Tisztára rajongó leszek már. Ismét Szécsi Noémit olvastam, ezúttal a Gondolatolvasó című könyvét. Persze ki az, aki a közepén kezd el olvasni egy trilógiát? Nyilván én. Mindegy, majd hozzáolvasom a többit is.

A könyv egy süketnéma fiú, Fülöp belső narrációjával mesél családregényt. Nincsenek dátumok, helyek, nevek, semmi fogódzó, tehát az író megint sikeresen kapta el a narrátor egész karakterét, és annyira képes a formába belenyomni a mondanivalóját, hogy az egyszerűen félelmetes. Merthogy képes úgy regényt írni, hogy csak falom egymás után a fejezeteket, és pl. tíz-húsz fejezet alatt derül ki valami csattanó, amit akár oda is lehetett volna biggyeszteni fejlécben a fejezet elejére, de nem, azt akarta, hogy magamtól jöjjek rá. És sikerült. Elképesztően lassan bomlik ki a cselekmény, mégsem unalmas az elbeszélés egy percig sem.

Fülöpnek két testvére van, öccse a család szeme fénye, nővére pedig az, aki álmodozó lényével képes vele egy hullámhosszon lenni. Apja gyűlöli, mert "nyomorék", de mivel a szülők amúgy egymást is utálják és nem élnek együtt, ez nem sok vizet zavar. Az anya gyenge, nem igazán törekszik a gyermekei érdekeinek megvédésére, főállású mártír és szenvedő lény. Annyit mondjuk megtesz a fiáért, hogy elküldi a süketeknek fenntartott állami intézménybe, hogy jelbeszédet és szájról olvasást tanuljon, és itt derül ki, hogy Fülöp ezeknek a képességeknek a segítségével képes megtanulni olvasni több nyelven is, merthogy amúgy intelligens.

Később nővérével, Titával, aki színésznő szeretne lenni, útra kel, hogy "szerencsét próbáljanak", és ő mint gardedám megvédje a lányt a színésznőket igencsak reálisan fenyegető veszélyektől, amiket erőszakoskodó rendezők és féltékeny vetélytársak jelentenek. A cselekmény nagyjából ennyi, de közben van lélekábrázolás, szerelem, erkölcsi romlás, mindenféle cselszövések, boldogtalan házasságok és házasságtörő viszonyok pszichoanalitikai pontosságú leírásai, amik finoman szólva is nyugtalanítóvá teszik a cselekményt. A korrajz is pompás, mert van itt gazdagok világa, birtokot elkártyázó urakkal, cselédlányok megrontásával, házasságtöréssel, színházi dolgok leírásaival stb. A legnagyobb poénok egyike, ahogy a család fekete báránya, a törvényen kívül született Bertrand (amúgy kurvázó, kávéházazó, éjszakázó életet élő dandy) az, aki a családdal és mindenkivel szemben megvédi és pártfogolja a testvéreket, akiket mindenki más mellőz és eltaszít. Tanulságos.

Nagyon jó regény, minden fejezet egy újabb meglepetés, tele várt és váratlan fordulatokkal. A szöveg szokás szerint gördülékenyen siklik, alig lehet letenni, tipikusan egy ültő helyemben kiolvasós fajta regény. A szerző sokoldalúsága pedig egyszerűen minden alkalommal lenyűgöz. Bármi is a téma, azt teljesen a magáévá teszi és olyan természetességgel írja le a legkülönfélébb élethelyzeteket, ami megdöbbentő. Egyszerűen "wow".

Néha bedőlök a marketing trükköknek, és megveszek olyan könyveket, amiket kihype-ol a könyvesbolt a legelöl lévő polcra, hogy biztosan bestsellerek legyenek. Megint így jártam.

Priya Parmar írt egy könyvet Virginia Woolfról, de úgy, hogy közben úgy próbálja eladni, mintha a nővéréről, Vanessáról írt volna (Vanessa and Her Sister). Ami elég képmutató dolog. Mivel Virginia Woolf teljesen elmebeteg volt és így vagy ennek ellenére vagy épp ezért, egész jó író, mindig érdemes egy újabb vele foglalkozó könyvet elolvasni. (Kivéve a múltkori pszichoanalízisest, na, az rémes volt...) Így naplóregényben viszont ütött az egész család elmebaja, de rendesen.

A két nővér egy patchwork családban nőtt fel, szüleik több házasságából származó gyerekek egy fedél alatt nevelkedtek, akiket ez az egymáshoz kötözöttség és a szülők, valamint anyjuk-helyett-anyjuk Stella nővérük idő előtti halála elég rendesen terhelt lelkileg. Volt itt depresszió, excentrikus kitörések, hisztéria, vérfertőző molesztálás meg ami még csak egy perverz északi krimiírónak eszébe juthatna, szóval szerintem valószínűleg egyikük sem volt teljesen normális.

Mindazonáltal mint angol úrigyerekek, tartották magukat bizonyos sztenderdekhez, és megpróbáltak normális életet élni. Amit aztán megfűszereztek arisztokrata, művész és félvilági barátokkal és egy bohém (züllött?) életformával. Magasröptű beszélgetések a művészet szerepéről, párhuzamosan mellette vulgáris pletykák a buzi barátok legújabb kalandjairól. Szürreális no comment világ.

Ebben a közegben Virginia nem is akar normális maradni, ő a szűz művésznő, aki testvéreihez, mindenekelőtt az idő előtt elhunyt Thobyhoz és Vanessához való kényszeres ragaszkodásával egészségtelenül tapad a többiekhez, miközben mindent elkövet, hogy kellemetlen személyiségével és egzaltált kitöréseivel elidegenítse őket magától. Vanessa a normalitást próbálja inkább követni, az ő lázadása kimerül néhány káromkodásban és abban, hogy viktoriánus úrinő létére szereti a szexet. Művész ő is, de ezt nem dörgöli a többiek orra alá, egyszerűen csak jól fest és sikeres benne. Amit persze Virginia nem bír elviselni, mert szerinte a festés az irodalomhoz képest másodrendű, és amúgy is ő szeret lenni a középpontban.

A regény nagyrészt kettőjük viszonyát boncolgatja, elég megjósolható módon még némi cicaharc is megy köztük egy értéktelen férfi (Vanessa férje) kegyeiért, akit pechére elbűvöl a sógornője intellektusa. (Szex nincs, de a megcsalás attól még megcsalás, hiszen "minden fejben dől el".) A házasság tönkrement, a kár jóvátehetetlen. Később ugyan Virginia is férjhez megy Leonard Woolfhoz és "boldogan élnek", de ez a korábban általa okozott sebeken már nem változtat.

Van benne valami mártíromság, ahogyan Vanessa kezeli a helyzetet, hiszen Virginia az ő testvére, aki a szegény, beteg leány viktoriánus toposzát testesíti meg, és adja az érzékeny széplelket is, és Vanessa gondoskodni akar róla és szeretni őt, annak ellenére, hogy legszívesebben felpofozná az aljas kegyetlenkedéseiért, amiket művel maga körül. Valahol sajnálatra méltó, ahogy mégsem tud megszabadulni tőle, mert minduntalan ott van a nyomában. Nem egészséges ez a kapcsolat, hiszen Virginia rá akar telepedni, és elvárja, hogy Vanessa minden szeszélyét kiszolgálja. Hogy közben Nessa hogy érez vagy mit akar, az nem érdekel senkit. Félelmetes az elnyomása.

