Akartam limonádét olvasni, sikerült. Elizabeth Cooke Rutherford Park című regénye a XX. század első évtizedeiben játszódik Angliában, egy vidéki kastélyban.

Sokrétűen mutatja be a "lépcső alatti és feletti" emberek világát. A szolgálók sokszorosan strukturált együttese a maga kis titkaival, vonzásaival és taszításaival legalább annyira bonyolult szövet, mint az arisztokraták irigyelt csillogása. A regény sok nézőpontot dolgoz fel, ugyanazokat az eseményeket néha ebből meg abból a szemszögből is látjuk, közben pedig észrevétlen lassúsággal ugyan, de változik a tradicionális világkép és benne az emberek élete.

Vannak persze klisék, kiüresedett házasság, a szobalányt elcsábító úrfi, a lusta földbirtokos, a sunyi kertész, az unatkozó háziasszony, aki új életre kel egy kaland miatt és így tovább. A regénynek nincs is igazán összefogott cselekménye, sokkal kevésbé feszes vonalvezetésű, mint az ilyen regények általában. Itt nincs egy-két nagyobb drámai eseményre felfűzött 400 oldalnyi kalandozás, hanem inkább többféle nézőpont bemutatása és számos esemény, érzés elhallgatása a jellemző.

Bár szórakoztató volt a történet, azért a szerző által mozgatott rengeteg karakter néha soknak tűnt. Az rendben van, ha sok szereplő van, de ha nincs történetük, ami érdekelné az olvasót, akkor nem sok értelme van erőltetni a jelenlétüket. Volt szereplő, aki kb. két oldalon keresztül volt nézőpont, utána soha többé. A nagy gond ezzel az, hogy nem lehet azonosulni egyetlen szereplővel sem, mert egyik sem volt elég kidolgozott. Így érdektelen, lapos karakterek kalandregényévé süllyedt a regény, pedig szerintem több volt benne. Szórakoztató, de üres sztori.

És persze, ahogy néztem, lesznek folytatások... pfff. Nem mondok semmit.

Hulej Emese Egy Teleki gróf Afrikában című kötete Teleki Géza antropológus életéről szól. A felvezetőben a szerző azért próbálja elhelyezni a népes családfán főhősét, ami egyáltalán nem könnyű. Túl sok itt a híres ember, kezdve a vállalhatatlan politikai helyzetbe hozott öngyilkos nagyapával, Teleki Pállal. A közügyekben forgolódó arisztokrata családokban ez már csak így van.

Géza élete nem könnyű. A II. világháború végén/után emigrál családjával Amerikába, ahol teljesen új életet kell kezdeni. Van ugyan némi kapcsolati tőkéjük (az elit ugye kozmopolita), de az itt nem elég mindenre. Amerikában ugyanis nem az az érték, hogy ki fia, borja vagy, hanem hogy mit értél el te magad. Saját erőből. Az számít. Ezt felfogni valóságos kultúrsokk lehetett. Az új élet sok nehézséggel jár, a szülők elválnak, Gézát a magyarságához és múltjához körömszakadtáig ragaszkodó anyja neveli, apjával csak sokkal később veszi fel ismét a kapcsolatot. Magányos kamasszá és felnőtté válik, ugyanakkor a tanulásban jeleskedik.

Nagy kalandja Afrikába hívja, Jane Goodall mellett kezdi tanulmányozni a csimpánzokat más fiatal kutatókkal együtt. És ez lesz az élete aztán több évtizeden keresztül. A csimpánzok és az ő addig rejtett életük. A rengeteg közös vonásuk az emberrel. Mindezt a természetvédelem intézményesülése előtti időkben, hihetetlen nehéz körülmények között, amikor az emberiségre még teljesen az ősidőkből maradt "szabad rablás a természetben" volt jellemző. A következmények végiggondolása nélkül. Teleki aztán élharcosává vált a csimpánzok, az élőhelyük megvédése kapcsán, harcolt a nemzetközi illegális kereskedelmük ellen, intézményes és törvényi védelmet akart elérni számukra. Ez mások támogatásával sikerült is neki.

A könyvben értelemszerűen keverednek a tudományos, hivatalos tevékenységek és a magánélet. Az utóbbiban viszont vannak homályos foltok, talán a főhős alkatából fakadóan. Teleki élete nagy törése, hogy szerelme, Ruth Ann, akivel addig évekig osztotta meg az életét, és együtt is kutatták Gombéban a csimpánzokat, egy máig tisztázatlan balesetben meghalt a dzsungelben. Halála szinte Teleki élete végéig feldolgozatlan maradt benne, bár utána nyilván voltak más nők is az életében, köztük későbbi felesége, Heather. Az ilyen "romantikus veszteségek" persze jól mutatnak egy életrajzban, azonban az, ahogy a szerző is tapintattal járja körül a témát, felhívja rá a figyelmet, hogy az életben az ilyen tragikus halálok nagyon sokáig nyomot hagynak azokban, akik szerették a halottat. Teleki esete is ilyen.

Az életrajz sokszor csapongónak tűnik, de ez inkább csak a téma nagyságából adódik. Sokkal érdekesebb volt így, mint ha szigorúan kronológiai sorrendben haladt volna a szerző. A folyamatos ugrálás az időben, a sok egymásra halmozott kisebb-nagyobb esemény, az egymásba fonódó magán- és közélet nehézzé teszik ugyan néha az olvasást, de unalmassá soha nem válik a sztori. Egy nagyon nehéz, nagyon kalandos élet krónikája ez, igen jól megírva.

Történelmi pillanat kicsiben: gólyakorom óta először megint 5-tel kezdődött ma a testsúlyom. Csak pilláztam. :)

Jessie Burton A babaház úrnője című regényére a legjobb szó a nyomasztó. Eszetlen módon sötét és behúzós könyv, anélkül, hogy tulajdonképpen bármi túlrészletezett, horrorisztikus elem volna benne. Egyszerűen maga a sztori nehéz, mint rega kő.

A XVII. századi Amszterdamban játszódik a történet, főhőse a fiatal Nella, aki épp hozzáment egy gazdag kereskedőhöz. A házasság persze elrendezett, de ettől még vannak vele szemben elvárásai. Amik aztán nem teljesülnek, sőt, egyre inkább belegabalyodik újdonsült családja és a város bonyolult viszonyaiba. Férjéről, Johannesról kiderül, hogy a házában tapasztalható szerény körülmények nem tükrözik valódi anyagi helyzetét, valójában dúsgazdag, ám bigott nővére, Maris befolyása hatására a ház egy ájtatos fészek benyomását kelti. A pasi emellett nem érdeklődik felesége iránt sem, ami hovatovább roppant kínossá is válik. Amíg ki nem derül, hogy tulajdonképpen a fiúkat szereti - így már persze megvilágosodtunk. Vannak még itt bonyolult múltbeli és jelen idejű viszonyok a szomszédokkal, más kereskedőkkel, Maris volt udvarlójával, és egyebekkel. Az egész közösségre jellemző egyfajta mindenki figyel mindenkit jellegű mentalitás. Ennek jó példája, hogy az ablakokon nincs függöny, tehát a szomszédok folyamatosan átnézegetnek egymáshoz, nehogy a másik valami tilosat tegyen. És ez így van a templomban, az utcán, a bálon, a zöldségesnél, mindenhol. Rettenetesen nyomasztó, ahogy folyamatosan aszerint viselkednek az emberek, hogy ki látja őket, és kinek fogja továbbadni, hogy mit látott. Soha senki egy percre sem tud őszinte lenni, mert az nem a megfelelő viselkedés.

