Fantasyt olvasni jó. Meg kalandregényt is. Főleg ha van egy kis csajoskodás is benne. Robin LaFevers gyilkos apácás trilógiája (a magyarul igen idióta "A Halál szépséges szolgálólányai" címmel... no comment) pont olyasmi, amivel este ki tudom kapcsolni az agyam.

Van itt minden, ami kell. Szimpatikus, ám sötét múltú főhősnők. Trónviszály és nemesi intrika. Szomszéd ország felől támadás veszélye. Mágia. Gyilkosság. Szerelem. Fortélyok és mérgek. Minden együtt egy jó kis öldökléshez.

A háttér a XV. századi Bretagne, viszont olyan fantasztikus vallási kultuszokkal, ami teljesen a fantasy világába löki át a történetet. Adott néhány régi istenség, akiket a katolikus egyház max. helyi szentekként ismer el, de még nem tudta őket teljesen likvidálni. És ezeket az isteneket kolostorokban még sokan szolgálják. Köztük Mortain-t, a halál istenét. Őt konkrétan apácák, akiket orgyilkosoknak képeznek ki, és "titkos megbízatások" keretében hol beépülnek, hol csak orgyilkolnak, hol egyéb képességekkel rendet tesznek, mikor mire van szükség. Azt, hogy hol avatkoznak be, az apátasszony mondja meg, illetve egy apácalátnok. Persze, rögtön felmerül, hogy tévedhetnek, manipulálhatók, saját sötét szándékaik lehetnek stb. És tényleg! De ettől izgalmas az egész.

A történetek három novícia körül forognak, ők egy-egy kötetben önálló történetet is kapnak, de a három sztori ugyanakkor egymás folytatásaként is szolgál, és a végén egész kerek történetet kanyarít ki az írónő a sok szálból. Le a kalappal. A sztori nagy vonalakban a trónviszály körül forog, nevezetesen örökösödési, uralkodói házassági és külső fenyegetettséggel járó problémák olvadnak szép egységbe, ahol aztán nem kis szükség van a gyilkos apácák rögtönzéseire a különböző helyzetek megoldásában.

Nagyon kalandos, nagyon fantasztikus, nagyon-nagyon történetek ezek, néha kissé szirupos jó részekkel, de így jó, ahogy van. Néha a naivitása túlzó, néha meg az egyes szereplőkre halmozott rengeteg szenvedés, amitől már bárki kiakadna, de ezek csak mennek tovább bele a szenvedésbe, no comment. Végül persze minden és mindenki a helyére kerül, és nagyszerű flashbackekkel még a múlt is egészen más értelmet nyer. Jól megírt sztori, roppant szórakoztató volt. Nekem különösen a saját mitológia megteremtése tetszett, amivel az írónő egészen különös hatást ért el: a történet egyszerre játszódott a realitásban (sok szereplőt valós személyekről mintázott) és a fantasztikum világában. Az egészből pedig nagyon jó kis keverék lett, valahol a valóság és a nem-valóság határán. Pöpec.

Ja, és persze nők tőrökkel, fojtózsinóros karkötővel meg íjjal! Aki beszól, halott ember! Naggggyon menő! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.