A sok súlyos könyv után, amik mostanában a palettán voltak, kellett már könnyebb olvasmány is. Na, sikerült találni egy 0,1 %-os zsírtartalmú, szuperfitt, mindenmentes regényt. Colin Falconertől A selyemút című kalandregény került most sorra. Könnyűnek könnyű.

A sztori szerint egy templomos, Josseran és egy dominikánus pápai küldött, William testvér indul útnak Kelet felé, egészen konkrétan a tatár kánhoz akarnak eljutni. Szövetségest keresnek ugyanis benne a Szentföldön a szaracénok ellen dúló harcokhoz. Hogy miért pont az általuk is hitetlennek bélyegzett népséggel akarják összeszűrni a levet, az politikai maszlagba van csomagolva, de nem túl meggyőző módon. Nem is lényeges, mert a küldetés nem jár sikerrel és amúgy is az út a lényeg, nem a megérkezés. Mondják a filozófusok, a pszichológusok... meg a regényírók is.

Az út tatárokban bővelkedik, megismerjük a kisebb és nagyobb hordák életét, a már félkínai nagyvárosokat, a nagykán megválasztása során felmerülő trónviszályt (polgárháborút) és mindenféle vallási kérdéseket. A hősöket mindez kevésbé érinti meg. Jó kalandregényhez illően a hősök jellemzése finoman szólva nem tengermély, inkább csak történnek velük az események, nincs semmilyen jellemfejlődés vagy lelkiség. Így nekem kicsit üres a regény, de hát egy kalandos történettől ne várjunk mást. A szerzetes különösen idegesítő volt, mert nem elég, hogy ostoba volt és bigott, de a leginkvizítorabb módon, de még olyan buta is volt hozzá, hogy a katolikus arroganciáját a legveszélyesebb helyzetekben sem bírta visszafogni. Példa: nyelveket nem beszél, de amikor találkozik Kubilájjal, az első szava az hozzá a tolmácson keresztül, hogy térjen meg azonnal Krisztushoz. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Az, hogy mindenkit a legelviselhetetlenebb módon vegzál a környezetében, kihívja ellene a többiek haragját. És! Ennek ellenére nem hagyják ott sehol a sivatagban vagy lövik le nyíllal, mert hát jaj, követ. Kicsit életszerűtlen, amikor a könyv egyéb szereplői kisebb vétségekért is elég csúnya véget érnek.

A templomos meg még rosszabb. Állítólag nagy családi dráma hatására állt be a templomosok közé, aztán amikor politikai küldetését teljesíti, csak arra tud gondolni, hogy hogyan fektesse meg az egyik tatár kán lányát. Akibe aztán teljesen belebolondul - állítólag. Valójában csak szexelni akar vele, de hát mit értek én a lovakhoz.

A végén mindenki csúnyán végzi, leszámítva a rettenetes szerzetest, aki menet közben még sikeresen tönkreteszi a nagykán lánya életét (igen, csúnya kivégzéssel a végén, amire a lány nem szolgált rá). És boldogan él, míg meg nem hal évtizedekkel később, Európában, békésen egy kolostorban. Komolyan mondom, a keretes szerkezet kedvéért az író helyében nem tartottam volna életben a fickót.

Összességében szórakoztató volt a könyv, de olyan lapos, száraz és vértelen, mint a Takla Makán, ahol átbaktattak a hősök. Majd keresek valami jobbat következőnek, mert leépült az agyam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.