A könyvben persze felvonulnak a Bloomsbury-kör más tagjai is, de az egész inkább erőltetett kulisszagyártás szerintem, mintsem igazi szereplőmozgatás. Az író meglepőnek és érdekesnek hihette a sok rövid fejezetet, levelet, táviratot, képeslapot, amiket beszúrt, de igazából ezek csak a szem elkápráztatását szolgálták, nem pedig a cselekmény jobb kibontakoztatását. Mert az nem volt. Az egész regény egy megakadt lemezre hasonlított, ahol ugyan a regényidő több évet ölel fel, a szereplők mégsem haladnak sehova. Nincs fejlődés, nem történik semmi, csak kínozzák egymást a szereplők, és azt sem túl érdekesen teszik. A szerző sem érzelmeket közölni, sem párbeszédet írni, sem feszültséget teremteni nem tud. Egyszerűen érdektelenségbe fullad az egész regény. Rég olvastam ilyen rosszul megírt könyvet, pedig az alapötlet nem rossz.

Nem kell mindenkinek írni.

According to the diary two years ago on this very day I bacame a runner. Since then I have not stopped. That is something to celebrate. I decided to change things and I did. This is good.

... ugyanis fog az átkom. Azért ez picit ijesztő! De azért tagadhatatlanul pöpec dolog. Hasznos. Alkalmazni fogom. Van rá elég tuskó alany. Dögöljön meg minden bunkó. Vagy legalább hulljon ki a hajuk...

A nagy kedvenc, Szécsi Noémi újabb kötettel jelentkezett, ezúttal Géri Eleonórával közösen adták ki A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) című kortörténeti dokumentumkötetet.

Elég nagy fába vágták a fejszéjüket, mivel a szabadságharc leverése után kialakult dualizmust az első világháborúig felölelő korszakban vállalkoztak az úrinők (itt: az úri középosztály, tehát nem a parasztok, nem a segédtisztviselők, de nem is a kőgazdag arisztokraták) életének bemutatására. Nem egyszerű feladat, hiszen annyira sokrétű a téma, hogy az ember csak kapkodja a fejét.

A kötet két nagy területre, a nők magán- és közéleti szereplésére koncentrál. Értelemszerűen vannak átfedések és találkozási pontok. Mindkét tárgy elemzésénél az egykorú dokumentumok, levelek, naplók, fényképek, leírások, regények, tudományos kutatómunkák és egyéb források alapján rajzolódnak ki az eredmények. Mindezt úgy, hogy a kötet még borzasztóan szórakoztató is, hiszen többnyire rövid, egy téma köré rendezett fejezetek váltogatják egymást, amelyeket könnyen és szívesen olvas (fal) az olvasó.

Az első részben a magánélet kerül górcső alá, a nők élete gyakorlatilag a bölcsőtől a sírig. Van itt szó testkultúráról, szépségápolásról, szerelemről, házasságról, gyermekszülésről, társadalmi elvárásokról a NŐ-vel szemben (a korabeli gender persze teljesen mást jelentett, mint manapság). Talán tudatos is, hogy a szerzők úgy válogatták össze a körüljárt témákat, hogy a mai nő életével összevethetőek legyenek az akkori viszonyok. Van tehát a dologban egy kis didaktika, amikor az az érzésem alakult ki, hogy azért akkor is voltak hasonló problémák és élethelyzetek, mint manapság. Akkor is voltak generációs különbségek, akkor is voltak elviselhetetlenül mindenbe beleszóló anyukák, lekezelő hímsoviniszta férfiak, akik megmondták, milyen szerintük egy nő és hogyan kellene élnie (maradjon csendben és a konyhában) stb. És akkor is voltak normális nők, akik képesek voltak fejlődni. És voltak normális férfiak, akik ebben nem elnyomni, hanem támogatni akarták őket. Tökjó. Kedvencem volt az a Dessewffy (Arisztid?) idézet, amely olyan kifinomultan küldte el a búsba a hímsoviniszta férfiakat mint csökött agyúakat, hogy csak néztem. Jófej. Ismét megerősödött a véleményem, hogy minden jóérzésű, intelligens ember feminista. (Akkoriban még feministákat támogató férfiliga is volt az országban. Elképesztő!)

A második részben aztán inkább a közéleti kérdések merülnek fel, mint választójog, nők mint munkavállalók, művészek stb. Itt kicsit európaibb a vizsgált kérdéskör, hiszen ugyanezek a problémák más országokban is markánsan jelentkeztek a XIX-XX. század fordulóján. Ugyanez megvolt Magyarországon is. Nekem ez a rész kevésbé tetszett, de talán azért, mert itt kevesebb volt számomra az újdonság. Mindenesetre nem volt rossz olvasni azokat a neveket, amiket sem történelem, sem irodalom órán nem tanítanak, nehogy megtudják a gyerekek, hogy nem csak Jókai Mór meg a Nyugatos férfiak voltak pl. jelen az irodalomban, hanem mások is. A nők munkáját persze lenézték, mert nem voltak elég kifinomultak, de könyörgöm, ha nem engedték őket tanulni, mit várnak? Önmagát beteljesítő jóslat. Pfff. Ostobák. Mindenesetre megnyugtató olvasni, hogy sem Hugonnai Vilma, sem Blaha Lujza, sem Benickzyné, sem a többiek nem hagyták eltéríteni magukat a választott pályájuktól és kitartottak. Csak így lehet megváltoztatni egy rendszert, és ők ezt csinálták. Ha úgy tetszik, aknamunkával. Nagyon sikeresen. Így kell ezt.

Nagyon pöpec kis könyv volt, és mivel már a többedik dualizmus korabeli cucc, amit az utóbbi években olvastam, kezdek egyre jobban képbe kerülni. Aminek nagyon örülök, hiszen valahol mégiscsak ebből a múltból nőtt ki a mostani jelen. Mindenki figyeljen Szécsi Noémire, érdemes!

Miután a héten több hét után először egy kiakadt hétfői napon engedélyeztem magamnak egy pihenőnapot (borral) az edzések alól, elgondolkodtam.

Hogy mennyire meg tud változni az ember, ha akar. Hiszen én, aki korábban finoman szólva nem voltam valami nagy rajongója a mozgásnak mint olyannak (Churchill 4ever!!!), teljesen be tudtam építeni az életembe a sportot. Mindenfélét. Rendszeresen. Nem feladva már évek óta.

Nem azon járatom most az agyam, hogy mekkora király vagyok, inkább azt gondolom, hogy ez az ember alapvető ragaszkodása a rendszerességhez. Amire teljesen rá lehet kattanni. És ha egyszer arra állt rá az agyam, hogy akkor mostantól ez lesz, akkor ez lesz, és nem térek vissza ahhoz, ami korábban volt. Ez azért jó érzés. Még akkor is, ha úgy gondolom, hogy nem én vagyok ügyes, hanem az evolúció.

Szóval keep on moving, mert az még kiakadt hétfőkre is jó. A negyedikre ezen a héten... Igaz, hogy dupla edzés kellett hozzá, de azért csak lenyomtam az elszállt kiakadást. Yeah!

