Makkai Sándor Ördögszekér című regénye elvileg történelmi regény. Valójában inkább a gótikus rémregényekre hajaz: egzaltált, zaklatott, romantikus túlzásokkal teli, és a valahogy nem találja a hangsúlyokat sem.

Báthory Gábor erdélyi fejedelemről és húgáról, a híres-hírhedt Annáról szól a történet, egészen kiskoruktól kezdődően a bukásukig. A két Báthory-árva köré már korán legendák szövődtek, amiket excentrikus személyiségük nem is nagyon győzött le, vagy formált át. Lobbanékonyak, küldetéstudatuk van, és mindenekfelett állónak képzelik magukat csak azért, mert egy nagy família örökösei. Nekik minden "jár", csak azért, mert azok, akik. Az ilyen hozzáállástól nekem feláll a hátamon a szőr, de azért az ilyen családoknál ez megszokott volt, még ha nem is hangsúlyozta mindenki ennyire a "jusst". Azért elfogadott volt.

A két gyerek egy nem megfelelő rokonnál nevelkedik, aki nem tudja a sárkánykölyköket igazán kezelni, és azok szépen lassan bele is sétálnak a züllésbe, a könnyű életbe, mindenféle szenvedélyek rabjaivá válnak. Nincs körülöttük egy tiszta fejű felnőtt, amikor még hatni lehet rájuk, aki irányítgatná őket és amúgy tehetséges lényüket. Valahogy ez lesz a vesztük. Az mondjuk az egész regényre jellemző, hogy a VÉGZET mindent befolyásol, nincs menekvés előle. Lehet, hogy ez csak a protestáns predesztináció továbbélése irodalmi formában, nekem egy kicsit sok volt. Hiszek abban, hogy az ember tud fejlődni, ha akar. Lehet, hogy keveset, lehet, hogy nem nagy dolgokban, de hogy mindent egy felsőbb kéz irányít az élet minden területén, az ostobaság. A szereplők néha mintha csak sodródtak volna az eseményekkel, amelyeket nem tudtak irányítani. (Meg sem próbálták.)

A hangsúlyok is sokszor eltolódnak sajnos: ahogy Móricz Erdély-trilógiájában a közügyek felé billent mindig a mérleg, itt pont fordítva, folyton a magánügyek vannak az érdeklődés homlokterében. Ez sem, az sem igaz teljesen. Itt mindenki mindig a szerelemmel meg a vigalmakkal foglalkozik, mintha más nem is létezne a világon. Egyéni haragok írják felül a "német vagy török" kérdést. Bocskai felkelését elintézik egy félmondattal. Nevetséges. Az élet nem lányregény, hogy folyton csak arról legyen szó, hogy ki kit csábított el.

Az archaizáló nyelvhasználat is idegesítő volt, mert nem volt következetes: a nyelvújítás előtt használt rengeteg latin kifejezés rendben van, az korhű. Na de a népieskedő elszólások! Az író valószínűleg nem hallott még "ö-ző" tájszólást, mert aki olyat leír, hogy "lelköt", az minden aljasságra képes. :)

A regény ettől függetlenül szórakoztató, olvastatja magát, csak ezeket a túlzásokat kell a helyükön kezelni benne.

Sylvia Löhken A csend ereje című könyve a jó kritikája miatt landolt a kosaramban, majd a polcomon. Nem vagyok híve a "megmondós-önsegítős-házi-pszichológiás" könyveknek, de ez valahogy mégis megtetszett. Elolvasás után már nem vagyok annyira elragadtatva tőle, de azért nem volt rossz.

A szerző az introvertált személyiségű embereknek nyújt gyakorlati segítséget: hogyan kommunikáljunk, mik az erősségeink, mik a gyengeségeink, hogyan vészeljünk át emberi kapcsolatokat mindenféle formában.

A könyv erőssége, hogy tényleg jól strukturált, követhető, közérthető. Az egyes fejezetek az introvertált élet egy-egy szeletét ölelik fel, problémafelvetéssel, tesztekkel, gyakorlati tanácsokkal, használható útmutatókkal.