Ebben a nehéz helyzetben Nella nem tud beilleszkedni az új életébe. Nem tudja Maristól átvenni a ház vezetését, sem határozottsága, sem férjétől való támogatottsága nincs hozzá. Ezzel szemben amikor a család bajba kerül, mert férjét szodómiával vádolják meg, akkor gyorsan felnő, és hetek alatt szinte amszterdami kereskedővé válik. Hogy honnan ez a ravaszság és talpraesettség, az nem derül ki, szerintem nem is igazán hiteles.

A legtöbb szereplő sajnos eléggé laposra sikeredett, nem igazán éreztem őket három dimenziósnak vagy összetettnek. Még talán Marisban volt mélység, mert titokzatos múltja volt, őrült titkokat őrzött, és a végén egy csomót magával is vitt a sírba. Ő egy integrált személyiség volt. De a többiek? Semmi.

A regény nagy erénye szerintem inkább abban áll, hogy rávilágít számos olyan társadalmi problémára, ami még ma is probléma. Az egymás meg- és elítélése, a nők helyzete, a munkások kihasználása, a különböző okokból történő diszkrimináció, a képmutatás, az egymás elleni áskálódás, és akár a másik ember életének tönkretétele vagy elvétele puszta bosszúvágyból... ezek mind olyan gondok, amikkel ma is és mindennap szembenézünk. Nem hiszem, hogy ebben a tekintetben van emberi fejlődés, a történelem is azért ismétli önmagát, mert az emberek ugyanolyanok maradnak. De azért az egyes ember ettől még elgondolkodhat az ilyen könyveken, és próbálhat változtatni.

Ki tudja, talán még sikerülhet is.

Elég sokat számít, hogy mit honnan nézünk. Mihez képest vagyunk ilyenek vagy olyanok.

A sport megtanít az alázatra meg a szerénységre. Mert hiába vagyok erős meg kitartó, fogytam le magamtól és vagyok egy új úton már évek óta. Hiába gondolom azt, hogy nagyon ügyes dolog heti hat edzést lenyomni, mert sokan még a heti egyet sem képesek.

Mert mindig jön valami újabb helyzet, ahol kiderül, hogy hoppácska, szerényen kéne kezelni a dolgokat... :)

A múltkori fitness napon pl. megint kiderült, hogy mennyit számít, hogy milyen típusú mozgásokat végzünk. Az egyikhez már hozzászoktunk, attól a másikkal még úgy megizzaszt egy profi, hogy csak kamillázunk a minden falon ott lévő, kb. 100 m2-nyi tükörbe pislogva (már ha kilátunk az izzadság alól, ugye), hogy hűha, ez aztán nagyon kemény...

Aztán a végén meg mégis ott van a jó érzés, hogy de király, végigcsináltam, ugyan fáj mindenem, de milyen remekül érzem magam, visszajövök máskor is. Végül is ez a lényeg, nem? A mindennapi győzelem a lustaságunk és a hívogató kanapé ellen. Hogy mégis van időm arra, amire szánok. Meg energiám is, ha csinálok magamnak.

Olykor van megszállottság is a dologból, ami talán annyira nem jó. A mai 50 méteres sprintszámomra például nem vagyok túl büszke.  Elég baj, hogy sérülés ápolással töltöm a vasárnap estét. De még nagyobb "királyság", hogy emiatt eszembe sem jut lemondani a holnapi edzést, amire feliratkoztam.

Mert.

Őrült.

Vagyok.

(sátáni kacaj)

Ha így nézzük. Csak akkor.

Akik olvasnak, azok olvasnak. Mindent. Most kaptam egy olyan cuccot, amit magamtól valószínűleg soha nem találtam volna meg, hogy olvasgassam, de így megtettem. Hát, érdekes élmény volt.

Gyuricza László Összeomlás című művéről van szó, ami netes terjesztésben érhető el. Nem egy hosszú regény, elvileg lesz folytatása is. Kicsit szétfolyó a szöveg, mert nagyon sok szereplőt mozgat. Az alapkoncepció lényege, hogy megmutassa, mi történne egy olyan világban, ahol nincs központi hatalom, infrastruktúra, összehangolt gazdaság, közművek stb., hanem az embereknek maguknak kell boldogulniuk. Műfaját tekintve tehát valami posztapokaliptikus sci-firől van szó, amiben elég sok elgondolkodtató elem van.

A teljesség igénye nélkül van itt exkommandós, túlélő csoportosulás (bushcraftot űzők csapata), politikusok és összeesküvők, terroristák és terrorelhárítók, egyszóval sokféle akciófilmbe illő figura felbukkan. Ami nekem kicsit gondot okozott, hogy nem éreztem igazán főhősnek egyiket sem. Sok egymást követő rövid fejezetben felvillantak szereplők, aztán otthagytuk őket és nem tudtuk meg a további sorsukat. Több volt tehát a sejtetés, mint a cselekmény, ami engem eléggé szokott idegesíteni. A sok titkos összekacsintós pillantás mögött általában ugyanis nincs semmi, csak Mulder ügynök képzelgései. Az ilyen "mindent a kormány/ufók/háttérhatalom stb." irányít típusú cselekmény nekem nem jön be.

Itt az az elképzelés, hogy a világot irányító titkos (vagy titkolt?) elit világméretű összeesküvést alkot meg az emberiség nagy részének kiirtására, ugyanis a túlnépesedett bolygó erőforrásai már nem bírják el azt az energiaigényes embertömeget, ami jelenleg pusztítja. Ezért aztán különböző terveket eszelnek ki, hogy terrorizmusba, gazdasági összeomlásba, járványokba, atomháborúkba hajszolják az emberiséget, aminek eredménye egy drasztikus népirtás lesz. A dominoelvet persze meg akarják egy kicsit hekkelni, és el akarják érni, hogy azért "ők" mégse menjenek a levesbe, amikor baj lesz, tehát titkos, jól előkészített "bunkerekbe", vagyis föld alatti városokba fognak költözni arra a pár évre, amíg a fenti népirtódás lezajlik. A túlélésoktatónak persze van ebben szerepe, jól fel kell készíteni a kiválasztott keveseket arra, hogy "túléljenek". Ez persze immunitást biztosít neki is, tehát win-win.

A felvetett kérdések mindazonáltal érdekesek.

Simán párhuzamba állíthatók az elképzelések a Malevile-lel, ahol a posztapokaliptikus társadalmi újraszerveződés során azért elég kemény életbe csöppennek a XX. századi hősök, és van ám embernek embernek farkasa helyzet épp elég. Mi történik egy világban, ahol nincs központi hatalom a társadalomban? Nincs igazságszolgáltatás? Nem büntetik meg a bűnözőket? Nincs szervezett egészségügy? Nincs szociális háló? Hát mi? Káosz, erőszak, bűnözés, védd meg magad, bármi áron, élj túl, ahogy tudsz. Ha dolgozol rendesen, az nem biztos, hogy elég. Szövetségeket kell kötnöd más emberekkel, hogy megszerezd magadnak az élethez szükséges dolgokat. Vesztegetned kell vagy megvenni szívességeket. Esetleg prostituálni magad valamilyen módon. Kemény? Nem kicsit.