1. Olvasok ám, csak nincs mit írni. Hirtelen természeti felindulásból megvettem Jack Londontól a Fehér Agyar című "klasszikust", hát ekkora csalódás már régen ért. Hol van ez Fekete Istvánhoz meg a többiekhez? Édes Istenem, ez valami gyalázatosan rossz volt. Ostoba, erőltetett hasonlatok, kiszámítható cselekmény, nem különösebben megnyerő leírások, az állatvilág ismeretének teljes hiánya, egyszóval borzadály. Erről nem fogok írni.

A múltkori Macbeth után (ISTENI, szó szerint) kínálta magát Susan Frase King Lady Macbethje, ami a történelmi alakokról fest hű képet, hát, még a jó öreg Willnél is jobb a valóság. És kissé emberközelibb. Nagyon jó könyv.

2. Kiakadós hétfő a javából. Nem elég, hogy ezerrel nyomod a melót, még a hülyéket is el kell viselni. Nagyobb számban a kelleténél. És jobban gyötörnek, mint ami szükséges. Mert miért van az, hogy ha én kérek valamit, arra senki a füle botját sem mozgatja, ellenben engem bárki, bármikor, bármilyen apró-cseprő hülye ügyével jogosult feltartani, kihasználni, dolgoztatni? Lehetőleg maga helyett és úgy, hogy velem végezteti el a piszkos munkát, úgymint kellemetlen beszélgetés a főnökökkel, konfrontálódás valakivel vagy hosszas szöszölés egy olyan feladattal, amit egy egyszerű ügyintéző is el tudna látni, csak nem hozzá mennek, mert annak nincs agya. Halleluja. Igazán remek az életem.

Mi lenne, ha mindenki csinálná a saját dolgát, és kész?

Mi lenne, ha söprögetne a saját portája előtt?

Mi lenne, ha nem ítélkezne?

Mi lenne, ha nem kéne hallgatni a hülyeséget olyanoktól, akik egy perc figyelmet sem érdemelnek meg? Pláne nem olyan ügyben, amire sem időm, sem kedvem?

... mi lenne, ha világbéke lenne? :)

Kiakadás a négyzeten. Vkit meg kell verni.

Nyugisan megnyitod a hírportált egy álmos szombat délután és ömlik az erőszak. Ennyi halott, annyi sebesült, terroristák, vér, miegymás. Európa közepén, egy normális péntek estén. Koncerten, bárban, étteremben.

Megiszol a barátaiddal egy sört a péntek esti lazuláson, erre bejön egy fickó Kalasnyikovval és lövöldözni kezd.

Körülötted.

Rád.

Felfoghatatlan.

A valóság néha túl közel van.

Ha azt mondom, hogy kortárs irodalmat olvasok, az olyan sznobul és hamisan hangzik. Pedig ez a helyzet. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen modern és naprakész vagyok néha. :) Még mindig az északiakra vagyok rákattanva, ezúttal a mindenféle díjakkal elhalmozott Sofi Oksanen finn írónő (szerintetek is feltűnően hasonlít szegény Amy Winehouse-ra?) Baby Jane című regénye volt soron.

Kettős szubkultúrát mutat be a könyv. Egyrészt főhőse a leszbikus közösség oszlopos tagja, Kormi (mint Koromszemű), tehát bepillantást nyerünk a leszbikus mindennapokba.  Másrészt a regény alaposan elemzi a változatos mentális betegségekkel élő és együttélő emberek mindennapi életét.

A narrátor Kormi szerelme, egy névtelen hősnő, aki először rózsaszín felhős szerelembe keveredik Kormival, majd ahogy jönnek a problémák, szépen eltávolodnak egymástól. Kormi és szerelme egyaránt depresszióval kezelt betegek, számos terápia, gyógyszer és kezelés áll mögöttük. A könyvből kirajzolódik a finn egészségügy és annak kudarca. Hiába a legmodernebb, jóléti társadalmakat jellemző kezelések, a pozitív hozzáállás. Ezek nem tudnak segíteni az igazán mélyen lévő embereken. A gyógyszerek és kezelések ellenére a két nő egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. Nem dolgoznak, nem járnak sehová nappal, csak éjszaka a bárokba. Főleg Kormi sokat is iszik, szerelme sokszor szóvá is teszi, hogy miért nem tudnak józanul találkozni, miért kell folyton innia és miért kell folyton bárokba menni. Olyan apró dolgokat akar csinálni, amit a szerelmesek (vattacukrot enni a strandon, állatkertbe menni, sétálni stb.), de Kormi számára még ezek is megoldhatatlan feladatot jelentenek. Kormi még a boltba sem megy le, helyette a közelben lakó exbarátnője, Bossa vásárol be, ő most rá, és teljesen ki van szolgáltatva neki. Bossa miatt a két szerelmes lassan eltávolodik egymástól és végül szakítanak is.

Csak a közös üzlet köti össze őket a továbbiakban, mégpedig egy szexuális cuccokat áruló csomagküldő szolgálat (persze feketén) képében. Ez is mennyire jellemző: a két nő nem választ magának normális pénzkeresési lehetőséget, a névtelen hősnő múltjáról semmit nem tudunk, a csomagküldő az első munkája, amiről hírt ad. Kormi korábban volt drogdíler és szextelefonos munkatárs (referens? előadó? asszisztens?) is, a pénzét tehát általában nem adófizetős utakon kereste. Később meg már sehogyan sem.

Közben a névtelen hősnő távolodik mind Kormitól, mind a leszbikus énjétől, járni kezd egy férfival, aki békén hagyja, eltartja és a férfi szép lakásában órákig tartó fürdőket vesz, szépítkezik, alszik felváltva, és közben nagyon hiányzik neki a korábbi élete, Kormi és valami normális élet.

Kormi az élettől távolodik közben, egyre lejjebb süllyed a depresszióba, és végül a másik nő közreműködésével öngyilkosságot követ el.

Itt ér véget egy furcsa regény, ami több kérdést, mint választ ad. A "leszbikus vonal" szerintem inkább csak a cukormáz rajta, valójában nem erről van szó. (Bár kétségkívül sokat dob a szövegen a pikantériája.) A regény lényege, hogy rámutat a mentális betegek kilátástalanságára. Hogy olykor hiába a terápia, hiába a gyógyszer, hiába a jóléti társadalom minden ellátórendszere - néha még ez sem elég ahhoz, hogy megmentsünk egy életet. Hogy mi a megoldás, arra nincs válasz. Hogy hogyan kell viselkedni a betegséggel küzdőkkel, arra talán van. Kevesebb rutinnal és több megértéssel. De a kellő időben valahogy mégiscsak oda kell állni melléjük és azt mondani, hogy nem normális dolog nem lemenni a boltba olyan indokkal, hogy "nem tudtam belépni az ajtón".  Valahogy ezen biztos lehet javítani. Vagy nem? Nehéz kérdések. Ki tudja, mi van a másik szívében?

1. Rambo.

2. Terminator.

3. Oroszlán.

Úgy látszik, kissé agresszívebbnek nézek ki, mint amilyennek érzem magam.

