Elég sokat számít, hogy mit honnan nézünk. Mihez képest vagyunk ilyenek vagy olyanok.

A sport megtanít az alázatra meg a szerénységre. Mert hiába vagyok erős meg kitartó, fogytam le magamtól és vagyok egy új úton már évek óta. Hiába gondolom azt, hogy nagyon ügyes dolog heti hat edzést lenyomni, mert sokan még a heti egyet sem képesek.

Mert mindig jön valami újabb helyzet, ahol kiderül, hogy hoppácska, szerényen kéne kezelni a dolgokat... :)

A múltkori fitness napon pl. megint kiderült, hogy mennyit számít, hogy milyen típusú mozgásokat végzünk. Az egyikhez már hozzászoktunk, attól a másikkal még úgy megizzaszt egy profi, hogy csak kamillázunk a minden falon ott lévő, kb. 100 m2-nyi tükörbe pislogva (már ha kilátunk az izzadság alól, ugye), hogy hűha, ez aztán nagyon kemény...

Aztán a végén meg mégis ott van a jó érzés, hogy de király, végigcsináltam, ugyan fáj mindenem, de milyen remekül érzem magam, visszajövök máskor is. Végül is ez a lényeg, nem? A mindennapi győzelem a lustaságunk és a hívogató kanapé ellen. Hogy mégis van időm arra, amire szánok. Meg energiám is, ha csinálok magamnak.

Olykor van megszállottság is a dologból, ami talán annyira nem jó. A mai 50 méteres sprintszámomra például nem vagyok túl büszke.  Elég baj, hogy sérülés ápolással töltöm a vasárnap estét. De még nagyobb "királyság", hogy emiatt eszembe sem jut lemondani a holnapi edzést, amire feliratkoztam.

Mert.

Őrült.

Vagyok.

(sátáni kacaj)

Ha így nézzük. Csak akkor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.