Kik a kiválasztott kevesek, akik túlélhetik az ilyen helyzetet, amit a regény felvet? A poltikai elit? A gazdagok? A gazdasági erőfölénnyel rendelkezők? Istenek ők, akik eldönthetik, hogy a többiek pusztuljanak és ne ők? Össze tudnak egyáltalán ők fogni akármilyen szinten és az milyen szint, hogy ilyen népirtást megszervezzenek? Elképzelhető ez? El. Minden elképzelhető. Amit én túlzásnak érzek, az egy efféle gigantikus méretű "trükk" világszintű kivitelezése. Annyira azért az ember nem együttműködő. Egy nagyobb méretű elit azért szükséges egy efféle tervhez, és ahol sokan vannak, ott a nagy számok törvénye szerint sok olyan is van, aki minden helyzetben alfa hímnek képzeli magát. Ez pedig szétforgácsolódást eredményez.

Kiszolgáltatott lenne egy társadalom egy efféle helyzetben? Rettenetesen. Aggódjunk? Lehet, hogy kéne.

A regény poorly executed, irodalmi szempontból nem egy világrengető élmény, mindazonáltal vannak benne (vagy inkább miatta) olyan kérdések, amiken érdemes kicsit rágódni. Nem egy globális, látványos egyszeri katasztrófa bekövetkezési lehetősége miatt, inkább azért, mert a társadalmunk sérülékenysége minden nap igazolódik. És ez elég nyugtalanító, bárhogy is nézzük.

Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét most olvastam először. Lehet, hogy ez irtó gáz, meg műveletlen vagyok, mint állat, de hát most került sorra. Bevallom, A Pendragon legendával a világból ki lehet kergetni, tehát nem vagyok az író rajongója. Ez a mostani regény viszont nagyon tetszett. Igazán jól megírt útkeresős fejlődésregény.

Főhősünk Mihály, aki feleségével, Erzsivel a kor szokásai szerint olaszországi körutat tesz nászút gyanánt. Szépen végigjárják a nagyobb városokat, ráérősen vonatkozgatnak, itt-ott megállnak, múzeumba és palazzókba járkálnak, fürdenek, fagyiznak és így tovább. Mígnem Mihály egyszer csak "véletlenül" rossz vonatra száll vissza, amikor leugrik egy állomáson kávézni. Freud bácsi óta persze tudjuk, hogy az elvétésekkel a tudattalan valami lenyomott késztetésre akarja felhívni a figyelmet, ez itt is elég egyértelműen megnyilvánul. Mihály ugyanis a lelke mélyén pontosan tudja, hogy felesége, akit nagy botrány árán az első férjtől "szeretett el", majd vett feleségül, nem igazi párja, mert nem értik meg egymást. Mihály egy kissé gyermeteg lelkű, ő maga is úgy érzi, hogy egy kicsit "áléletet" él, mert mindig kijelölt pályán mozog, soha nem azért csinál valamit, mert neki az adott dologhoz kedve van, hanem mert az ő helyzetében az az elvárás. Elvégzi az iskolát, dolgozik a családi vállalatnál, szeretőket tart, majd megnősül tisztességesen, elvárt hobbijai vannak stb. Nincs egy saját kis szelete a saját életéből, amit ő választott volna magának.

Egészen addig, amíg az a bizonyos véletlen vonatozás meg nem történik. Mert akkor aztán rájön, hogy ő egy léha alak, akit nem érdekel a pénz, nem érdekel a család, csak egy kicsit semmittevéssel szeretné tölteni az idejét, teljesen szabadon. Furcsa figurákkal találkozik közben, és persze visszaköszön múltja is, a híres Ulpius-házhoz fűződő barátsága minden alakjában. Közülük legérdekesebb gyerekkori barátja, Tamás, aki öngyilkos lett. És persze Éva, Tamás testvére, akibe titokban az Ulpius-házba járó minden fiú szerelmes volt. Van itt még szélhámos és azóta szerzetesnek állt aranyifjú is, Mihály mindannyiukkal újra találkozik, és még mindig kamaszkora örvénylik körülötte.

A végére sem biztos, hogy sikerül kilábalnia a múltból, de ez valahogy nem megrázó. Éva marad neki az örök nő, Erzsi pedig elsüllyed a közelmúltban. A halott Tamás a legigazabb barát. A múlt a legjobb emlék. Egy kicsit talán bolond életfilozófia, de a végére szerintem úgy érzi, hogy már az is jó dolog, hogy az életében egyszer, kamaszkorában ilyen különleges emberekhez fűzte kapcsolat.

A regény valahogy időn és téren kívülinek tűnik, néha teljesen abszurditásba hajlik. Mihály nagyon kispolgári, de egyszersmind menekül minden kispolgárság elől azzal, hogy a taljánoknál éli a dolce far nientét. Furcsa ez a kettősség, nem is lehet mindig eldönteni, hogy egy szánalmas kis figura, aki a végén úgyis visszakullog pénzért apucihoz, vagy egy lázadó hóbortos fickó, aki csak szabad akar lenni.

Nagyon jól megírt hippiregény.

Elég érzékeny típus vagyok, sokáig tudok tépelődni mindenféle vackon, akár én voltam valamiért a hibás, akár más. Az érzelmeken és sérelmeken meg főleg. Tényleg. Nagyon-nagyon sokáig. De a héten rájöttem, hogy nem vagyok még a master level közelében sem.

Történt, hogy egy ismerős hosszasan ecsetelte egy másiknak a gimis sérelmeit, amik különböző "pikkelős" tanárokkal voltak kapcsolatban. Én már csak a végén kapcsolódtam be hallgatóságként, tehát mindössze harminc percben kaptam meg a kiselőadást. Elég megdöbbentő volt, hogy több évnyi sérelmet dédelgetett az illető, sok-sok évtizeddel a középiskola után is, és képes volt egész beszélgetéseket, meg iskolás élethelyzeteket szó szerint idézni. Én akkor ezt mondtam, ő akkor azt mondta, és ahogy nézett... stb., stb.

Több kérdést is felvet a dolog.

Egyrészt jó lenne, ha a "tanár is ember" mondás végre értelmet nyerne, és nem csak abban az értelemben, hogy a tanárok között is pont annyi az idióta, rosszindulatú tirpák, mint bárhol máshol. A gond csak az, hogy ők gyerekek lelkét nyomorítják meg munkájuk során, míg ha valaki a szalag mellett utálja az emberiséget, az azért annyira nem para. Ki kéne már gyomlálni ezt a szemléletet, hogy bárki lehet bölcsész, mert nem (kéne). Tehát szerintem senkinek nincs joga "pikkelni" a rábízott kölykök egyikére sem, mert mondjuk piros a haja vagy hosszú a füle vagy buta hangja van vagy bármi. A dolga, hogy tanítsa. Nem több, nem kevesebb.

