Pszichopata északi regény, Linn Ullmann Áldott gyermek című regénye már várta egy ideje a sorát, most jött el az ideje.

Nem volt egyszerű regény, de szokás szerint letehetetlen, beszippantós, fogva tartós.

A regény egy Isak nevű fickó három - különböző anyáktól származó - lányáról szól, akikkel együtt nyaral a hetvenes években egy nyaralóhelyen. A regény visszaemlékezésekből épül fel, szépen kirajzolódnak a lányok emlékei az egyes nyarakról, és az utolsó, együtt töltött nyárról, amikor persze tragédia történik és utána már semmi nem ugyanolyan.

A nyaralószigeten kényszerűen összezárt családok alkotnak afféle ideiglenes közösséget. A három lány testvérisége is ilyen ideiglenes, mert csak nyáron vannak együtt, egyébként mindegyik a saját anyjával él. Már ettől is alapvetően problémás a lelkiviláguk, de nem könnyíti meg a lelki fejlődésüket a pszichopata orvos apuka, Isak, aki vagy kényezteti őket vagy üvöltözik velük valami apróság miatt. A lányok egymásra vannak utalva, meg a szigeten lévő többi gyerekre, akikkel szeretlek-gyűlöllek kapcsolatokat alakítanak ki.

A gyerekek külön világban élnek, máshogy gondolkodnak, máshogy látnak dolgokat, mint a felnőttek. Egészen kicsavart jeleneteket és gondolatokat tár elénk az írónő, ugyanarról a jelenetről egy gyerek és egy felnőtt teljesen mást gondol, érez, máshogy cselekszik a hatására. Az teljesen megdöbbentő, hogy a regénybeli gyerekek milyen kegyetlenül bánnak egymással. Ez még a kisebb gond. De az a lappangó feszültség, amit ez okoz és végül egyik társuk meggyilkolásában csúcsosodik ki, az valami egészen hátborzongató. Hogy évekig senkinek nem jut eszébe, hogy nem normális kínozni egymást, hogy nem attól lesznek felnőttek, hogy csicskáztatják egymást vagy olyanokkal fekszenek le, akikkel nem akarnak, és hogy nem lehet felelősség nélkül, hazugságokban élni, az egészen megdöbbentő. Belerángatják egymást minden baromságba, ami alatt nem kólalopást kell érteni a kisboltból, hanem Btk-s kategóriájú dolgokat, és ez egyrészt nem tűnik fel egyik felnőttnek sem, másrészt maguk sem érzik, hogy bűnöket követnek el. Teljesen immorálisak. Sokkolóan immorálisak. Azt hiszik, hogy játék az egész világ. Csak az ő kis játszóterük.

Bár a regény inkább a gyerekek viszonyaira koncentrál, azért a felnőttek világa is megjelenik. Az sem teljesen békés. Leginkább az üresség az, ami megragadó. Mindenki él, lélegzik, csinálja a dolgait, de valahogy olyan lélek nélküli az egész. Mintha bábok lennének. Mindig van meleg vacsora, de a férj másik csajnak csinál gyereket, az asszony meg nem hagyja el érte. És ilyenek évtizedeken át. Képmutatás és bigottság leselkedik minden sarkon. Számomra például megdöbbentő volt, hogy az anyuka nem a halált magyarázta el a kisgyereknek, amikor az talált egy elpusztult madarat, hanem fecsegni kezdett arról, hogy a "madárka felment a mennybe, a kis Jézushoz". Te jó ég, mégis mit gondolt? Aztán csodálkoznak, hogy a nagyobbacska gyerekek nem avatják be semmibe a szülőket, hanem zárt és kegyetlen kis világukban lubickolnak.

A regény vége feloldatlan, a feszültség nem enyhül, hanem inkább totális depresszióba torkollik. Nincs megoldás, nincs felejtés. Ráadásul rejtély, hogy miért próbálta elhitetni a szerző, hogy Isakról szól a regény, amikor neki volt a legkevesebb köze a cselekményhez (azon kívül, hogy ő nemzette a főszereplőket). A végére sem derül ki sem az, hogy Isak mit tudott a fia meggyilkolásáról vagy mit gondol arról, hogy senki nem lett ezért felelősségre vonva. Olyan súlytalan volt mint "hős".

Nagyon nyomasztó regény, olvasmányos, pörgős, de rettenetesen nyomasztó. Kénytelen vagy elgondolkodni az életről, a halálról, meg az emberi gyengeségekről és kegyetlenségről. A kirajzolódó kép pedig nem túl rózsás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.