Végre, irodalom! Kaffka Margit Színek és évek című überhíres regénye már egy ideje itt várakozott, hogy elolvassam és most végre megfelelő hangulatom volt hozzá. Hát, nem semmi a könyv, az biztos.

A XIX-XX. század fordulóján követünk végig egy női sorsot, Magdáét, aki dzsentrilány, ágas-bogas rokonsággal rendelkezik, félig úrias, félig parasztos környezetben próbál boldogulni. A kor szokásai szerint nem tanul, minden társadalmi pozíciót házasság útján kell megszereznie magának. Első férje egy feltörekvő self-made man, Jenő, aki utólag visszatekintve egy igen rendes fickó, a tenyerén hordozza, gondoskodik róla, nem nagyon hagy neki aggódnivalót vagy gondokat, amiket neki kéne rendezni. Aztán egy megyei választási vereség után szépen öngyilkos lesz, és hátramarad az addig jómódhoz szokott asszonyka egy kisfiúval.

És itt kezdődik (ill. a kötelező férjhezmenésen túl itt ütközik ki újra) a kor nagy igazságtalansága: egy nő csak egy férfi által lehet valaki. Vagy juthat egyáltalán békés, nyugodt élethez. Mert hiszen nem ért semmihez, tisztességes állás nőnek alig akad, aki pedig egymaga van, azt a rokonoktól, ismerősökig és ismeretlenekig mindenki cibálhatja és a szájára veheti, mintha valami utolsó rongy lenne. A rokoni jó- vagy rosszindulatból is elege van egy idő után, csak kallódik, így végre úgy dönt, hogy másodszor is férjhez megy, régi hódolójához, aki viszont egy élhetetlen állat. Kaszinó, adósságok, kártya hajnalig, stb., a szokásos "magyar virtus". Persze minek alapít családot az, aki ennyire alkalmatlan az együttélésre? Rejtély. Egyszóval egy pokol az életük, és persze a nyomor újratermeli önmagát, gyorsan összehoznak három gyereket, legyen, aki tovább viszi a szenvedést. És így telik el vagy húsz év, míg végre az alkohol elviszi a fickót, a nő meg ott marad megint egyedül, ötvenes "öregasszonyként".

A Magda által narrált elbeszélés végig nagyon szép, régies nyelvű, a személyes szubjektív beszámolóból azért mégis ki-kitűnik a háttér, a polgári-dzsentri Magyarország élete. Az arisztokrácia is itt van persze, de csak háttérben, csak mint letűnő képek, mert már nem az övék a jövő, hanem az "ügyes" polgári rétegé. Itt-ott felsejlő sorsok, odavetett mondatok világítanak rá a társadalmi változásokra, amik nagyban és kicsiben is éreztetik hatásukat. Magda életét persze már semmilyen társadalmi változás vagy feminista jóakarat nem szedheti rendbe, de reméli, hogy lányai már tanultak, és megállnak a lábukon egyedül is. Nem kell azért férjhez menniük, mert csak. Azért egy-két bölcsességet megtanult az életben, de inkább csak a szenvedés jutott neki osztályrészül, amit nem nagyon tudott okosan kezelni. Általában csak sodródott, és egyik rossz döntést hozta a másik után. Néha az ember legszívesebben megpofozná, hogy térjen már magához és legyen egy kicsit életrevalóbb. Az anyja, a nagyanyja mind okos nők voltak, akik tudtak élni a lehetőségeikkel, és tudtak alkalmazkodni új helyzetekhez, meg tudtak oldani nehézségeket. Magda mintha nem örökölte volna ezeket a tulajdonságokat, vagy csak nem bontakoztatta ki őket magában, ki tudja. De valahogy végig az volt az érzésem, hogy te jó ég, miért nem csinál már valamit? Mondjuk dacból, csakazértis virtusból szépen felnevelte, taníttatta a lányait, de ez olyan mártíromság is volt a részéről, hogy ha már itt vannak ezek a kis pulyák, akkor gondjukat viseli. Ha már magáért nem tette meg. Érdekes.

Nagyon zaklatott, érdekes olvasmány volt, mint Kaffka általában. Jó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.