Láng Györgytől olvastam nemrég a Péter-templom karnagya című életrajzi regényt, amely Giovanni Pierluigi da Palestrina életét próbálja elmondani - sajnos csak töredék maradt a szerző halála miatt. A zeneszerzőtől keveset hallottam, mindazonáltal az olasz reneszánsz meghatározó alakja volt.

A regény bepillantást enged a korabeli viszonyokba, abba, hogy hogyan lesz egy tehetséges fiúból a híres római schola tanulója, aki zeneszerzést, éneklést és hangszeres játékot egyaránt tanul. A mű az öreg Palestrina visszaemlékezéseivel indul, majd fokozatosan visszafordul a gyermekkora felé. Bemutatja faluját, családját, első tanítóit stb. A gond csak az, ami általában az ilyen nagyívűre tervezett életrajzoknál gond szokott lenni: indokolatlan időzés a gyermekkori emlékek mocsarában, amitől az olvasó legszívesebben felvágná az ereit. Most komolyan: egy felnőtteknek írott regényben minek kell oldalakon keresztül olvasni, hogy hogyan és mit játszottak a gyerekek a susnyásban nyáron? Az csak nekik érdekes. Akkor. Ott. A saját képzelt kis világukban. Felnőttként ez már nem érdekes és nem is megközelíthető lelkileg, tehát teljesen fölösleges ilyen "cukiskodással" operálni a regényekben. Ez csak az én véleményem.

Megtudunk persze sok mindent Palestrina színes családjáról is, ahol mindenki legalább három nyelven beszél folyékonyan és legalább öt hangszeren játszik mesteri szinten, ahol három évesen már kottát olvasnak a gyerekek és így tovább. Megismerjük az első mestert, aki a helyi templom orgonistája, és mindent tudni vél a kontrapunktról. A későbbiek fényében kiderül, hogy ez nem túl sok, de kezdetnek elég. Palestrina a helyben lakó bíboros pártfogása útján kerül végül Rómába, az egyik leghíresebb templom iskolájába, hogy továbbtanuljon. Itt aztán a szokásos "hősi szenvedések" várnak rá, éhezés, hideg, koszos kollégiumi körlet és így tovább. A toposzok unalomig ismétlődnek minden ilyen regényben. Kicsit már unalmas, de tényleg.

A lényegesebb, hogy itt már tényleg magas szinten tanul. A gond csak az, hogy mire igazán érdekes dolgok történhetnének vele, és mire kibontakozhatna a személyisége és az élete, addigra a regény végetér. Hősünk még csak 13 éves, minden előtte van, és akkor haza kell mennie, mert meghalt az anyja.

Itt ér véget a nem annyira jó és nem annyira érdekes regény, ami így csonkán nem tud kibontakozni. És ezért úgy marad meg bennem, mint amiben folyton csak az evésről (a fél regény menüleírásokra és receptekre ment el, nem vicc!) és a gyerekkori butaságokról volt szó. Kár érte.

Érdemes elolvasni, hogy mi minden történt még hősünkkel, de még inkább érdemes meghallgatni tőle valamit:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.