vizsgálatai érdekében. Elfogultság nélkül beszél ősvallásról, kereszténységről, zsidóságról, buddhizmusról, zoroasztriániuzmusról és még ki tudja, mi mindenről. A vallások lényegét meg valahol abban látja, hogy a világ rendjét valahol le kell írni, és a rendre való törekvésnek jelen kell lennie az ember életében. És itt beszúr egy nagyon érdekes gondolatot: nevezetesen a világ rendje az erők egyensúlyán van, amint azt a keleti filozófiák és vallások olyan jól felismerték és tanítják. Szépen ki is elemzi, hogy a zsidó-keresztény vallásból ennek ellenére "jól" sikerült kihagyni a női princípiumot, ami felborította az egyensúlyt. Hogy ennek milyen beláthatatlan következményei lettek, azt nem kell magyarázni. (És visszatérünk a nézetemhez, amely szerint a sivatagi vallások nem lehetnek normálisak...) Mi volt a baj a kozmikus egyensúllyal? Miért kellett elvetni? Erre nincs válasz.

Jung ugyan nagyon nehéz olvasmány, de azt hiszem, folytatni fogom a gyötrését, mert érdemes. Nem könnyű tőle megszerezni a tudást, de azt gondolom, hogy érdemes eltűnődni az általa felvetetteken.

Azért néha hihetetlen érzékkel nyúlok rá a könyvesboltban keresés nélkül a legfurcsább könyvekre. Roberto Bolaño A harmadik birodalom című regénye megint egy ilyen történet.

A szerzőtől már korábban is olvastam, és ugyan nem a "hűdejóbiztoskedvenclesz" érzéssel tettem le a Vad nyomozókat, de azért van valami abban, ahogy a csávó ír. Egyfajta új nézőpont, valami, ami távol van az én európai fülemtől-szememtől-agyamtól. De egy kísérletet mindenképpen megért.

A történet nagyjából annyi, hogy A Harmadik Birodalom című szerepjáték (wargame) német bajnoka, Udo elmegy nyaralni Spanyolországba a barátnőjével. Ott aztán mindenféle helyi elemekkel ismerkedik meg, többek között a baljós kinézetű és viselkedésű Égettarcúval, akit beavat a játékba, és meglepetésére méltó ellenfélre talál benne. (Ebből az jön le, hogy nem minden az, aminek látszik, az Égettarcú ugyanis finoman szólva nem egy intellektuális emberke, és valahogy mégis a magáévá teszi a nem könnyű stratégiai játékot.) A játék lényege egyébként a II. világháború táblás-kockás "társasjátékként" való újrajátszása, a háttérben olyan őrült rajongókkal, akik mindenféle stratégiákat írnak le, speciális újságokat adnak ki a témában, nemzetközi versenyeket rendeznek, tehát igencsak komolyan veszik a dolgot. Udo is közéjük tartozik tehát, és bár a játékban teljesen benne van, azért az látszik, hogy az élete egyébként egy kicsit unalmas, furcsa, leülepedett, valahogy semmi nem érdekli igazán.

Aztán a nyaralás alatt egyre furcsább dolgok történnek, az ott szerzett alkalmi ismerőse, Charly belefullad a tengerbe, nyomozás van, stb., a helyiek egyre furcsábbak, véget ér a szezon, Udo mégsem tudja rászánni magát, hogy hazamenjen, csak teng-leng a szállodában, próbálja elcsábítani a tulajdonosnőt, próbálja legyőzni az Égettarcút, próbálja nem álmodni a rémálmait, próbálja nem tudomásul venni az életet, vagy azt, hogy elhagyta a barátnője.

Az egész regény egy borzalmasan nyomasztó, kilátástalan hangulatban telik, időről-időre pedig hosszú oldalakon ékelődik be a játékleírás, stratégiával, zászlóaljakkal, amiktől az ember legszívesebben kitépné a haját. Van egy olyan érzésem, hogy Udo megőrül a végére, de ki tudná pontosan megmondani, hogy mi az őrület? A lényeg, hogy közben a szerző érdekes témákat feszeget (élet, halál, szerelem, hűség, mi az értelmes cselekvés, hogyan lehet jól élni stb.), tehát olvasás közben mindenképpen el kell gondolkodnod mindenfélén. És végül is ez az irodalom feladata, nem több. Az, hogy nem ad kész válaszokat, engem nem zavart, hiszen egy jó könyv attól jó, hogy fejben folytatom. És ez ilyen volt, minden furcsasága ellenére is.

