Olvassunk fantasyt, mert az jó! Ezúttal Jacqueline Carey Kushiel dárdája című monstre regénye volt soron, ami persze egy regényciklus első kötete. (Ismert a véleményem a „f…nak kell folytatni mindent” témában, nem ismétlem maga.) Nem, nem fogom tovább olvasni.

A regény egy Terre D’Ange nevű kitalált, ám Franciaországra feltűnően hasonlító országban játszódik. Mitológia is van, amit sajnos nem önállóan talált ki a szerző, hanem mindenféle apokrif zsidó hagyományokra alapozva, pedig amire alapítja az egész regényt, az valójában sokkal közelebb áll a színes ókori vallási kultuszokhoz (igen, azokhoz, ahol még az istennőket nem száműzték), mint a hímsoviniszta sivatagi egyistenhitekhez.

A regény mitológiája ugyanis gyakorlatilag a vallási alapú prostitúcióra, illetve a szexre mint a vallásosság kifejeződésére és központi szerepére épül. Érdekes, ám nem aki hallott már az Ízisz vagy Istár tiszteletére felépült kultuszokról, az nem nagyon lepődik meg. Mondom, a vicces az egészben inkább az, hogy mindezt a zsidó hagyományra és egy Élua nevű istenségre alapozza, ami finoman szólva is ironikus. (Ennyit a vallásfilozófiáról.)

A sztori tehát valami olyasmi, hogy itt nagyon szeretik a szex minden formáját (tényleg mindet), és erre az Élua követőinek tiszteletére alapított 13 ház mint főbordélyok szolgálnak helyszínül. A prostik bennük olyan rabszolgák, akiket direkt szexre képeznek (elméleti és gyakorlati síkon is, komolyan, még szakkönyvek is vannak), és az ún. patrónusok vásárolják meg a szolgáltatásaikat. Ha aztán jól csinálják a dolgukat, a patrónusok ajándékaiból kiválthatják magukat a házuk szolgálatából. Jó kis rendszer, nagyon szabályozott.

Egy ilyen házban nevelkedik Phédre, aki nem egyszerű prosti, hanem szadomazóban utazik. Igen, hosszú leírásokkal korbácsolásokról, vérről, stb. Hogy ezt hogyan élvezheti valaki, az számomra rejtély, de ő erre izgul – meg a perverz patrónusai is, szóval win-win.

Ami az érdekesebb, hogy a házából egy Delaunay nevű ürge kivásárolja, és saját maga képezteti ki a csajt a finomabb módszerekre mind „szakmailag”, mind egyéb szempontból. Az egyéb szempont pedig a kémkedés.

És itt jön a képbe a regény másik fő vonulata: az ország nem csupán szexel látástól mikulásig (pedig de…), hanem a nemességnek még van ideje a szokásos intrikákra, lázadásra, trónviszályra, puccskísérletekre, gyilkosságokra, és minden egyébre, amivel a nemesek amúgy szórakozni szoktak. A gond az, hogy ezzel majdnem polgárháborúba taszítják az országot, ráadásul idegen hatalmak is készek megszállni a földjüket, mert az milyen jó már.

Amikor Delaunayt megölik, Phédre-re és segítőjére (egy nem szexvallásos testőr, nagyon cuki!) hárul a feladat, hogy segítsenek magukon és az uralkodójukon is. Ezt persze nem kevés nehézségen át teszik meg, de végül azért elég jól sikerül mindent helyretenni.

A regény alapvetően kalandregény, tehát a karakterek elég statikusak, nagy jellemfejlődés max. a testőrön figyelhető meg. A többiek elég idegesítőek, beleértve a főhősnőt, aki egyrészt idegesítően felizgul minden olyan helyzettől, ahonnan normális ember fejvesztve menekülne, másrészt pont ezért fogalma sincs róla, hogy hogyan kell nem belemászni olyan helyzetekbe, amik nem lesznek frankók. Egy idő után nagyon-nagyon idegesítő volt.

A rengeteg ismétlés, mellékszál, fölösleges szereplő, elhúzott cselekmény szintén nem tett jót a regénynek. Korbácsolás, baktatás, megismerkedés harminc új szereplővel, korbácsolás, baktatás, rabszolgaság, korbácsolás, menekülés, újabb fölösleges szereplők és még egy kis korbácsolás… a végére nagyon untam.

És persze megint az idióta nyugati romantikus elképzelések a cigányokról. Jesszus, jöjjenek le egyszer Istvándiba, könyörgöm, és nézzenek már körül! Akkor talán nem fogják jóképű mediterránoknak és romantikus hősöknek látni a csapatot. A hősnő ráadásul full bele volt esve egy ilyen fickóba, na, mondom, ha ezzel jön össze, én leteszem a hajam… Pfff. Szálljunk már le erről a témáról, kedves nyugati írók.

Összességében nagyon jól kidolgozott világban játszódó regény, érdekes olvasmány, de tényleg nem kellett volna ennyire hosszan írni. Ez a regény ötszáz oldalon is elfért volna. Nincs bajom az intrikával, a sok névvel, a bonyolult szövetségekkel meg miegymással. De azért bevezetni vagy száz szereplőt, hogy közülük nyolcnak legyen érdemben szerepe… nem érdemes. 1000 oldalon? Normális? Nem fogom továbbolvasni, de egynek jó volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.