Másrészt azért elgondolkodtató a dolog azon oldala is, hogy hogyan képes évtizedekkel később is indulatba hozni egy felnőtt embert az, ahogy egy x évvel azelőtti matekfelelésen bántak vele. Mert OK, trauma meg minden, rendben. De hát azért ennél nagyobb méltánytalanság is éri az embert nem csak fiatalon, hanem később is. Úgy őrizgetni ezeket a sérelmeket, mintha tegnap történtek volna és/vagy sokkal durvább dolgokról lenne szó, azért egy picit túlzás.

Engem is sokan nem szerettek anno, engem is csúfoltak ezért-azért, nekem is voltak rossz élményeim igazságtalan tanárokkal. De nem hiszem, hogy felnőttként ezekkel ennyit kéne foglalkoznom vagy akárcsak egy kósza gondolatot is erre kéne vesztegetnem. Minek? A múlt már ott marad, ahol van. Mögöttem. Már nem lehet másképpen csinálni, máshogy mondani, visszaszólni vagy bármi. Úgy marad, ahogy akkor történt.

Minek ezen gyötörni magunkat?

"Az élet nem kiscica!" by Hugi.

Nagy igazság van ebben... :)

Mindenfélét olvasok, többek között on- és offline magazinokat is, hogy néha könnyedebb vizekre evezzek. A szak- és tudományos sajtó mellett a „női” magazinok igazi kincsesbányát jelentenek újabban a szarkasztikus énemnek. Lehet, hogy nem bírom a popkultúrát? (Biztos.)

Néha azt gondolom, hogy valahol futószalagon termesztik azokat az újságírókat, akik egy bűvös toposzmappából válogatják az írásaik témáit. Ezek az emberek úgy dobálóznak random vagy félrandom műszavakkal, mintha értenék, mit jelentenek.

Mire gondolok?

Egy lap szerkesztési koncepciója nagyjából adott. Vannak interjúk, reklámok, még több reklám, editorial, promóciós ajánlat, fotómontázsok a legújabb divatshow-król és így tovább. Nem is ezekkel van a baj.

A gondom ott kezdődik, amikor az elvileg az adott újság gerincét alkotó állandó rovatokban vagy cikkekben fedezek fel nagymérvű butaságot, értéktelenséget vagy a nagy magyar valóságtól úgy általában fényévekre lévő dolgokat. Mik a legidegesítőbb dolgok? A teljesség igénye nélkül:

•  #bármi: Azzal, hogy azt sugallják, hogy egy ember, aki szép képeket pakol ki Instagramra, az értéket közvetít, a világból ki tudnak üldözni. Egy kép az csak egy kép. Egy celeb (szegediesen: cölöb…) az csak egy celeb. A híres, mert híres kultúrával egyszerűen nem tudok azonosulni. Ez hibás értékrend.
• A 200 ezer forintos arckrémek reklámjai mellett receptes rovatot fenntartani finoman szólva is érdekes szerkesztési koncepció, de hát tegyük fel, hogy az unatkozó vállalkozófeleségek is szeretnek főzni néha. (Nem.) Az ajánlat itt is „sikkes” és „elegáns” és „trendi”, tehát minimum chiapuding mangó mousse-szal. Ez olyan életszerű, hogy ha este úgy összedobnék valami desszertet, akkor az mangó mousse lesz. Nem mintha nem lehetne megcsinálni. Nem mintha nem lehetne már kis hazánkban is beszerezni minden sarkon ezeket az alapanyagokat. De úgy őszintén: ki eszik ilyesmit?
• Flow: Erre is sikítófrászt kapok már. Valaki olvasta szegény Csíkszentmihályit, aki beemelte a popkultúrába és azóta lépten-nyomon mindenki úgy beszél a flow-ról, mintha tudna róla valamit. Mondjuk egy életmód cikkben, ami arról szól, hogyan találjon vissza a kismama a munka világába. Az ég szerelmére, ha valaki a flow-ról akar beszélgetni, az majd a pszichológusával megteszi, miért kell ezt belekeverni a lányos témákba?
• Minden zöld. Még az is, ami nem. Az, hogy egy alapvetően divatra, fogyasztásra és könnyű témákra kihegyezett lap környezettudatos akar lenni, eleve vicc. Ha védeni akarod a bolygód, ne legyen nyolc körömlakkod meg három gardróbod, és máris többet tettél a bolygóért, mintha biopamut farmert veszel. A képmutatást ne. Az zavar.
• Fogadd el magad/hogyan változz meg örök kettőssége: Nem tudja eldönteni, hogy melyik mellett kampányoljon, mert mindkettő olyan menőnek tűnik. Az előbbi megnyugtatja az embereket, hogy ők is értékesek, nem kell változniuk semmiben, a többiek hülyék, mert szembe jönnek az autópályán. Az utóbbi meg azzal érvel, hogy bárkiből lehet bármi, csak ne adja fel az álmait. Nem lenne egyikkel sem baj, mert megvan a maguk helye a nap alatt. A gond az, hogy kicsit hülyén néz ki, hogy egy plus size modellekről készült összeállítás után két lappal egy „hogyan fogyjunk le 3 nap alatt 5 kg-t?” jellegű csodadiéta következik.
• Az értéktelenség kultúrája: Kicsit átesünk a ló túloldalára megint a nagy elfogadással. A „ne szégyenítsünk meg senkit semmiért, mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja” jelszó visszássá válik egy idő után, amikor már a negyvenedik cikket olvasom prostikról, kiugrott drogosokról, vagy olyan normál emberekről, akik neten keresnek maguknak szeretőt az amúgy „igen szeretett” párjuk mellett, hogy feldobja kicsit az életüket. Értem én, újságírás. Hatásvadászat. Lapeladás. Kattintásvadászat. De azért elég szomorú, hogy normálisnak tartunk már olyan dolgokat, amik nem azok. El kell fogadnom egy olyan ember értékeit, aki a 35. „nagy ő-nél” tart éppen az életében, és mindig hóttszerelmes? Vagy egy olyanét, akit nem zavar, hogy az újságíró ugyan álnéven, de szépen kielemzi a három abortuszát? Hogy is van ez? Kell ez?
• Álintelligens kulturáltság: Annyira nem szeretik a mainstreamet, hogy a kulturális rovatban csak teljesen ismeretlen személyek művei/lemezei/előadásai/koncertjei/könyvei jelenhetnek meg. Most komolyan? Attól leszünk műveltek, hogy a többiek által még csak nem is hallott, „nagyon híres” énekesek lemezeit töltjük le az iTunes-ról? Nem már.

 Vannak persze jó cikkek, jó összeállítások, érdekes interjúk érdekes emberekkel. Vannak olyan cikkek, amikben egyetlen hashtag vagy angol szlenges rövidítés sincs. Vannak olyan újságírók, akik tudnak magyarul és élvezetesen is írnak. Respekt nekik. A többiek meg tanuljanak tovább!

Én marha, azt gondoltam, hogy Charlotte Brontë Villette című regénye jó olvasmány lesz a rokonlátogatáshoz. Ezt eléggé benéztem.