Ma megkérdezte valaki, hogy mi újság, hogy vagyok.

Rájöttem, hogy mi a furcsa a mondatban: hogy felém ritkán hangzik el. Miért mindig én kérdezem másoktól és mások tőlem szinte soha? Nem tudom.

Nem azt mondom, hogy zavar a felfedezés, csak éppen nem lettem tőle réten-ugrándozva-lepkéket-kergetően-boldog.

What goes around - comes around? A horsedick!

A pszichológiai kutakodás közben találtam egy széles közönségnek írt könyvet, Louann Brizendine A női agy című kötetét. A szerző neurológus és pszhichiáter, tehát nem egy "Maunika-só"-szakértő, ugyanakkor úgy adja át a tudást, hogy nem kell hozzá orvosnak lenni, hogy megértsük.

A szerző több évtizedes klinikai tapasztalat és kutatás birtokában írta meg a könyvet, amelyben a női agy sajátos struktúrájának és a nők hormonháztartásának ismertetése révén mindennapi életben is használható tanácsokkal szolgál.

A kiindulási alap az, hogy maga a pszichológia is elég fiatal tudomány, az meg, hogy a nőket és a férfiakat lelki gondok szempontjából külön kutassák az orvosok, csak a XX. sz. második felétől (végétől?) kezdett beszivárogni tudományos körökbe. Addig úgy tekintették, hogy az ember az ember és kész. Pedig a szerző szerint igenis lényeges, hogy hím- vagy nőnemű emberről van szó, hiszen az eltérő agyfelépítés, az eltérő hormonrendszer egészen más válaszokat igényel az egyes problémákra nézve. Ezt tetézi, hogy a különbségek révén a nőket speciális lelki problémák is érintik, amik mellett nem mehet el az orvostudomány, mint korábban.

Az eltérő agyfelépítés és a hormonrendszer miatt a nőknek egyszerűen más dolgok fontosak, mint a férfiaknak, emiatt másképp is viselkedünk a különböző élethelyzetekben. A nőknek a kapcsolati háló és a biztonság a fontos, a férfiaknak inkább a verseny és a tekintély kivívása. Emiatt az egyes helyzetekben nem árt, ha tudjuk, hogy ki hogyan fog viselkedni, talán könnyebb így dűlőre jutni.

A szerző hoz egy nagyon érdekes példát a "cirkalmas női gondolkodás" ismertetésére, amely előtt bármely férfi csak néz, mint a vett malac: Férj elfelejti befizetni a gázszámlát. Feleség emiatt kiborul, sír, hisztizik, ajtót csapkod. Férj meg csak néz, hogy most mi van, ez csak egy gázszámla.

Női gondolatsor: A gázszámlát be kell fizetni, mert a házban a fűtés biztosítja a család kényelmét. Ha kikapcsolják a gázt, akkor a család kényelme és biztonsága kerül veszélybe, ami a nő számára tragédia. Megijed, sír.

Férfi gondolatsor: Ez csak egy gázszámla.

Megdöbbentő. :)

A szerző ezután végigveszi a női "életutat", azaz a különböző életszakaszokat, az azokkal járó hormonális változásokat, jellemzőket, és ezeknek a biológiai faktoroknak a nő életére gyakorolt hatását. Sok minden megvilágosodik, ha ezeket végigolvassa az ember. És itt nem csak a férfiak lesajnáló megjegyzéseire kell gondolni, hogy "jaj, megint PMS-ed van?". Amiről ők ugye nem tudnak semmit, mert nincsenek hormoningadozásaik. A nőknek meg vannak. Nem is kicsik. És ezek a mindennapi életbe beépülve igenis figyelmet érdemelnek.

Nem állítja a szerző, hogy a hormonok irányítják a nők életét és gondolkodását, egyszerűen csak egy fontos tényezőként javasolja figyelembe venni a biológiai tényezőket a mindennapokban. A hormonháztartás adottság, nem betegség. Hozzá kell szokni, el kell fogadni, tudatosítani a hatásait, és nem depressziózni, hogy "bezzeg-a-fiúknak-könnyebb". Biztos nem. Csak más.