Rákattantam az északi szerzőkre. Olyan introvertáltan elgondolkodtatók, sötétek és abszurdak. Csak imádni lehet őket vagy távol maradni tőlük. Középút nincs. Tetszik az a filozofikus hangnem, amivel az élet legegyszerűbb kérdéseit is megközelítik, és a hétköznapi valóságok ábrázolása mögött mindig ott van valami mélyebb és időtlenebb tartalom, amit remekül megragadnak.

Linn Ullmann Szemem fénye című regénye is ilyen volt. Reggel fejeztem be, de még most is teljesen "mindfuck" érzésem van tőle, egyszerűen sokkolóan eredeti és nyugtalanító, annak ellenére, hogy szinte végig teljesen hétköznapi dolgokról ír.

Az események egy nyaralófaluban játszódnak, ahová egy házaspár (Siri és Jon) a lányaikkal (Alma és Liv) járnak nyaranta. A villa, ahol időznek, Siri anyjáé, Jennyé. A házaspár egy nyáron felfogadja a tinilány Millét, hogy segítsen vigyázni a gyerekekre, mert Siri egy étterem vezetésével, Jon pedig írással foglalkozik. Egy nap Mille nyom nélkül eltűnik, maradványait pedig két évvel később találja meg néhány gyerek. Eddig a történet. De amit az írónő még felfűz rá, az valami fantasztikus.

A szereplők érzelmi világa, visszaemlékezései, gondolatai játsszák a főszerepet, nem pedig a ténylegesen a valóságban zajló cselekmények. Megtudjuk a szereplő múltját, konfliktusaikat, egymáshoz való viszonyukat, azt, hogy hogyan állnak hozzá az élethez vagy egymáshoz. Hogyan változnak. Vagy hogyan maradnak egyes hibáikban kibírhatatlanok és változatlanok.

Jenny a kíméletlenségével, Siri a kétségbeesett ragaszkodásával a normalitáshoz, Jon az "alkotói válsággal", ami valójában inkább életuntságot takar, Alma a saját kis lázadó világával, amibe nem férnek bele a szabályok.

Főbb és mellékesebb szereplők vonulgatnak fel-alá a regényben, téren és időn át. Vissza-visszatérünk a múltba, többször és több szempontból is végigéljük pl. Mille eltűnésének éjszakáját. Ahogy lassan kiderül, hogy ki mit művelt akkor és miért. A legszörnyűbb az volt, amikor kiderült, hogy valaki megmenthette volna a lányt, de nem tette. Mert részeg volt. Vagy nemtörődöm. Vagy mert csak. Iszonyú az ember.

Van valami balladisztikus az elbeszélés módjában, a vissza-visszatérésekben, a felvillanó képekben és az elhallgatásokban, amik izgalmassá és kalandossá teszik az olvasást. Lassan rétegződnek egymásra az egyes szereplők nézőpontjából megvilágított részletek, és csak a vége felé áll össze valami egésszé a regény szétfolyó cselekménye. Ez az egész pedig egy ijesztő egész. Hiába rendeződnek látszólag a kapcsolatok a halálok ellenére, a sok magukkal cipelt, és csak a végén kimondott titok nem tett jót a családnak. Főleg, hogy bizonyos titkok ráadásul rejtve is maradtak. Talán jobb is így. Nem kell mindent tudni. De a végkicsengés mégis valami olyasmi, hogy saját kényelmünk/boldogságunk/élvezetünk kedvéért, vagy puszta unalomból/kegyetlenségből/hanyagságból elképesztő mértékben tudjuk tönkretenni vagy megkeseríteni egymás életét. Néha a legjobb szándékkal. És itt most főleg a mindennapi apróságok az ijesztőek, mint amikor Siri szülinapi partit rendez az anyjának, pedig az megmondja, hogy utálja és nem kér belőle. De csakazértis alapon megcsinálja. Mert a szülinapot meg kell ünnepelni. Mert kitalálunk valamit, amit jónak gondolunk és tűzön-vízen át megcsináljuk, még ha bántjuk is vele azt, aki közel áll hozzánk. Ha így teszünk a közel lévőkkel, akkor hogy viselkedünk az idegenekkel? Rémisztő.

Az egész könyv nyugtalanító és birizgálja az agyamat. Nagyon sok rétegű, nagyon csavaros, már most tudom, hogy többször olvasós fajta.

Michel Faber The Courage Consort című regénye volt soron, amit véletlenül találtam meg, és persze eladta magát nekem az "a cappella énekesek titokzatos hangokat hallanak a kísértetjárta erdőből egy kastélyban gyakorolva" szöveggel.

Amiből annyi volt igaz, hogy tényleg egy a cappella együttesről szólt a könyv, öt tagja mindegyikének pszichiáterre lett volna szüksége, de csak egy járt hozzá ténylegesen. Na, őt gyógyszerezték is, pedig nem ő volt a leghülyébb.

Összezárva készülnek egy belgiumi kastélyban egy zenei fesztiválra, amin a nagyon avant-garde, nagyon modern Partitum Mutante című darabot adják elő. A darab nehéz, próbára teszi a hangokat és a türelmet is, de mivel egy újdonságokra igen nyitott csapatról van szó, persze nem panaszkodik senki. (Szerintem ez is azt támasztja alá, hogy valami nem stimmel velük.) Nem teszik szóvá az összezagyvált hangokat, a harmónia hiányát, sem azt, hogy a szerző nem gondolt az énekesek levegővételére meg egyéb ilyen apróságokra. Tehát egy élmény a gyakorlás.

A dolgot nehezíti, hogy az együttes vezetője finoman szólva is hatalommániás, sztárallűrökkel terhelt kis Napóleon. A felesége teljesen őrült. A további szereplők egy csendes basszus, egy szexhiányos tenorista, a szabadelvű és -erkölcsű konraalt egy újszülöttel súlyosbítva.

Ennyi az expozíció, ezenkívül csak énekelnek. Van némi szexuális feszültség itt-ott a szereplők között, de soha nem kölcsönösen, és soha nem a megfelelő személyek között. A végén pedig ott egy hirtelen halál, amit hamarjában senki nem tud megemészteni. A fellépés elmarad, és a kisbuszban egy gyerekdalt énekelve hazapöfögnek Angliába. Szürreális.

A könyv inkább csak felvillant végiggondolni érdemes dolgokat, de nem viszi igazán végig egyik gondolatmenetet sem. Miért boldogtalan a vezető és felesége házassága? Miért nem értik meg a fiatal alt szabadságvágyát? Miért olyan furcsák a belga vendéglátók? Miért pszichotikus a zeneszerző? Mik a furcsa hangok az erdőből? Valóságosak vagy tényleg csak a képzeletben léteznek?

Nincsenek válaszok, csak felvetések. A könyv ezért inkább csak lehetőségnek marad meg, nincs sem kibontakozás, sem katarzis. Kicsit furcsa az egész. Nem rosszul furcsa, csak olyan befejezetlenül furcsa.

Pszichotikus, na.

Az ügyvédnő néha fantasztikus cuccokat szed össze könyvfronton. Most is egy olyan könyvet adott kölcsön, hogy még mindig nem tértem magamhoz tőle.

Monika Fagerholm Az amerikai lány című regénye egy egészen különleges látomás. A Környék nevű, svéd nyelvű, de Finnországhoz tartozó területen játszódik, múltban, jelenben, jövőben, de leginkább a lakók fejében.