A regény Lucy Snowe életéről szól. Lucy "jó házból való lány", de szerény anyagi körülményei miatt kénytelen dolgozni, így egy külföldi leányinternátusban helyezkedik el angol tanárnőként. Sajnos semmilyen kellemes tulajdonsággal nem ruházta fel az író, Lucy sótlan, magának való, nem kedves, nem túl okos, nem szenvedélyes, nincs benne semmi. Az író persze próbálja úgy beállítani, mintha mély lelki életű, éles megfigyelőképességű, intellektuális szemleletű személy lenne, de hát szegény Lucy se hús, se hal, és ez így marad a regény 600 oldalán keresztül.

Közben megfigyeli környezetét, sokféle emberrel kerül kapcsolatba, rokonokkal, barátokkal. Senki nem tesz rá igazán nagy benyomást, leszámítva talán keresztanyja fiát, akibe jól beleszeret, de az persze egy tökéletes, szőke, kékszemű másik lányt választ (aki gazdag is, of course). Tipikus. Lucy végül egy tanártársa, Paul mellett köt ki, aki szintén minden, csak nem vonzó - semmilyen értelemben. Eddig a magánéleti bonyodalom, a többi társasági fecsegés, kéretlen prédikációk, viccesnek szánt kirohanások a katolikus vallás ellen, öntömjénezés, hogy micsoda királyok az angolok, kísértethistória (!), moralizálás, pletyka, szenvelgés, szenvelgés, szenvelgés.

Nem értettem, hogy lehet ennyi nyavalygást egy könyvbe sűríteni. Egyszerűen nincsenek pozitív részek. Semmi vidámság. Semmi élet. Csak megpróbáltatások, nehézségek, halál, keserűség, depresszió. Hihetetlen. Ráadásul annyira unalmasan előadva, hogy az ember bealszik két oldal után. Meg ezek a szószaporító leírások, hogy egy szemöldökráncolásból az illető jellemére vonatkozó hosszas fejtegetésekbe bocsátkozik a szerző. Egek!

Emellett az már csak bosszantó apróság, hogy a 20. század előtti társasági regények stílusában itt is fontosnak tartja az író, hogy a szereplők minden második mondatát franciául írja meg, mert így mennyivel megfelelőbb, ugye... vagy csak nem bírja eléggé az anyanyelvét? Vagy nem hiszi el, hogy úgy is ugyanazt jelenti?

Ilyen unalmas könyvet már rég olvastam. Biztos velem van a baj, mert nem tudtam felfedezni a mű világirodalmi nagyságát, amire a kritikusok hivatkoznak.

Pszichopata északi regény, Linn Ullmann Áldott gyermek című regénye már várta egy ideje a sorát, most jött el az ideje.

Nem volt egyszerű regény, de szokás szerint letehetetlen, beszippantós, fogva tartós.

A regény egy Isak nevű fickó három - különböző anyáktól származó - lányáról szól, akikkel együtt nyaral a hetvenes években egy nyaralóhelyen. A regény visszaemlékezésekből épül fel, szépen kirajzolódnak a lányok emlékei az egyes nyarakról, és az utolsó, együtt töltött nyárról, amikor persze tragédia történik és utána már semmi nem ugyanolyan.

A nyaralószigeten kényszerűen összezárt családok alkotnak afféle ideiglenes közösséget. A három lány testvérisége is ilyen ideiglenes, mert csak nyáron vannak együtt, egyébként mindegyik a saját anyjával él. Már ettől is alapvetően problémás a lelkiviláguk, de nem könnyíti meg a lelki fejlődésüket a pszichopata orvos apuka, Isak, aki vagy kényezteti őket vagy üvöltözik velük valami apróság miatt. A lányok egymásra vannak utalva, meg a szigeten lévő többi gyerekre, akikkel szeretlek-gyűlöllek kapcsolatokat alakítanak ki.

A gyerekek külön világban élnek, máshogy gondolkodnak, máshogy látnak dolgokat, mint a felnőttek. Egészen kicsavart jeleneteket és gondolatokat tár elénk az írónő, ugyanarról a jelenetről egy gyerek és egy felnőtt teljesen mást gondol, érez, máshogy cselekszik a hatására. Az teljesen megdöbbentő, hogy a regénybeli gyerekek milyen kegyetlenül bánnak egymással. Ez még a kisebb gond. De az a lappangó feszültség, amit ez okoz és végül egyik társuk meggyilkolásában csúcsosodik ki, az valami egészen hátborzongató. Hogy évekig senkinek nem jut eszébe, hogy nem normális kínozni egymást, hogy nem attól lesznek felnőttek, hogy csicskáztatják egymást vagy olyanokkal fekszenek le, akikkel nem akarnak, és hogy nem lehet felelősség nélkül, hazugságokban élni, az egészen megdöbbentő. Belerángatják egymást minden baromságba, ami alatt nem kólalopást kell érteni a kisboltból, hanem Btk-s kategóriájú dolgokat, és ez egyrészt nem tűnik fel egyik felnőttnek sem, másrészt maguk sem érzik, hogy bűnöket követnek el. Teljesen immorálisak. Sokkolóan immorálisak. Azt hiszik, hogy játék az egész világ. Csak az ő kis játszóterük.

Bár a regény inkább a gyerekek viszonyaira koncentrál, azért a felnőttek világa is megjelenik. Az sem teljesen békés. Leginkább az üresség az, ami megragadó. Mindenki él, lélegzik, csinálja a dolgait, de valahogy olyan lélek nélküli az egész. Mintha bábok lennének. Mindig van meleg vacsora, de a férj másik csajnak csinál gyereket, az asszony meg nem hagyja el érte. És ilyenek évtizedeken át. Képmutatás és bigottság leselkedik minden sarkon. Számomra például megdöbbentő volt, hogy az anyuka nem a halált magyarázta el a kisgyereknek, amikor az talált egy elpusztult madarat, hanem fecsegni kezdett arról, hogy a "madárka felment a mennybe, a kis Jézushoz". Te jó ég, mégis mit gondolt? Aztán csodálkoznak, hogy a nagyobbacska gyerekek nem avatják be semmibe a szülőket, hanem zárt és kegyetlen kis világukban lubickolnak.

A regény vége feloldatlan, a feszültség nem enyhül, hanem inkább totális depresszióba torkollik. Nincs megoldás, nincs felejtés. Ráadásul rejtély, hogy miért próbálta elhitetni a szerző, hogy Isakról szól a regény, amikor neki volt a legkevesebb köze a cselekményhez (azon kívül, hogy ő nemzette a főszereplőket). A végére sem derül ki sem az, hogy Isak mit tudott a fia meggyilkolásáról vagy mit gondol arról, hogy senki nem lett ezért felelősségre vonva. Olyan súlytalan volt mint "hős".

Nagyon nyomasztó regény, olvasmányos, pörgős, de rettenetesen nyomasztó. Kénytelen vagy elgondolkodni az életről, a halálról, meg az emberi gyengeségekről és kegyetlenségről. A kirajzolódó kép pedig nem túl rózsás.