Hasznos olvasmány volt. Azt hiszem, a könyv férfipárját is el kell majd olvasni, hátha kiderül valami érdekes a pasikról is.

Bele vagyok szerelmesedve Linn Ullmann könyveibe, ez már tuti. Ezúttal a Stella zuhan című regény került sorra, ami egy csavaros szerkezetű, kriminek álcázott lélekdráma.

Több nézőpontkarakter mutatja be a történéseket, de nem az elcsépelt amerikai bestsellerírók stílusában. Az írónő a legjobbat hozza ki ebből a szerkesztési módszerből. Karakterei érdekesek, van itt öregember, fiatal tinilány, nyomozónő, tanú, akiknek mind közük van a főhőshöz, Stellához. Aki a férjével felmegy egy magasház tetejére, majd lezuhan. A férje lökte le vagy végzetes baleset történt? Ez itt a kérdés, ami mindenkit, de leginkább az ügyben nyomozó Corinne-t érdekli. És amire végül nem kapunk választ. De már nem is fontos.

Mert közben a narrátorok rövid, feszes fejezeteiből, apró anekdotáiból kirajzolódik Stella élete. Amihez néha ő maga is "hozzászól", ami azért különösen borzongató, mert már a regény elején kiderül, hogy ő itt már múlt idő. Nagyon érdekes.

Sok-sok emberi sors bontakozik ki ezekből az elbeszélésekből, boldogtalan házasságok, elhagyott szerelmek, szeretetlen gyerekek, gonosz szomszédok, kedves idegenek. Hihetetlen élesszemű megfigyelő az írónő, a legkisebb emberi dráma is érdekli. A mindennapi szóbeli kínzások, a játszmák, a családba összezárt emberek feszültségei, amik néha veszekedésekben, néha gyilkosságokban törnek ki, és néha csak fel-fellángolnak egy hirtelen bejelentett, látszólag előzmény nélküli mondatban: "Elhagylak." Persze a mondat soha nem előzmény nélküli, csak a felek nem vesznek tudomást a jelekről, és aztán jönnek a meglepetések.

A másik érdekesség, ahogy az írónő a regényeiben (itt is) a gyerekeket kezeli. Egyszerűen fantasztikus. Nem tekinti őket cukiságoknak, sem apró felnőtteknek, sem tárgyaknak, amik csak díszítik a cselekményt. Önálló kis lények ők, akiknek sajátos gondolatvilága és kifejezésmódja van, ami a felnőttekétől teljesen eltér. Nagyon életszerűen ábrázolja őket. Tetszik.

A regény lassanként bontakozik ki, sok mindent megtudunk és sok minden titok marad. Mégis úgy éreztem a végén, hogy nem teljesen negatív a végkicsengés, bár látszólag az a történet alapja, hogy ok nélkül meghal egy nő. De a végére inkább úgy tűnt, hogy nem a hirtelen halál a dráma az életben, hanem maga az, ahogy élünk. A többi emberhez való viszony, a szeretet, a gyűlölet, és leginkább a hazugságban élés. Az, hogy egy házaspár ostoba játszmák mögé taszítja a problémáit, és megoldások helyett ostobaságokkal múlatják az időt. Felhőket nézegetnek és játékokat találnak ki, de a nő azt sem bírja megmondani a férjének, hogy gyereke lesz. A férj meg csak ostobaságokat játszik, és nem meri megmondani a feleségének, hogy el akarja hagyni, mert már nem szereti. Ebben a helyzetben nem a halál a legrosszabb dolog talán.

Ullmann tanulságos és valahogy olyan univerzális mindig, amiket ír. Érdemes elgondolkodni rajta, a sorsokon, az életeken.

Lusta vagyok írni, de azért olvasni olvasok.

1. Véletlenül került elém az antikváriumban egy Csáth Géza kötet, ami nem is irodalom, hanem orvosi tanulmány: Egy elmebeteg nő naplója. Azért lehetne kicsit tudományosabb is a cím, így egy kissé félrevezető, de sebaj. A szerző érdekes fickó volt, annak ellenére, hogy polgári foglalkozású emberke volt (a korabeli deviáns Nyugatosok közül kevesen voltak azok, ugye), de azért a drogfüggőséget és a paranoiát finoman szólva is belülről tanulmányozta, nem csak a páciensein keresztül. Magát is elemezte, de ezt majd máskor.