A sztorit balladisztikus eszközökkel írja az írónő, tele  megszakításokkal, visszaemlékezésekkel, naplórészletekkel, dalszövegekkel, visszatérő mondatokkal (ld. "Ágnes asszony a patakban..."), amik oda-vissza kavarognak, és csak amikor végigolvastam a könyvet, akkor nyert mind értelmet, mert akkora kerültek csak a helyükre a mozaikkockák.

És persze rengeteg szereplőt mozgat a szerző, a fél falut megismerjük a regényből, mindenkinek a tragédiáit, örömeit, családi kapcsolatait, múltját, jelenét. A legbelsőbb érzéseit, a legidegesítőbb szokásait, a titkait. A narráció folyamatosan változik, néha az író ki-kiszól az olvasóhoz, néha teljesen átadja a szót a szereplőinek, különösen egy-egy szereplőjének. Néhány karakter saját jogon szól a műben, néhányat csak mások szemén keresztül látunk. Ez a sok-sok szál pedig nagyon izgalmasan fonódik egybe.

A történetek rejtélyes halálesetek körül forognak. A címszereplő amerikai lány, Eddie felbukkan, majd meghal. Halála titokzatos, és csak a legvégén derül ki, hogy nem is az ölte meg, akire végig gondoltak, hanem egy teljesen meglepő valaki. A halála végigkísérti a regényt, többen is foglalkoznak vele, pl. évekkel később Doris és Sandra, két jó barátnő egyik titkos, saját külön játéka, hogy nyomozzák Eddie halálának rejtélyét, amelyet végül is nem ők oldanak meg.

A két lány afféle főszereplője a történetnek, de ők is csak azért, mert a közepén többször tűnnek fel, mint a többiek. Kapcsolatuk változékony, ahogy a tiniké általában, a teljes feloldódásukat a barátságban és szerelemben egy leválás és elválás követi. Majd Doris öngyilkosságot követ el, aminek a magyarázata kissé várat magára. Talán adós is marad vele a szerző. Talán nem is lehet megoldani ezeket a kérdéseket, hogy valójában miért dobja el valaki az életét.

Az egész regény tele van bánattal, depresszióval. Valahol minden szereplő a többiekhez való kötődést, a boldogságot keresi, de a folyamatosan változó viszonyaikban és élethelyzeteikben sem éreztem szinte soha, hogy a helyükön éreznék magukat huzamosabb ideig. Hol elmenekülnek a faluból a "tengerparti nagyvárosba", hol visszatérnek, szerelmeik jönnek-mennek, de az exek is ott sertepertélnek körülöttük, mert ez egy zárt közösség, tehát akit egyszer ismertél, azt mindig ismerni fogod. Az életük is körforgásban van, az évszakok szerinti váltakozásokat a generációk egymásra örökített problémái és újak generálása egyensúlyozza ki, vissza-visszatérő elemek bukkannak fel a könyvben minduntalan. Sokszor olyan érzésem volt, mint egy eposznál, vagy körkörös szerkezetű balladánál: az állandó jelzők ("az erdő ingoványosabb részén álló ház", a "tengerparti nagyváros" stb.) és bizonyos mondatok mantrikus ismétlődése megnyugtató volt és valahogy állandóságérzetet keltett. Nem unalmas volt, hanem egyfajta continuo hatás, mint a tengerzúgás. Nagyon visszafogott és mégis hatásos eszköz a patakként (el)folyó cselekmény változatlan ágyának érzékeltetésére.

És mi a konklúzió? Hogy egy töredékekből álló, de hosszú és bonyolult történet a végére úgy össze tud állni kerek egésszé, mint egy patchwork takaró. Minden szálát megismertem közben, a végére meg a helyükre kerültek az egyes színek és formák. A kirajzolódó eredmény pedig egészen döbbenetes lett. Életről, halálról, felnőtté válásról, boldogságról, bánatról kellett közben gondolkodni, azon, hogy miért bántjuk egymást folyton mi, emberek, és hogyan tudnánk jobbá válni az életben. Nagyon filozofikus volt, és ami a legjobb: erőlködés nélkül. Fantasztikus és letehetetlen könyv.

A meglepően szimpatikus Amanda Foreman könyve, A hercegnő volt soron. Régen szemeztem már vele, végül is hibái ellenére nem bántam meg a választást, jó kis életrajz ez.

A könyv Georgiana Spencer, Devonshire hercegnője életéről szól. Ez így persze senkinek nem mond semmit. A Wiki persze megint okosabb a hétköznapi embernél és mond egy csomó okosságot, meg lehet nézni.

A lényeg, hogy G. egy gazdag család kicsi lánya, szép, okos és elbűvölően kedves, amit még ellenfelei is elismernek (szóval tényleg kedves, nem csak úgy tesz). Szülei rábeszélésére hozzámegy Devonshire hercegéhez, aki egy mérhetetlenül gazdag főnemes, és természetesen pont egy ilyen asszonykára van szüksége, aki ellátja a neki szánt társadalmi feladatokat és persze örököst szül neki.

Bár házasságuk hosszútávon kiegyensúlyozottnak mondható, ha boldognak nem is, azért nem kevés problémával kell szembenézniük. Először is az ifjú feleség nem ül nyugton a fenekén, hanem belemerül a hercegnéi szerepbe, azaz nekiáll társasági életet élni és nyakló nélkül költekezni. Ami egyrészt azzal jár, hogy a túlhajszolt bálok, utazások, fogadások stb. révén a fizikai összeomlás határára jut, több vetélést szenved el, ingadozik a testsúlya és komoly hangulatzavarai vannak, amit persze tetéz, hogy férjével is veszekszenek. Másrészt belemerül az akkoriban az arisztokrácia körében igen károsan hódító szerencsejátékokba, amelynek során iszonyatos összegeket veszít. Jellemző adat, hogy férjének folyamatosan hazudozik a tartozásai mértékéről és csak évtizedekkel később meri bevallani, hogy szinte a csőd szélére vitte a családot. Ami azért valljuk be, elég nagy szó, tekintve, hogy tényleg kőgazdag hercegi családról van szó.

A III. György uralkodása alatti politikai viszonyok finoman szólva sem voltak kiegyensúlyozottak. Zajlott az amerikai gyarmatok elszakadása miatti konfliktus, később a francia forradalom és Napóleon nehezítette meg az életet. A háborúk nélkül és közben pedig a sima politikai élet is olyan volt, mint egy fazék forrásban lévő víz. G. férjének családja a whigek közé tartozott, és G. lett a whig párt "nagyasszonya". Estélyeivel, politikai szerepvállalásával és a kampányokban végzett munkájával igazán felvilágosult és modern nőként kell rátekintenünk. Korában a főnemesi asszonyok egészen rendkívüli mértékben belefolytak a politikába, egy olyan országban, ahol a választópolgárok száma igencsak csekély volt a lakosság arányához viszonyítva. Viszont a politikában valamilyen társadalmi kapcsolatai révén szinte mindenki részt vett, akár plakátragasztóként, akár felbérelt provokátorként vagy szavazóként. Elég érdekes ezt most egy liberális demokráciából nézni, ahol már azt sem izgatja a választás, aki pedig választhatna. G. viszont egész életében imádta a közéleti szereplést, akár mások támogatójaként, akár saját kezdeményezések keresztülvivőjeként (itt természetesen színfalak mögötti lépésekre kell gondolni).

