Almudena Grandes A megdermedt szív című regénye valami akciózásban került hozzám, de nagyon megérte. Majd egy hónapig szórakoztatott a maga ezer oldalával. Még jó, hogy hozzá vagyok szokva a grandiózus cuccokhoz, különben kifogott volna rajtam. Vannak írók, akik szeretik a lassú, hömpölygő tempót, de ez nem mindig fekszik nekem sem. Néha meg igen.

A regény több idősíkon játszódik, de nem a szokásos, modern írós bugyuta szerkesztéssel (egy fejezet múlt, egy fejezet jelen, felváltva, mindkét cselekmény lineárisan halad előre), hanem valami egészen fantasztikus vissza-visszaugrós módszerrel építkezik. A cselekmény egyszerre játszódik a múltban, a jelenben, a többedik jelenben, visszaemlékezésekben ugyanazon szereplő különböző életkoraiban a múltjára és így tovább. Egészen döbbenetes, hogy a végére kerek egésszé áll össze a történet. Mondjuk ez azzal is jár, hogy közben borzasztóan kell figyelni, mert a vagy harminc szereplő szemén át figyelni a hetven éven át tartó cselekményt nagyon nem egyszerű. Az egyik szereplő az "anyjára" emlékszik, a másiknál derül ki, hogy a hölgyet Teresának hívják, négy fejezettel odébb meg az, hogy mondjuk Julio húga az illető. És ilyen lassan bontakozik ki minden a regényben. Szép, de lasssssúúúúú.

A főbb súlypontok a sztoriban a spanyol polgárháború, egy szerteágazó család tagjainak helyzete a háborúban, majd az emigrációban, a második világháborúban és utána. Szerelmek, árulások, gyerekek, háború, diktatúra, pártoskodás, amit akartok, minden van. A másik fő vonal a jelen, ahol két kései utód, akik nem tudják, hogy sokadfokú unokatestvérek, találkoznak és szerelmesek lesznek egymásba. Aztán szépen kibontakozik, hogy ki kinek a kije, mit csinált korábban az apja, a nagyanyja, a szomszéd nénije és így tovább, és szépen minden mozaik a helyére kerül.

Persze egy ilyen családregényben elkerülhetetlenek az ismétlődések, hiszen ilyen az élet. A sokadig esküvő, gyerekszületés vagy halál már nem ráz meg senkit. Van néhány kiemelkedő szereplő, és ezek nem is a főbb szereplők, hanem inkább a háttérből kandikálnak ki. Pl. a nagyszülők. Ignáció papa meg Anita (hoppez! egy Anita nevű irodalmi alak! figyelünk, ugye?) nagymama és a többiek. A sztori olvastán elgondolkodtam, hogy mi mindent mesélhetnének mindannyiunk nagyszülei, ha éppen lenne hozzá kedvük. Mert sok mindenről nem lehet beszélni. Egyszerűen túl sok. És nem mersz kérdezni sem egy idő után. Mert mit lehet kérdezni arról, hogy pl. rossz volt-e éhezni az 50-es években? :(

Az persze teljesen alap, hogy "Száz év magányosan" elvesztem a nevekben, és persze családfát kellett rajzolnom, hogy tudjam, ki kicsoda. Na, ez kb. a regény végéig kitartó feladat volt, mert újabb és újabb generációk és oldalági rokonok kerültek elő, de nagyon élveztem, olyan volt, mint egy logikai fejtörő és egy rajzfeladat keveréke. Pl. a spanyoloknak van apai és anyai családnevük is, tehát ha tudtam egy szereplő egyik nevét, akkor tudtam társítani az azonos nevűekhez akkor is, hanem tudtam a teljes nevét. A kék énem kijött elég rendesen. A családfa meg egy méter széles lett...

Tetszett a könyv, de eléggé túlírt, hömpölygő. Néha lehetett volna rajta rövidíteni. A végkicsengése nem lett túl pozitív, de az élet sem mindig az. A titkokkal néha együtt kell élni. Azt hiszem, hogy egy darabig most nem olvasok semmi háborúsat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.