A sok súlyos könyv után, amik mostanában a palettán voltak, kellett már könnyebb olvasmány is. Na, sikerült találni egy 0,1 %-os zsírtartalmú, szuperfitt, mindenmentes regényt. Colin Falconertől A selyemút című kalandregény került most sorra. Könnyűnek könnyű.

A sztori szerint egy templomos, Josseran és egy dominikánus pápai küldött, William testvér indul útnak Kelet felé, egészen konkrétan a tatár kánhoz akarnak eljutni. Szövetségest keresnek ugyanis benne a Szentföldön a szaracénok ellen dúló harcokhoz. Hogy miért pont az általuk is hitetlennek bélyegzett népséggel akarják összeszűrni a levet, az politikai maszlagba van csomagolva, de nem túl meggyőző módon. Nem is lényeges, mert a küldetés nem jár sikerrel és amúgy is az út a lényeg, nem a megérkezés. Mondják a filozófusok, a pszichológusok... meg a regényírók is.

Az út tatárokban bővelkedik, megismerjük a kisebb és nagyobb hordák életét, a már félkínai nagyvárosokat, a nagykán megválasztása során felmerülő trónviszályt (polgárháborút) és mindenféle vallási kérdéseket. A hősöket mindez kevésbé érinti meg. Jó kalandregényhez illően a hősök jellemzése finoman szólva nem tengermély, inkább csak történnek velük az események, nincs semmilyen jellemfejlődés vagy lelkiség. Így nekem kicsit üres a regény, de hát egy kalandos történettől ne várjunk mást. A szerzetes különösen idegesítő volt, mert nem elég, hogy ostoba volt és bigott, de a leginkvizítorabb módon, de még olyan buta is volt hozzá, hogy a katolikus arroganciáját a legveszélyesebb helyzetekben sem bírta visszafogni. Példa: nyelveket nem beszél, de amikor találkozik Kubilájjal, az első szava az hozzá a tolmácson keresztül, hogy térjen meg azonnal Krisztushoz. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Az, hogy mindenkit a legelviselhetetlenebb módon vegzál a környezetében, kihívja ellene a többiek haragját. És! Ennek ellenére nem hagyják ott sehol a sivatagban vagy lövik le nyíllal, mert hát jaj, követ. Kicsit életszerűtlen, amikor a könyv egyéb szereplői kisebb vétségekért is elég csúnya véget érnek.

A templomos meg még rosszabb. Állítólag nagy családi dráma hatására állt be a templomosok közé, aztán amikor politikai küldetését teljesíti, csak arra tud gondolni, hogy hogyan fektesse meg az egyik tatár kán lányát. Akibe aztán teljesen belebolondul - állítólag. Valójában csak szexelni akar vele, de hát mit értek én a lovakhoz.

A végén mindenki csúnyán végzi, leszámítva a rettenetes szerzetest, aki menet közben még sikeresen tönkreteszi a nagykán lánya életét (igen, csúnya kivégzéssel a végén, amire a lány nem szolgált rá). És boldogan él, míg meg nem hal évtizedekkel később, Európában, békésen egy kolostorban. Komolyan mondom, a keretes szerkezet kedvéért az író helyében nem tartottam volna életben a fickót.

Összességében szórakoztató volt a könyv, de olyan lapos, száraz és vértelen, mint a Takla Makán, ahol átbaktattak a hősök. Majd keresek valami jobbat következőnek, mert leépült az agyam.

Első vagyok, akit csicskáztatnak ("szívességet kérnek"), és utolsó, akinek valaha is megköszönik. És még csodálkoznak, ha csúnyán nézek. Erre mit mondjak? Facepalm, komolyan.

Mi vigasztal egy rettenetes héten, amikor úgy érzed, teljesen egyedül vagy a világgal szemben?

Váratlan érintés.

Házi lekvár.

Túra a hegyre.

Meglepő bejelentés, hogy még a nagyon távolba szakadt kollégák is olvassák, amit itt összehadoválok... és ami meglepő: még élvezik is!

Pacsi Nektek! :)

Végre nálunk is divat a történelmi regény. A jó történelmi regény. Ami történelmi alapú, megkutatott tényeken nyugszik, mégis modern és olvasmányos. Ezúttal Gál Dorina Aranyszív-trilógiáját olvastam, illetve ami eddig megjelent belőle (Aranyszív és Bíborszív). A trilógia II. Lajos feleségéről, Habsburg Máriáról szól, illetve kettejük kapcsolatáról, koráról, háttérben a magyar és a korabeli nemzetközi politikával.

A regény a hősök születésével indul, aztán szépen sorra kerül a gyerekkoruk, de ez is izgalmas, mivel tele van politikai intrikával. Mária szülei Szép Fülöp és Kasztíliai Johanna, szóval nem semmi, Lajos pedig Jagelló Ulászló és Candale-i Anna gyermeke. Mindketten beleszülettek a nagypolitikába, ennek megfelelően pedig szinte azonnal nemzetközi szerződések "tárgyává" váltak, ami később sem változott. Az uralkodók gyermekeinek sorsa a megfelelő kiházasítás, aminek elviselése valószínűleg nem egyszerű, főleg a korabeli viszonyokat tekintve. Pl. ha egy hercegnőt férjhez adtak három országgal odébb, akkor 15 évesen látta utoljára a családját. Azért az kemény. De egyéb nehézségek is felmerültek náluk, ahogy meghaltak a támogatói, családtagjaik, és helyükbe nem mindig kerültek újak.

Házasságuk az elrendezettség ellenére jól sikerült, ami már önmagában is fél siker. Sajnos ennél több jó nem nagyon jutott nekik. Magyarország már akkor is a széthúzás hazája volt, a nemesség nem igen foglalkozott mással, csak a saját pecsenyéjüket sütögette. Az, hogy a török rendszeresen betört délen az országba, hogy egymás után estek el a végvárak, mert az adókat nem a védelemre fordították, hanem eltűntek a bárók kezén, nem izgatott senkit. Ellenben nagyon jól tudtak ujjal mutogatni egymásra, meg az idegenekre, meg mindenkire, hogy ki a hibás az üres kincstárért meg a nehézségekért. Undorító. Annyira tipikus, beteg mentalitásunk volt már akkor is, ami egyszerűen hihetetlen mélységekbe volt képes süllyedni. Pl. egy ilyen helyzetben, hogy jött a török, és tenni kellett volna valamit, nem egységbe kovácsolta a nemzetet, hanem mintegy várták a csodát, hogy majd magától megszűnik a gond. Inkább legyen gyenge a király, akkor nem lesz gondjuk a kincstár kirablásával. Elképesztő. És a legfájóbb az, hogy most is ugyanilyenek vagyunk, csak már nincs kivétel népréteg, mint akkor. (Dózsa végül is a török ellen indult a pórokkal, csak aztán lett az egészből parasztlázadás)

Ilyen helyzetben van egy alapvetően intelligens, jószándékú és erős akaratú királyi pár, akik szeretnék megvédeni országukat, hovatovább saját magától. Csakhogy sem pénzük, sem hadseregük, sem elképzelésük, hogy ezeket hogyan kéne pótolni. A kettő nélkül meg elég nehéz országot nyerni és fenntartani. A bárók pénzére utalva nem lehet kormányozni. Vagy legalábbis elég nehéz, ahogy az ő példájuk mutatja. Hol volt már ekkor Mátyás keménysége?