G. életének másik fontos területe a társasági élet teljes megélése, a nagyszabású partik rendezése, és egyéb "női" elfoglaltságok, amelyekben igen tehetséges volt. Többszáz és ezer fős rendezvények, jelmezbálok megszervezése nem kis munkát jelenthetett, és minden alkalommal sikert aratott. Estélyei ezenkívül hétköznapi körülmények közötti politikai találkozóknak is helyet biztosítottak, ami miatt igen népszerűek voltak a politikai elit körében.

Magánélete már kevésbé volt szerencsés. Férjével hol jóban voltak, hol nem, ami ráadásul nehezítette a gyermekvállalást is. Több kislány után nagyon nehezen született meg a fiúörökös, ami sokáig rányomta a bélyegét G. kapcsolatára mind a férjével, mind annak szemrehányó családjával. Nem lehetett könnyű. Férje persze többször viszonyokba is bonyolódott, többek között évtizedekig volt dolga kisebb-nagyobb megszakításokkal felesége legjobb barátnőjével, a házukba befogadott Bess Fosterrel. A pikáns és nem túl egészséges kapcsolat hármójuk között G. élete végéig fennállt, halála után pedig a herceg nőül is vette a 2. sz. csajt. Beteg.

Egy nagy szerelem is érte az életben, ami Charles Grey-hez, az ismert whig politikushoz kötötte. Mivel neki sikerült egy törvénytelen gyermeket is szülnie, a herceg ekkor kicsit megneheztelt, és vagy két évre külföldre száműzte a feleségét, elszakítva a gyermekeitől. Tekintve a herceg - és ha már itt tartunk, az egész arisztokrácia - akkori életvitelét, nem igazán értettem, hogy min akadt fenn, de gyanítom, inkább csak a büszkesége sérült. (Avagy, amit szabad neki, azt nem szabad az asszonynak. Mert csak.)

A könyv nagyon aprólékos, rengeteg forrásmunkára épít, jórészt annyira részletesen kapunk bepillantást G. és a többiek életébe, hogy még a gondolataikat is halljuk. Ami nem mindig jó. Nekem kicsit túlrészletezettnek tűnik sok helyen a történet, ennyire talán nem érdekes a hercegnő minden rezdülése élete végéig. Pl. komolyan tudnunk kellett még azt is, hogy az anyja szövetkezett a háta mögött a gyerekek dajkájával, akit gyakorlatilag kémként használt G. ellen? Kit érdekelnek a dajka levelei?

A mű ezenkívül szerintem túlzottan is G. magánéletére fókuszál, ami kicsit gond, mert nem teljesen igaz, hogy ő egy szegény, kastélyba bezárt, unatkozó háziasszony lett volna, mert korántsem volt az. Ez meg elvileg egy életrajz, nem szerelmes regény. Értem, tényleg beteges volt a ménage á trois, amiben éltek a férjével meg a barátnőjével, de annyira ez nem érdekes, hogy négyszáz oldalon keresztül csak erről olvassunk. Sokkal szívesebben olvastam volna még az írói munkásságáról, mert verset, operát, regényt is írt, "csak úgy mellesleg", erről bezzeg csak fél mondatokban tájékoztat minket a szerző. Nem értem, miért. Lehet, hogy gyenge minőségűek vagy nagyon korhoz kötődnek? Attól még be lehetne őket mutatni, mert lehet, hogy érdekesebbek, mint 96. alkalommal meghallgatni ugyanazt az ömlengést, amit levág az anyja egy levélben azzal kapcsolatban, hogy már megint adósságai vannak.

A könyvből mégis egy rendkívül érdekes és sokoldalú alak bontakozik ki, akinek hihetetlen szeretetéhségét sokan kihasználták élete során. Befolyásolható volt és a pénzzel sajnos nagyon rosszul bánt, ami miatt nem ártott volna neki egy támogatóbb, a felesége életében jobban résztvevő férj vagy egy igaz barát. Nem Besshez hasonló manipulatív félprosti, hanem egy igazi.

Ami még nagyon nagy előnye volt a kötetnek: kiderült, hogy a XVIII. század talán mégsem volt olyan baromi unalmas. Volt függetlenségi háború, léghajózás, elektródákkal végzett sokkterápiás gyógyítás, érdekes választások, félig emancipált főrangú hölgyek és miegymás. Nagyon érdekes volt felfedezni ezt a kort.

Azt hittem, az n-edik ellenőrzés vagy átvilágítás rossz? Óh, nem, sehol sincs az egyetlen ember által kreált hihetetlen hisztihez képest, amitől minden forr. Beleértve az agyvizemet is...

Igyunk, emberek, az legalább látszik! :)

Miért alkalmaznak debileket egy kulturális intézményben személyzetként? Hátha elmegy a kedvem a látogatásoktól? OMG.

Hugi, megállapítottam, hogy nem a darabbal volt a baj, hallgasd csak, ilyen, ha a szólista nem egy másik hangnemben játszik! (Egészen új értelmet nyert a darab.)

Vidámító szám, hátha használ:

Ez a hét eddig csak hétfőkből áll. Annak minden következményével, nyűgével és nyilaival. Nem jó. Annyiszor küldtek el anyámba melegebb éghajlatra, hogy már nem is számolom.

Ma "megvádoltak", hogy sokat mosolygok mostanában. Konklúzió: annyira jó színjátszós lehettem, hogy kéne kapnom valami díjat, mert igen jól játszom azt, ami nem vagyok. A boldog embert.

Annyiszor néztek keresztül rajtam, hogy már azt hiszem, üvegváza lettem.

Annyiszor szóltak be, hogy azt nézem a tükörben, nem lettem-e véletlenül kormányplakát.

A jó dolog ebben pedig az, hogy tényleg ilyenkor derül ki, hogy ki az a maroknyi (tényleg van az 3%, Józsi?) ember, akire lehet számítani. Akik kitöltik a pálinkát, megkérdezik, mi baj, ökörködnek egy jót a csapattal, összeborulunk sírni vagy valami. Őket most nagyon szeretem. Mert tényleg nagyon kevesen vannak.

Hang On Little Tomato... :D

1. Miért vagyok féltékeny olyan emberek szociális sikereire, akik nem érdekesek és/vagy kevesebbek nálam?

Mert idióta vagyok! Igen.

Ettől még baromi rossz érzés.

2. Nyüszögde = nyüszögésre alkalmas hely. Példamondat: Ez munkahely, nem nyüszögde, dolgozzatok, bolondok!

Patricia Highsmith Kétarcú január című regényét olvastam most. Nem is tudom, hogy került a kezembe egy ilyen pszichopata sztori, de nagyon jó volt.

A XX. század elején járunk, Görögországban, amikor három idegen találkozik egy hulla fölött. A fickó egy rendőr, akit a Chester nevű amerikai tőzsdecsaló praeterintencionálisan nyírt ki, bár szerintem ha sokat bosszantja még a rendőr, szándékos is lett volna a dolog, ahogy kell. A hulla eltüntetésében segít neki fiatal felesége, Colette és egy ismeretlen amerikai srác, Rydal. Hárman ezután összezárva és egymásra utalva menekülnek az igazságszolgáltatás meg a saját életük elől. Végül a futást többen nem élik túl.