A tanulmány egy hallucinációkkal gyötört harmincas nőről szól, akinek olyan erős tévképzetei vannak, hogy nem tud megmaradni a normális környezetében, és bevonul az elmegyógyintézetbe. Ahol hosszasan naplót ír az orvosoknak, beszélget velük, teszteket végeznek vele stb., de úgy egyébként semmi "komoly" baja nincs. Békés, nem veszekszik, nem őrjöng. Egyszerűen csak azt gondolja, hogy felfalja belülről egy titokzatos Lény.

Csáth aztán szépen körbejárja a témát, a korabeli modern irányzatokat is ismerteti, és szépen megfejti az őrült beszédben a rendszert. Nem szabad persze elfelejteni, hogy a pszichológia (bár az embert mindig is foglalkoztatták a tárgyai) azért nagyon fiatal tudomány, és 1911-ben, amikor a tanulmány készült, még finoman szólva sem állt szilárd talajon eme tudomány épülete. Csáth azért idézi Freudot, Jungot és másokat, felcsillantva szaktudományos műveltségét, ami igen imponáló. Már nem "hisztériának" minősítik a női betegek által produkált mindenféle tünetet, hanem Freud módszereit követve megpróbálják megérteni a szimbólumokat, a depriváltságot kiváltó okokat és a beteg - saját maga elől is eltitkolt - motívumait. Kicsit persze még "sebész szaga" van a dolognak, mert szegény elmebajosokhoz is úgy közelednek az orvosok, mint egy vakbélgyulladáshoz, de azért legalább valami elindult. Nagyon érdekes a pszichológia gyereklépéseit egy tanulmány tükrében látni.

Néha persze nem értettem a szöveget, de jól jött a glosszárium, így azért feloldódott pár rövidítés meg latinkodás. Tetszett, egészen kedvet kaptam a pszichológiához. (Na, csak mértékkel.)

2. Aztán elolvastam hozzá ezt is: Tim Butler-Bowdon Pszichológia dióhéjban - 50 pszichológiai alapmű. És aztán ért a felismerés, hogy a fél bandáról már hallottam, olvastam, tanultam, sőt, tudom, mit követtek el. Csak háttértárban voltak az infók, vagy a nevek nem ugrottak be hozzájuk. De a kísérletek és a megállapítások elég nagy részben igen. Azért ez gáz.  Vagy túl sok kriminológiát hallgattam... A könyv érdekes, kicsit csak felvillantós jellegű, de azért kedvet csinál a további olvasgatáshoz. Vagy nem. Némelyik szerző valószínűleg annyira unalmas, hogy még a kivonatos "művük" sem bírja felkelteni az érdeklődést. Mélyen együttéreztem a szerzővel ezeken a helyeken. Ami tetszett, hogy a szerzők alapművei mellett rövid életrajzokat is megadott, és kicsit bele lehetett helyezkedni a szerzők életközegébe, korába. Némelyik műnél nagyon hasznos volt. Másoknál kevésbé.

3. Maderspach Viktort is sikerült beszerezni, szerencsére csak könyvtárit. Olvashatatlan. Komolyan. Kézbe se vegyétek.

4. Most Nabokov Lolitája van soron. Ez félig hányinger, félig dögunalom. Kicsit vicces, mert pedofil botránykönyvként tartják nyilván, holott erről szó sincs. Mondjuk úgy, hogy egy túlérett tinilány és egy valóban beteg felnőtt fickó sztorija. De mind a kettő stikkes. Nem kicsit. Erről sem fogok írni szerintem, mert ilyen vacakul megírt könyv is régen volt már a kezemben. Valahogy mostanában nem tudok választani.

Imádom ezeket a magasröptű beszélgetéseket:

- Te aztán tényleg jól lefogytál. Hogy csináltad?

- Mozgás és normális kajálás.

- Hűűűű.

Facepalm.

- Honnan tudod, hogy elég kemény volt-e az erősítő edzés?

- Csillapíthatatlanul remeg a kezed, amikor felemelsz egy pohár vizet. :)