A regény nagyon olvasmányos, csupa rövid fejezet, ahol az országos (és nemzetközi) politikai történések jó feudális módon összeférnek a magánügyekkel. Külön érdekes szerintem, hogy teljesen mai magyar nyelven íródott, és mégsem veszti el közben a hitelességét. Miért ne beszélhettek volna akkoriban is normálisan egymással az emberek? Nem hiszem, hogy barokk körmondatokat fogalmaztak egymásnak. Ezt az érzékeny egyensúlyt történelem és ma között végig sikerült fenntartania a szerzőnek, ami hatalmas teljesítmény. A szereplők szerethetők voltak, a legtöbb életszerű, csak néhánynál fordult elő, hogy sablonos vagy kissé laposabb lett a karakter. A leírások száma csekély, ez alól sajnos pont a ruhák képeztek kivételt, ami kb. annyira kötött le, mint az argentin szappanimport aktuális helyzete. Minden gyöngy, szalag, redő, szegély, alsó- és felsőruha, cipő, gomb, kalapdísz és ékszer leírása a szereplőkön talán egy kicsit... sok.

Ettől eltekintve remek, szórakoztató olvasmányt nyújt a regény, alig várom a harmadik rész megjelenését.

P. Horváth Tamás írt egy szerelmes regényt Pécsről. A címe Tündérváros. Bár látszólag Zsolnay Miklós a főszereplő, valójában a szecessziós Pécs fél lakossága és mindenféle helyszíne szerepel a regénynek titulált kötetben. Ami inkább karcolat. Hangulatokról, életképekről, felvillantott életdarabkákról, történelemről. És egy szerelmes levél Pécsnek.

Van itt gyár- és családtörténet, helyi kultúra (hol igyunk, hol bálozzunk, mennyi pénzt lehet elverni kártyán a Nádorban?), politika (szocdem agitátorok a gyárban és félsikerű sztrájkok), utazás, országos (nemzetközi) kiállítás és vásár szervezése, és minden, ami szem-szájnak ingere.

Az internet népe nem nagyon rajongott a könyvért, ahogy Gugli barátom rámutatott, mert a szerkesztési mód nem mindenki agyának felel meg. A sok kis fejezetre és beszúrásokra, toldásokra, szabad asszociációkra felépülő szövegre rá kell állni, nem lehet úgy olvasni, mint egy sima, lineáris szerkesztésű regényt. Bele kell merülni, szétnézni benne és élvezni, amit ad. Nem pedig fikázódni, ahogy olvastam néhány emberkétől, hogy jaj, itt nincs egységes cselekmény és milyen túlírt a szöveg és a többi. Nem túlírt. Informatív. Ha valaki nem tudja ezt befogadni, akkor olvassa A szürke ötven árnyalatát. Aki meg átrágja magát rajta, az megtudhat egy csomó érdekességet Pécsről, amit a lexikonokból nem vagy legalábbis nem ilyen élvezetesen tudna meg. Az ilyen jellegű könyvek kíváncsivá tesznek és utána akarok olvasni még egy csomó mindennek. Igazi, jó értelemben vett irodalom, amiből még többet akarok.

Nagyon jó könyv, minden pécsinek kötelező. (Aztán házi feladatként lehet nézelődni a városban, és megkeresni az említett helyszíneket, emléktáblákat, utcaneveket. Amik végre jelentéssel bírnak, és nem puszta nevek a falon!)

Fundamentalista kismama = magát az anyaság tökéletes megtestesítőjének gondoló, csak a csemetéjének élő, a környezetét az őrületbe kergető "bezzeganya", aki egy percig nem hagyja levegőhöz jutni a gyerkőcét, nehogy annak egyetlen "anyamentes" önálló gondolata, vágya, érzése legyen. Aztán meg csodálkozik, hogy a kis pszichopata vajon kire ütött...

Pedig vannak normális anyukák is. Görcs nélküli, nem megfelelési kényszeres, mosolygós nők, akik erőlködés nélkül szeretik a családjukat, dolgoznak, látják el a feladataikat és nem nyávognak közben, hogy jaj, mekkora a nyomás. Na, tőlük soha nem hallom, hogy úristen, nem vasaltak ma még háromszor gyerekruhát vagy nem adták be a vitamint a csöppségnek. Csak csinálják, amit kell. Jé, így is lehet.

Almudena Grandes A megdermedt szív című regénye valami akciózásban került hozzám, de nagyon megérte. Majd egy hónapig szórakoztatott a maga ezer oldalával. Még jó, hogy hozzá vagyok szokva a grandiózus cuccokhoz, különben kifogott volna rajtam. Vannak írók, akik szeretik a lassú, hömpölygő tempót, de ez nem mindig fekszik nekem sem. Néha meg igen.

A regény több idősíkon játszódik, de nem a szokásos, modern írós bugyuta szerkesztéssel (egy fejezet múlt, egy fejezet jelen, felváltva, mindkét cselekmény lineárisan halad előre), hanem valami egészen fantasztikus vissza-visszaugrós módszerrel építkezik. A cselekmény egyszerre játszódik a múltban, a jelenben, a többedik jelenben, visszaemlékezésekben ugyanazon szereplő különböző életkoraiban a múltjára és így tovább. Egészen döbbenetes, hogy a végére kerek egésszé áll össze a történet. Mondjuk ez azzal is jár, hogy közben borzasztóan kell figyelni, mert a vagy harminc szereplő szemén át figyelni a hetven éven át tartó cselekményt nagyon nem egyszerű. Az egyik szereplő az "anyjára" emlékszik, a másiknál derül ki, hogy a hölgyet Teresának hívják, négy fejezettel odébb meg az, hogy mondjuk Julio húga az illető. És ilyen lassan bontakozik ki minden a regényben. Szép, de lasssssúúúúú.

A főbb súlypontok a sztoriban a spanyol polgárháború, egy szerteágazó család tagjainak helyzete a háborúban, majd az emigrációban, a második világháborúban és utána. Szerelmek, árulások, gyerekek, háború, diktatúra, pártoskodás, amit akartok, minden van. A másik fő vonal a jelen, ahol két kései utód, akik nem tudják, hogy sokadfokú unokatestvérek, találkoznak és szerelmesek lesznek egymásba. Aztán szépen kibontakozik, hogy ki kinek a kije, mit csinált korábban az apja, a nagyanyja, a szomszéd nénije és így tovább, és szépen minden mozaik a helyére kerül.