A sztori nagyjából ennyi, a lényeg ugyanis a belső harc, a szereplők motivációi, egymáshoz való viszonyuk. A kóros összezártság és az abból kialakuló feszültségek. Rydalnek tetszik Colette és viszont, az idős férj ezt nehezen viseli. Chester hasonlít Rydal zsarnoki apjára, aki fiatalkorában megfélemlítve és zsarnoki szellemben nevelte. Colette szerintem csak simán unatkozik, de őt valahogy nem sikerült megfognia a szerzőnek, mert olyan kis semmilyen maradt. Az unatkozó fiatal feleség, aki gazdag, idősebb férje mellett kis izgalomra vágyik. Chesterről sem sok minden derült ki, max. annyi, hogy tényleg oka volt lelépni Amerikából és az öreg kontinensen tölteni némi időt, hátha távollétében elcsitulnak a hullámok. Legfeljebb kriminológiailag lehet érdekes az a dolog, hogy a sima csalóból, aki végül is csak emberek pénzét veszi el, hogyan lett többszörös gyilkos az események sodrában. Bár szerintem elég egyértelmű volt, hogy könyörtelen fajta, úgyhogy tekinthetjük bűnözői karrierje logikus állomásának is a dolgot. Azért az asszonyt nem tudom, miért nyírta ki, dramaturgiailag nem illett a képbe.

A legkidolgozottabb Rydal volt, akinek jellem és múlt is jutott, rokonokkal, ismerősökkel, múltbeli tragikus szerelemmel, nehéz gyermekkorral meg mindennel. Ami az érdekes volt vele kapcsolatban, hogy 25 évesen gyakorlatilag még soha nem csinált végig semmit az életben, az iskolát nem fejezte be, pedig okos, nem tanult ki semmit, nem dolgozott stb. Egyszerűen csak úgy volt a világban és tengett-lengett. A nagyitól örökölt pénzen persze, mert ezt másképp nem lehetne. De mégis érdekes a felvetés, hogy valakinek az az élete, hogy nem csinál semmit, csak várja a Kalandot. Ami végül is utoléri Chester miatt, de majdnem bele is hal a fickó. Érdekes karakter volt, mert nem volt romlott, nem akart ő résztvenni bűncselekményekben, ugyanakkor olyan könnyedén vette a szabályokat, mint egy szimpatikus Rejtő-hős: egy kicsit gazember, de aranyszívű. Romantikus ábránd, hogy ilyen jellemek léteznek.

A könyv olvastatta magát, és nekem nagyon tetszett ez a baljóslatú hangulat, amit végig sikerült fenntartania az írónak. Pöpec kis cucc lett, jó lenne még olvasni valamit tőle.

1. A napszava az ERDÉSZPUDING. Nem, nem fogom megmagyarázni. Az Ügyvédnő találmánya.

2. Lopott WOD: "Az agyvérzés az agyasok kiváltsága." - Foltos

3. Saját WOD: A jogászkodás a problémamegoldás különös kihívásokat jelentő válfaja, amely nem való a gyengéknek.

Vigyázz, milyen könyvet veszel a kezedbe, bármi lehet belőle. Gil McNeil A dívák nem kötnek (nagyon hülye) című regényét kölcsönbe kaptam, szerencsére. Pénzt ne adjon érte senki.

A sztori egy frissen megözvegyült, két kisgyereket nevelő anyuka, Jo története, aki férje halála után kénytelen nagymamája fonalboltját megvenni egy tengerparti kisvárosban és ott berendezni a családja további életét. A nagyi eszméletlen jó arc, kicsit régimódi, de nagy szövege van és folyton nyüzsög. Külön érdekes volt, hogy inkább ment földközi-tengeri hajókázásra az új barátjával, minthogy a hisztérikus lányánál rendezett családi karácsonyon részt vegyen. Érdekes nagyik vannak.

Jo ennél sokkal szürkébb, folyton csak nyavalyog és próbálja kitalálni, hogy ki is ő valójában, de szerintem fogalma sincs. A főiskola után hozzáment az évfolyamtársához, akiről aztán kiderült, hogy férjként és apaként is csapnivaló, majd halála előtt közvetlenül kiderült, hogy már régóta megcsalja egy másik nővel és válni akar. De mivel meghalt, anyu fenn akarja tartani a gyerekek előtt a "milyen csodálatos apukátok volt" látszatot. és hazudik a két fiának folyamatosan. Amibe majdnem beleroppan, de azért csinálja. Miért művelnek ilyeneket az emberek? Pláne a gyerekeikkel, akiket állítólag szeretnek? Sose fogom megérteni. A két kisfiú persze idegesítő kis ördögfióka, akik olyan neveletlenek, amennyire csak lehet, persze ilyen minták mellett nem is csoda.

Szóval ebben a káoszban kell boldogulni, ahol a fonalbolt egy boldog kis sziget, a munka pedig kikapcsolódás Jónak. Kötőklubot szervez, ahol azonban az én ízlésemnek kicsit sok a cukormáz, mki szeret mkit, megoldják a problémákat, csajoskodnak meg sütit esznek, hányinger. Az élet nem ilyen.

A legjobb karakter szerintem Ellen volt, a legjobb barátnő, aki úgy istenigazából meg tudta mondani a tutit, anélkül, hogy bárkit is megbántott volna vele. Mindig helyén volt az esze, de humorral tudta felfogni a dolgokat. Jónak többször kellett volna hallgatnia rá.

A regény kb. felétől azonban a sok érdektelen mellékszál kezdett teljesen szétfutni, a "kis színesnek" betervezett karakterek dolgai átvették az irányítást a cselekmény fölött és egyáltalán semmi íve nem maradt a sztorinak. Az utolsó kétszáz oldalon úgy szenvedtem végig magam, mert nem volt semmi, ami igazán érdekelt volna a mellékszereplők kis életére vonatkozóan. Nem volt koherens a történet.

Kár érte, mert lehetett volna egy egészen kedves sztori is, ha nem nyüzsögnek benne ennyire az emberek. Így sajnos egyáltalán nem lehetett közel kerülni egyetlen szereplőhöz sem, a főhősnő pedig kifejezetten szerencsétlen és béna maradt egész végig, én nem tudtam megkedvelni.

Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című kötetét olvastam most, és újra megállapítottam, hogy ezekben az északi népekben van valami nagyon vonzó. Valahogy másképp látják a dolgokat és ez nagyon érdekes tud lenni az élet minden területén.

A könyv voltaképpen egy afféle napló és memoár azokról az időkről, amikor az író férjével egy farmot vett és vezetett Kelet-Afrikában, az angol gyarmaton. A férjet furcsa mód egyetlen helyen sem említi a könyvben, ami valahol érhető az életrajzát olvasva. (Ha az én férjem csalna meg mindenkivel és fertőzne meg szifilisszel, valószínűleg ennél továbbmentem volna és ott puffantom le a rohadékot a sivatagban, hogy a hiénák hordják szét a csontjait.) Adott viszont egy kávéültetvény, farmmal, földekkel, bennszülött bérlőkkel, háziszolgákkal, gyarmati tisztviselőkkel, a "társasághoz tartozó" fehér látogatókkal és mindenféle színes dologgal.

