Jessie Burton A babaház úrnője című regényére a legjobb szó a nyomasztó. Eszetlen módon sötét és behúzós könyv, anélkül, hogy tulajdonképpen bármi túlrészletezett, horrorisztikus elem volna benne. Egyszerűen maga a sztori nehéz, mint rega kő.

A XVII. századi Amszterdamban játszódik a történet, főhőse a fiatal Nella, aki épp hozzáment egy gazdag kereskedőhöz. A házasság persze elrendezett, de ettől még vannak vele szemben elvárásai. Amik aztán nem teljesülnek, sőt, egyre inkább belegabalyodik újdonsült családja és a város bonyolult viszonyaiba. Férjéről, Johannesról kiderül, hogy a házában tapasztalható szerény körülmények nem tükrözik valódi anyagi helyzetét, valójában dúsgazdag, ám bigott nővére, Maris befolyása hatására a ház egy ájtatos fészek benyomását kelti. A pasi emellett nem érdeklődik felesége iránt sem, ami hovatovább roppant kínossá is válik. Amíg ki nem derül, hogy tulajdonképpen a fiúkat szereti - így már persze megvilágosodtunk. Vannak még itt bonyolult múltbeli és jelen idejű viszonyok a szomszédokkal, más kereskedőkkel, Maris volt udvarlójával, és egyebekkel. Az egész közösségre jellemző egyfajta mindenki figyel mindenkit jellegű mentalitás. Ennek jó példája, hogy az ablakokon nincs függöny, tehát a szomszédok folyamatosan átnézegetnek egymáshoz, nehogy a másik valami tilosat tegyen. És ez így van a templomban, az utcán, a bálon, a zöldségesnél, mindenhol. Rettenetesen nyomasztó, ahogy folyamatosan aszerint viselkednek az emberek, hogy ki látja őket, és kinek fogja továbbadni, hogy mit látott. Soha senki egy percre sem tud őszinte lenni, mert az nem a megfelelő viselkedés.

Ebben a nehéz helyzetben Nella nem tud beilleszkedni az új életébe. Nem tudja Maristól átvenni a ház vezetését, sem határozottsága, sem férjétől való támogatottsága nincs hozzá. Ezzel szemben amikor a család bajba kerül, mert férjét szodómiával vádolják meg, akkor gyorsan felnő, és hetek alatt szinte amszterdami kereskedővé válik. Hogy honnan ez a ravaszság és talpraesettség, az nem derül ki, szerintem nem is igazán hiteles.

A legtöbb szereplő sajnos eléggé laposra sikeredett, nem igazán éreztem őket három dimenziósnak vagy összetettnek. Még talán Marisban volt mélység, mert titokzatos múltja volt, őrült titkokat őrzött, és a végén egy csomót magával is vitt a sírba. Ő egy integrált személyiség volt. De a többiek? Semmi.

A regény nagy erénye szerintem inkább abban áll, hogy rávilágít számos olyan társadalmi problémára, ami még ma is probléma. Az egymás meg- és elítélése, a nők helyzete, a munkások kihasználása, a különböző okokból történő diszkrimináció, a képmutatás, az egymás elleni áskálódás, és akár a másik ember életének tönkretétele vagy elvétele puszta bosszúvágyból... ezek mind olyan gondok, amikkel ma is és mindennap szembenézünk. Nem hiszem, hogy ebben a tekintetben van emberi fejlődés, a történelem is azért ismétli önmagát, mert az emberek ugyanolyanok maradnak. De azért az egyes ember ettől még elgondolkodhat az ilyen könyveken, és próbálhat változtatni.

Ki tudja, talán még sikerülhet is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.