Persze egy ilyen családregényben elkerülhetetlenek az ismétlődések, hiszen ilyen az élet. A sokadig esküvő, gyerekszületés vagy halál már nem ráz meg senkit. Van néhány kiemelkedő szereplő, és ezek nem is a főbb szereplők, hanem inkább a háttérből kandikálnak ki. Pl. a nagyszülők. Ignáció papa meg Anita (hoppez! egy Anita nevű irodalmi alak! figyelünk, ugye?) nagymama és a többiek. A sztori olvastán elgondolkodtam, hogy mi mindent mesélhetnének mindannyiunk nagyszülei, ha éppen lenne hozzá kedvük. Mert sok mindenről nem lehet beszélni. Egyszerűen túl sok. És nem mersz kérdezni sem egy idő után. Mert mit lehet kérdezni arról, hogy pl. rossz volt-e éhezni az 50-es években? :(

Az persze teljesen alap, hogy "Száz év magányosan" elvesztem a nevekben, és persze családfát kellett rajzolnom, hogy tudjam, ki kicsoda. Na, ez kb. a regény végéig kitartó feladat volt, mert újabb és újabb generációk és oldalági rokonok kerültek elő, de nagyon élveztem, olyan volt, mint egy logikai fejtörő és egy rajzfeladat keveréke. Pl. a spanyoloknak van apai és anyai családnevük is, tehát ha tudtam egy szereplő egyik nevét, akkor tudtam társítani az azonos nevűekhez akkor is, hanem tudtam a teljes nevét. A kék énem kijött elég rendesen. A családfa meg egy méter széles lett...

Tetszett a könyv, de eléggé túlírt, hömpölygő. Néha lehetett volna rajta rövidíteni. A végkicsengése nem lett túl pozitív, de az élet sem mindig az. A titkokkal néha együtt kell élni. Azt hiszem, hogy egy darabig most nem olvasok semmi háborúsat.

Mihez kezdesz, ha azokban csalódsz, akik a legközelebb állnak hozzád? Megbízhatsz bennük, elmondtok egymásnak dolgokat, segítetek egymásnak baj esetén.

Aztán történik valami furcsa.

Mert véletlenül hazugságon kapod őket. Vagy nem mondanak el már fontos dolgokat az életükből. Vagy nem elérhetőek, ha szükség van rájuk. Vagy nem kérdezik meg, hogy vagy. Keresztül néznek rajtad és élik az életüket, ahogy gondolják. Te meg lemaradsz.

Mit teszel?

Nézel ki bután a fejedből, mert azt hitted. Holott nem is. Pedig jó lett volna. De nem az lett.

Nagy a lemorzsolódás a fontos emberekből mostanában. Nagyon bután nézek ki a fejemből és nem értem.

Az összes neuronom felforr, amikor minden nap azt látom, hogy emberek tömegei képesek úgy élni, hogy csak akkor szólnak normálisan a másikhoz, amikor valami kell nekik. Az internetes népi bölcsesség azt mondja, hogy "ha szívességet kérnek tőled, akkor még jó vagy valamire", de azért ez egy elég fals igazság. Nem akarok csak arra jó lenni, hogy problémákat oldjak meg másoknak. Ez gáz.

Az még a kisebbik rossz, ha az ilyen illetők csak simán elfelejtik viszonozni a szívességeket, és egy idő után azonnali hatályú felmondásra okot adó tartozást halmoznak fel a szívességbankkal szemben. Az nagyobb probléma, ha mindehhez még olyan "kellemes" lekezelő attitűd is társul, mintha amikor nem éppen szívességet teszek nekik, akkor a világon sem lennék vagy ha mégis, akkor csak valami egészen alacsonyrendű életforma gyanánt. Legalábbis erre utalhatnak az ilyenek, hogy elérhetetlen az illető, látványosan a telefonján chatel beszélgetés alatt vagy véletlenül nem csinálja meg, amit megígért.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nem lehet az összes bunkót nagy ívben elkerülni, mert már kevés a lakatlan sziget. Kiteszek egy légycsapót, és azzal fogom őket ütni.

Az élet szép, csak ez nem mindig látszik.

Pozitív vizuális esztétikum = de jól nézel ma ki. :)

Jude Morgan A bánat íze című regényét akkor jó olvasni, ha bírjátok a depresszív életszemléletet meg a csigalassú tempót. Egyszóval kell hozzá türelem. A könyv regényes életrajz a Brontë testvérekről, hogy a valósághoz mennyi köze van, azt mindenki döntse el maga időutazással vagy szimpla bizalommal. Nem tolta túl az író az életrajzi elemek halmozását, de azért a főbb vonulatok megtalálhatók és pontosak. A lényeg inkább a karakterek kibontása, a regényes fikció. És ennek a könyv maradéktalanul eleget is tesz.

Rögtön azzal kezdünk, hogy meghal az anya, az apa, a kemény anglikán tiszteletes pedig magára marad egy rakás gyerekkel. A kor szokásainak megfelelően persze nem tudja elképzelni az "egyedülálló apa" felállást, és próbál újranősülni, nem sikerül, így a férjezetlen sógornőjével nevelgetik a kölyköket. Több-kevesebb sikerrel. A gyerekek hol elmennek tanulni, hol dolgozni vannak távol, hol visszatérnek a családi fészekbe, ilyen-olyan okokból, változatos összetételekben élnek egymás mellett vagy nélkül. Aztán elkezdenek fogyatkozni.

A végén ott marad a három lány, akik addigra mind írnak, titokban meg nem annyira titokban, komolytalanul, végül pedig egészen komolyan, megélhetési célzattal. Az apa pedig úgy süllyed egyre inkább a háttérbe, ahogy lassan magukra találnak a gyerekei. A lányok előítéletekkel és a szokásos nehézségekkel küzdenek (Kövér L. és Ákos korabeli megfelelői osztják nekik az észt, hogy hogyan kéne élniük, no comment), de azért előbb-utóbb csak elérik a céljukat. Könyveiket kiadják, sikeresek és elismertek. Akár happy endnek is tekinthetnénk a dolgot. Ha nem lennének újabb betegségek és halálok, amiknek a végén már csak Charlotte marad és a papa. Az egész regény valami olyan tanulsággal zárul, hogy az életben a sikeres és jó időszakok csak pillanatokig tartanak. Ami nem egy jó kicsengés szerintem, de ha a család életét nézzük, tényleg nem sok hosszú jó időszakuk volt. Hol egészségügyi, megélhetési és egyéb gondok merültek fel, hol egymást nem tudták úgy kezelni, ahogy kellett volna.

A könyv viszont nagyon finoman és ötletes szerkesztéssel érzékelteti az egyes családtagok közötti folyamatosan változó kapcsolatokat, az elhallgatásokat, a titkos bánatokat, a le nem kezelt konfliktusokat. Igazi szerkesztési sziporkák voltak a párhuzamos élethelyzeteket egy jeleneten belül nagyon kreatív módon feldolgozó részek. Jó stílusú, élvezetes olvasmány. Az alapanyag volt depressziós, ami miatt az egész könyv végül elég lehangoló volt, de ha épp ilyen kedve van valakinek, akkor pont jó.

Úgy akarok kommunikálni, mint egy férfi...

Ha egy férfi beszól/érzéketlen/bunkón viselkedik, akkor csak rossz napja van/fáradt/viccelt.

Ha egy nő csinálja ugyanezt, akkor nőietlen hisztis picsa. Az ítélet megfellebbezhetetlen.

Miért van ez? Ha csendben mosolygok és szép, egyenes háttal ülök egy sarokban, attól megoldódnak a problémák? Nem. De akkor nőies vagyok. Ha szólok, vitatkozom, visszakérdezek, neadjisten még veszekedni is merek, akkor halálos bűnt követek el.

Megoldani egy helyzetet az nőietlen? Gondolkozzunk már...