Sajnos a sok közérhetőség és gyakorlatiasság elég sokszor elment abba az irányba, hogy inkább éreztem túlrészletezettnek és szájbarágósnak a szöveget, mint szakszerűnek. Nekem nem volt arra szükségem, hogy nyolcféleképpen megfogalmazza ugyanazt a szerző, mert elsőre is felfogtam. Az élőbeszédben használt kifejezések és bizalmaskodó fordulatok pedig szintén fölöslegesnek érződtek, hiszen elvileg egy szakember szól a segítséget kereső laikushoz, nem pedig a barátnőm e-mailjét olvasom éppen. Ez a "cukiskodás" nem profi az írott szövegben, kicsit komolytalanná válik tőle.

A szerkesztésben tetten érhető "magazinos" stílus sem jött be túlzottan (tördelés, beszúrt szövegdobozok stb.), sokszor csak elvonták a figyelmet a lényegről és nem segítették a megértést, csak kitérőket jelentettek.

A végére már igencsak fárasztónak éreztem ezt a rétestészta jellegű szövegelést, ami nem segítette a könyv objektív megítélését. Voltak hasznos meglátások, néhány leírt dologban nagyon magamra ismertem, és igyekeztem az ellentippeket is megjegyezni, hátha beválnak. Ennek ellenére igazi megkönnyebbülés volt a könyv végére érni - ami nem a jó könyv ismérve.

Weina Dai Randel Hold a palotában című regénye elvileg Vu császárnőről, Kína egyetlen női uralkodójáról szól. Az még hagyjál, hogy csak a könyv végére biggyesztették oda, hogy "hé, lesz ám folytatás is", de az egész 500 oldal inkább tűnt expozíciónak, mint valódi történetmesélésnek. Ami engem rettenetesen bosszantott.

A történet szerint Mei egy rangos család sarja, akit kiválasztanak a császár szolgálatára. Szépen be is kerül a hárembe, ahol aztán a többi nő között megismerkedik az intrikus palotai viszonyokkal. Ahol mindenki egész nap színlel, hazudik, nincsenek igazi érzések senki iránt, meg kell vesztegetni a többieket, hogy megtegyenek olykor ezt-azt. Egyszóval hányinger. Meinek itt kell boldogulnia, meg kell nyernie magának a császárt, mert apja ezt a "családi küldetést" hagyta rá örökül. A probléma csak az, hogy szegény kis Mei annyira ostoba és szerencsétlen, hogy egyszerűen soha, semmit nem tud elérni. Nekem végig az volt az érzésem, hogy nem is próbálkozik semmivel, olyan "üres" volt a karaktere egész végig. Összebarátkozott végül egy-két emberrel, de inkább csak ellenségeket szerzett. Ehhez képest mégis felemelkedett az udvarban? Miért is? Sokat emlegetett intelligenciájából semmi nem mutatkozott meg, szépsége nem párosult érzékiséggel vagy érzelmekkel, a császárt így nem is tudta volt magának megnyerni semmivel. (Arról meg ne is beszéljünk, hogy alig találkoztak kétszer az egész regényben. Hogy is történhetett volna köztük valami komolyabb?)

Eközben viszont "valahogy" viszonyt kezd a császár egyik fiával, Csi herceggel. Túl azon, hogy ez mennyire romantikusan hangzik, az író azért kicsit jobban is kidomboríthatta volna, hogy a hárem lényege az, hogy a benne lévő hölgyek NEM kezdenek viszonyt senki mással, csak az urukkal, ha meg mégis, akkor ott nem sok kérdés volt utána, max. annyi, hogy milyen módon is kell meghalniuk. Ez az "apróság" itt egészen elsikkad. A végén meg még "happy end" is van, mert a szeretők végre egymásra találnak boldogságban. Mi van?

Az egész regény roppant szórakoztató, olvasmányos, az író sok szálat és szereplőt mozgat, de sajnos ezek nem állnak össze egy egésszé. A karakterek üresek, egy-két kivételtől eltekintve olyanok, mint a papírbábok. Nem él a könyv. Ettől eltekintve valószínűleg elolvasom a folytatást is, de nem lesz kedvenc, az biztos. Kár érte, több lehetőség volt a sztoriban.

Kittenberger Kálmánt már régóta szerettem volna olvasni, most végre sikerült szert tennem egy könyvére, a Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában címűre. Rögtön bele is szerettem a stílusába, biztos lesz még ilyen beszerzésem.