És ott van egy alapvetően szemérmes, régimódi európai nő, akinek mindezt egységbe kellene fognia. Úgy tűnik, nagyrészt sikerül neki, mert jóban van a szomszédokkal, a bérlőkkel, a hivatalnokokkal és úgy általában mindenkivel. Igyekszik rendesen vezetni a farmot, újításokkal megkönnyíteni a munkások és még a munkában résztvevő állatok életét is. Az ő élete azonban valahogy háttérbe szorul, csak egyfajta másodlagos rétegként rajzolódik ki a napló bejegyzéseiből.

Mert ír ő mindenről. A különféle bennszülött törzsek szokásairól, vallásáról, jelleméről, házasodási szokásairól. Állatokról, amiket látott, levadászott vagy megfigyelt a szavannán. A britek politikájáról, amit a bennszülöttekkel szemben képviseltek (pl. a maszájok helyzetéről). A technikai újdonságokról, amelyek úgy szivárognak be a törzsi életbe, mint isteni csodák és legalább annyira megrémítik a feketéket. A háborúról, ami még ide is elér. Barátokról, akik szafarikat vagy farmokat vezetnek. Barátokról, akik meghalnak az összetört szívüktől. Barátokról, akik nem találják a helyüket a világban.

Annyi mindenről van szó, hogy egészen belefeledkezik az ember a sok kis anekdotába. Aztán a könyv végére jöttem csak rá, hogy sokkal több lehetett az a történetből, amit az író elhallgatott. Hogy hogyan élt, amikor nem volt mellette senki, csak a szolgái? Milyen érzés lehetett, amikor a férje megcsalta és szétköltöztek? Voltak-e olyan barátai, akik igazán értették, milyen ember ő? Miért nem írta le, hogy szerette Denyst, és nem csak a sétarepülések miatt örült neki, ha látta? Egyáltalán: hol van Karen, a nő ebből a történetből? Miért bújt el?

Ahogy most a blogoláshoz olvastam az életrajzát, egyre inkább úgy tűnik, hogy Karen elbújt és nem is akart teljesen előjönni. Annak ellenére, hogy még száz év távlatából is egy nagyon érdekes, sokszínű jellemnek látszik. Nagyon tetszett ez a könyv, lebilincselő volt és újraolvasásra érdemes.

Mai termés:

1. Képbe kerültél, mint szociológus a szegénynegyedi terepgyakorlaton.

2. Senki sem tökéletes, de az idióták azt hiszik, ők igen.

Napló: Egyre több jóga, de no pia. Bírom, csak sok a tuskó...

Alexis de Tocqueville Emlékképek 1848-ról című kötete egy műfajilag nehezen meghatározható izé. Félúton van a napló, a memoár és a politikaelméleti történetírás között. Egyszóval néha izgalmas, néha száraz, néha meg egyszerűen érthetetlen. De azért mindenképpen érdekes.

A szerző a XIX. század egyik ismert francia gondolkodója, egy ideig pedig még aktívan politizált is. (Kinek nincsenek sötét foltok a múltjában, ugye?) Ez így azért érdekes, mert egyszerre elméleti és gyakorlati megközelítésből nézte a történelmi eseményeket, amik ott zajlottak körülötte.

A kötet két fő részre tagolódik, először az 1848-as párizsi forradalmat próbálja egy kicsit közelebb hozni hozzánk, majd az 1849-ben vállalt külügyminisztersége idejének egyes problémáit eleveníti fel.

Az első rész nekem annyira nem tetszett, mert kissé túl sok volt a név, és túl kevéssé volt érthető a történetiség. El lehet olvasni, hogy miért, én kortársként valószínűleg csak kapkodtam volna a fejem. Nem így T., aki nekiállt elemezni nem csak a helyzetet, hanem annak minden egyes szereplőjét, mozgalmát, politikai pártját, szóval teljes képet próbált festeni az eseményekről. Ettől persze a politikai elemző magasságaiba emelte a memoárját, viszont az élvezhetőség erősen csorbult. Mindenesetre érdekes volt elolvasni abból a szempontból, hogy hogyan látja az ember "belülről" a történelmet, amikor a mindennapi, normális életbe jönnek bele olyan események, amelyekről később kiderül (vagy már akkor is tudatában vannak az emberek), hogy nagyon jelentősek lesznek a jövő szempontjából.

A második rész ezzel szemben kézzelfoghatóbb volt, talán azért, mert egy viszonylag rövidebb időszakot, T. miniszterségének pár hónapját és annak kizárólag jelentősebb eseményeit foglalta össze. Mivel ő a külügyben tevékenykedett, diplomáciai manőverek és háttéralkuk izgalmas szövevényét tárja fel az olvasó előtt, ami borzasztó érdekes volt. Hogy micsoda mutyizásokat tudnak elkövetni a politikusok, hogy fontosnak és erősnek látszódjanak a nemzetközi közösség, illetve inkább saját alattvalóik előtt, az egyenesen elképesztő. Persze egészen normális dolog, csak T. nagyon éles szemmel mutatja be ennek a világnak minden rezdülését. Pl. ahogy az angolok kezelték Piemonte helyzetét, nagyobb feszkót csaptak a közvetítés tárgyában, mint Franciaország, aki végülis elérte a helyzet rendezését, míg az angolok kb. nem csináltak semmit, csak marketingelték magukat. Ügyes.

Nagyon megragadott az is, ahogy a magyar szabadságharc leverése belekerült a könyvbe, mint fontos külpolitikai ügy. Ismert, hogy a szabadságharcot az oroszok behívásával sikerült leverniük az osztrákoknak. Nos, azt kevésbé taglalják a tankönyvek, hogy az oroszok szerepvállalása mint "Európa rendőre" nem mindenkinek tetszett. Volt itt adok-kapok az osztrák meg az orosz kormánnyal, és még a fényes portával is ment a huzakodás, hogy akkor mi legyen. A végén persze az érdekek azt diktálták, hogy az osztrákok bármi áron, csak tegyenek végre rendet, a ruszkik meg menjenek szépen vissza a saját határaik mögé, míg jól van dolguk. Hogy közben meg elvérzett a szabadságharcunk, az egy dolog, így jártunk. Nagyon érdekes volt a háttérbe látni.

És persze a legjobb: T. még menekülttémában is aktuális! A felforgató elemek az egész kontinensről Svájcban kötöttek ki. Az állam befogadta őket, segélyt és ellátást kaptak meg minden. És nem adták ki őket a hazájuknak, mert hát az milyen lenne. Igen ám, csak egy idő után a sajtevő parasztoknak elegük lett belőle, hogy etethetik a sok külföldi barmot, és szépen mindenkit visszatoloncoltak a saját hazájába. End of story. Milyen érdekes: az érdekek mindig győznek.

Szóval jó is volt ez a könyv, meg nem is. Kicsit száraz volt a stílusa, bár nagyon elegáns, a szókincsem látványosan növekedett tőle. A sztori néha leült, néha meg egészen pörgős volt. A felvetett gondolatok és az elemzések pedig gondolkodásra késztetnek. Ne menjünk el birkán a dolgok mellett, hanem nézzünk a történések mögé. Ez a könyv legfontosabb üzenete számomra.