Bele vagyok szerelmesedve Linn Ullmann könyveibe, ez már tuti. Ezúttal a Stella zuhan című regény került sorra, ami egy csavaros szerkezetű, kriminek álcázott lélekdráma.

Több nézőpontkarakter mutatja be a történéseket, de nem az elcsépelt amerikai bestsellerírók stílusában. Az írónő a legjobbat hozza ki ebből a szerkesztési módszerből. Karakterei érdekesek, van itt öregember, fiatal tinilány, nyomozónő, tanú, akiknek mind közük van a főhőshöz, Stellához. Aki a férjével felmegy egy magasház tetejére, majd lezuhan. A férje lökte le vagy végzetes baleset történt? Ez itt a kérdés, ami mindenkit, de leginkább az ügyben nyomozó Corinne-t érdekli. És amire végül nem kapunk választ. De már nem is fontos.

Mert közben a narrátorok rövid, feszes fejezeteiből, apró anekdotáiból kirajzolódik Stella élete. Amihez néha ő maga is "hozzászól", ami azért különösen borzongató, mert már a regény elején kiderül, hogy ő itt már múlt idő. Nagyon érdekes.

Sok-sok emberi sors bontakozik ki ezekből az elbeszélésekből, boldogtalan házasságok, elhagyott szerelmek, szeretetlen gyerekek, gonosz szomszédok, kedves idegenek. Hihetetlen élesszemű megfigyelő az írónő, a legkisebb emberi dráma is érdekli. A mindennapi szóbeli kínzások, a játszmák, a családba összezárt emberek feszültségei, amik néha veszekedésekben, néha gyilkosságokban törnek ki, és néha csak fel-fellángolnak egy hirtelen bejelentett, látszólag előzmény nélküli mondatban: "Elhagylak." Persze a mondat soha nem előzmény nélküli, csak a felek nem vesznek tudomást a jelekről, és aztán jönnek a meglepetések.

A másik érdekesség, ahogy az írónő a regényeiben (itt is) a gyerekeket kezeli. Egyszerűen fantasztikus. Nem tekinti őket cukiságoknak, sem apró felnőtteknek, sem tárgyaknak, amik csak díszítik a cselekményt. Önálló kis lények ők, akiknek sajátos gondolatvilága és kifejezésmódja van, ami a felnőttekétől teljesen eltér. Nagyon életszerűen ábrázolja őket. Tetszik.

A regény lassanként bontakozik ki, sok mindent megtudunk és sok minden titok marad. Mégis úgy éreztem a végén, hogy nem teljesen negatív a végkicsengés, bár látszólag az a történet alapja, hogy ok nélkül meghal egy nő. De a végére inkább úgy tűnt, hogy nem a hirtelen halál a dráma az életben, hanem maga az, ahogy élünk. A többi emberhez való viszony, a szeretet, a gyűlölet, és leginkább a hazugságban élés. Az, hogy egy házaspár ostoba játszmák mögé taszítja a problémáit, és megoldások helyett ostobaságokkal múlatják az időt. Felhőket nézegetnek és játékokat találnak ki, de a nő azt sem bírja megmondani a férjének, hogy gyereke lesz. A férj meg csak ostobaságokat játszik, és nem meri megmondani a feleségének, hogy el akarja hagyni, mert már nem szereti. Ebben a helyzetben nem a halál a legrosszabb dolog talán.

Ullmann tanulságos és valahogy olyan univerzális mindig, amiket ír. Érdemes elgondolkodni rajta, a sorsokon, az életeken.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.