Az első dolog, ami megfog ezekben a klasszikus vadászírókban, az az elképesztő mesélőkedv és tehetség. Olyan könnyedén szerkesztik egybe évtizedek és kontinensek történéseit, helyszíneit, élővilágát, hogy csak pislogok. Azért meglepő ez, mert ha egy szépirodalmi író jól ír, az rendben van. De ezeknek az embereknek, köztük Kittenbergernek is "csak" sokadik szakmája volt, hogy élményeit megírja. És mégis annyira élvezetesen, izgalmasan, választékos kifejezésekkel, humorral oldották meg a naplózást, hogy azon csak bámulni lehet.

Ebben a könyvben pl. több afrikai útjának élményei keverednek, fejezetekre szedve, de mégis szerves egészet alkotva. Nem kronológiai sorrend van, hanem valamiféle "gócpontok" köré szerkesztve ír az élményeiről. A gócpont többnyire egy-egy állatfaj, amelyeket nem csak nagyon részletesen leír, hanem mindent megtudunk életvitelükről, hogyan vadászták őket a feketék és a fehérek, mire használták a belőlük készült termékeket, hogyan kell kikészíteni a bőrüket stb. Földrajzon, biológián, preparátori kémiai ismereteken át a néprajzi, gazdasági, társadalmi kérdésekig mindenféléről ír, olyan szervesen egymásba kapcsolva a különböző témákat, hogy egy percre sem tűnik fel, hogy mennyi mindent tanultam, mert úgy élveztem az olvasást, mintha egy szórakoztató magazinról lenne szó. Elképesztő.

Bepillantást nyerünk a gyarmatbirodalmak mindennapjaiba is, megosztja élményeit az angol és német adminisztrációról, valamint a színes gyarmati társadalom kusza életviszonyairól. Meg kell itt küzdeni néhány diplomáciai kérdéssel, kezdve a vadászengedély megszerzésétől, a teherhordó és egyéb személyzet felbérlésének nehézségeiig. Gyarmati időkhöz képest többnyire elfogulatlanul és rasszizmustól mentesen tudott írni a helyi feketékről is, őket is inkább tudósként közelítette meg, leírta különböző szokásaikat, babonáikat. Néha mosolyogta csak meg különös hiedelmeiket, pl. arra vonatkozóan, hogy az oroszlánmarta sebesültet nem segíthette olyan férfi, akivel ugyanahhoz a nőhöz volt "közük", mert az a biztos halál mindkettejükre nézve. (Inkább ne képzeljük el azt a falusi közösséget, ahol ezeket a dolgokat így számon tudják tartani!)

Rettentően szórakoztató és pihentető könyv volt, igazi "far away escape" a mindennapokból, amire olykor nagy szükségem van. Szerintem el is kezdem keresni a további köteteket a neten. Mindenki olvasson vadászirodalmat!

Alfredo de Braganza Amrita című regényes életrajza annyira jó volt, hogy két nap alatt sikerült "kivégeznem". Soha nem hallottam Amrita Sher-Gilről, mert nem nagyon ismerem a festészetet, de talán most egy kis homályt sikerült eloszlatni a fejemben. A hölgy félig magyar, félig indiai származású híres festő volt a XX. század első felében.

Mivel nő volt, meg "félig itt, félig ott" származású, elég későn ismerték fel korszakos jelentőségét. Utólag jött csak rá a művészettörténet, hogy hoppá, itt egy sajátos stílusú, az indiai festészetet megreformáló művészről van szó. Persze "szokásos módon" Magyarországon alig hallott róla valaki. No comment.

A regény bemutatja színes családi hátterét (indiai, magyar, zsidó, ír felmenők...), a több országban felnövő, kozmopolita Amrita családi helyzetét, művészi hajlama megnyilvánulásait. Szülei házassága nem volt felhőtlen, filozofikus apja igazi tudó volt, nem tudta felvenni a ritmus excentrikus feleségével, aki finoman szólva tönkretette a családot. Két lányuk közül Amrita a festészetbe, Indira pedig a zenébe szeretett bele. A szülők a korban szokatlan módon támogatták a lányok művészi tehetségének kibontakoztatását, és akár a családot is elköltöztették ezért. Ez mindenképpen a javukra írandó. Az már kevésbé, amikor a konvencionális női szerepekbe akarták kényszeríteni őket, elrendezett házasságokkal és egyebekkel. Indirát meg lehetett győzni, de Amrita köszönte szépen és kilépett a mókuskerékből.

