Elég érzékeny típus vagyok, sokáig tudok tépelődni mindenféle vackon, akár én voltam valamiért a hibás, akár más. Az érzelmeken és sérelmeken meg főleg. Tényleg. Nagyon-nagyon sokáig. De a héten rájöttem, hogy nem vagyok még a master level közelében sem.

Történt, hogy egy ismerős hosszasan ecsetelte egy másiknak a gimis sérelmeit, amik különböző "pikkelős" tanárokkal voltak kapcsolatban. Én már csak a végén kapcsolódtam be hallgatóságként, tehát mindössze harminc percben kaptam meg a kiselőadást. Elég megdöbbentő volt, hogy több évnyi sérelmet dédelgetett az illető, sok-sok évtizeddel a középiskola után is, és képes volt egész beszélgetéseket, meg iskolás élethelyzeteket szó szerint idézni. Én akkor ezt mondtam, ő akkor azt mondta, és ahogy nézett... stb., stb.

Több kérdést is felvet a dolog.

Egyrészt jó lenne, ha a "tanár is ember" mondás végre értelmet nyerne, és nem csak abban az értelemben, hogy a tanárok között is pont annyi az idióta, rosszindulatú tirpák, mint bárhol máshol. A gond csak az, hogy ők gyerekek lelkét nyomorítják meg munkájuk során, míg ha valaki a szalag mellett utálja az emberiséget, az azért annyira nem para. Ki kéne már gyomlálni ezt a szemléletet, hogy bárki lehet bölcsész, mert nem (kéne). Tehát szerintem senkinek nincs joga "pikkelni" a rábízott kölykök egyikére sem, mert mondjuk piros a haja vagy hosszú a füle vagy buta hangja van vagy bármi. A dolga, hogy tanítsa. Nem több, nem kevesebb.

Másrészt azért elgondolkodtató a dolog azon oldala is, hogy hogyan képes évtizedekkel később is indulatba hozni egy felnőtt embert az, ahogy egy x évvel azelőtti matekfelelésen bántak vele. Mert OK, trauma meg minden, rendben. De hát azért ennél nagyobb méltánytalanság is éri az embert nem csak fiatalon, hanem később is. Úgy őrizgetni ezeket a sérelmeket, mintha tegnap történtek volna és/vagy sokkal durvább dolgokról lenne szó, azért egy picit túlzás.

Engem is sokan nem szerettek anno, engem is csúfoltak ezért-azért, nekem is voltak rossz élményeim igazságtalan tanárokkal. De nem hiszem, hogy felnőttként ezekkel ennyit kéne foglalkoznom vagy akárcsak egy kósza gondolatot is erre kéne vesztegetnem. Minek? A múlt már ott marad, ahol van. Mögöttem. Már nem lehet másképpen csinálni, máshogy mondani, visszaszólni vagy bármi. Úgy marad, ahogy akkor történt.

Minek ezen gyötörni magunkat?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.