Önállóságra törekvése és művészi útkeresése Indiába vitte, ami ekkor még a Brit Birodalom része volt, az ezzel járó igen színes társadalmi háttérrel. Amrita itt próbált boldogulni, és nem is eredménytelenül. Úgy tudott önálló művész lenni, hogy sem a tradicionális indiai témákba, sem a nyugati festőiskolákból hozott modern irányzatokba nem ragadt bele. Ő valahol a kettő között volt: színes, néha széteső formák, amik egyszerre indiaiak és posztimpresszionisták. Némelyik képe meg olyan, mintha egy impresszionista dobta volna fel a vászonra. Elgondolkodtató.

Amrita emellett élni is nagyon szeretett, a mindkét nemből válogatott szeretői folyamatos izzásban tartották. Érdekes, hogy több szeretője is, akik szerelemesek is voltak belé, el tudták fogadni a "többiek" egyidejű szerepét a lány életében, amit valahogy úgy írtak le, hogy Amrita számára a szex olyan természetes volt, mint a levegő, nem csinált belőle ügyet. Érdekes így élni, de biztos van ilyen is.

A könyv nagyon jól megírt, a szerző alaposan meg is kutatta a témát, gyakran vált nézőpont karaktert, napló- és levélrészletekkel fűszerezi a cselekményt. Nagyon jól megírt, olvasmányos, és letehetetlen könyv.

Utálom, amikor valaki csak akkor kerül elő, amikor NEKI kell valami.

Ha még egyszer Kate Mortont akarnék olvasni, valaki üssön le. Köszönöm.

A tóparti ház a legújabb agymenés, amit az írónő elkövetett. Egyszerűen hihetetlen, hogy manapság mennyire divat a bevált receptekhez alkalmazkodás. Csak semmi új gondolat, semmi eredetiség, még a végén megárt. Ezért van a filmekből remeke-prequel-sequel dömping, és ezért vannak a folytatásos regények a tiniknek. Nehogy már egyszer elmondjuk egy jó sztorit és az ott maradjon a tudatban. Nem, mindent folytatni kell vagy újracsinálni. Agyhalott leszek tőle.

Ez a könyv megint olyan volt, mint az írónő összes többi regénye: két idősík, egy az 1930-es vidéki Angliájában valami főúri birtokon, a másik meg napjainkban, ahol valaki nyomozni kezd a múlt titkai után, lehetőleg egy öregek otthonában sínylődő szegény öreggel együtt.

A probléma ezzel az, hogy önmagában kiszámítható: a két szál előbb-utóbb találkozik. Ergo az írónőnek fenn kell tartania valamivel a feszültséget, hogy továbbolvassuk a regényt. Mi sem egyszerűbb: a legképtelenebb fordulatokkal boldogítja az olvasót, ahol a sok-sok fantasztikus fordulat után már nem azt éreztem, hogy katarzis van, hanem azt, hogy fáj a fejem. Az meg általában nem az, amit egy író el akarhat érni a művével. Volt itt minden megint, mint a búcsúban: titkos viszonyok, elhallgatott betegségek, elhallgatott családi tragédiák, bosszú stb. A végén kiderült, hogy a család életéből semmi nem igazi. Semmi. Ez egyrészt gond, ha így van, másrészt viszont felveti a gyanút, hogy hogy a csudába nem képesek egymásra figyelni az emberek. Senki nem vesz észre semmit, csak titkolóznak egymás előtt, pedig hát nem megoldhatatlan problémáik vannak.

A sztori amúgy egy nyári kerti partin eltűnt csecsemőről szól, akinek nyoma veszett a kiságyból. Senki nem látott semmit, sem váltságdíjkérő levél, sem holttest nem kerül elő. A végén persze kiderül, hogy az anyuka vitette el a gyereket a saját biztonsága érdekében, mert a kisfiú nem a poszt-traumás sokktól szenvedő férjé, hanem a szeretőjé volt, és ez kiderült. Szenzációhajhász, mi? Mint egy sor egy szappanopera tartalmából.

A másik gondom a sok idősík volt: még a leglényegtelenebb mellékszereplőt sem lehetett otthagyni komplett életrajz nélkül a regény hátterében, nem. Ki kellett bontani kb. még a személyi asszisztens meg a dada motivációját és komplett élettörténetét is, mintha ez bárkit érdekelt volna. Minek? Ettől nem lesz hitelesebb a regény, csak elveszti a fókuszt. Még a dédszülők házasságáról is megtudtunk mindent, pedig annak aztán köze nem volt a sztorihoz. A jelenidőben játszódó szálban pedig a detektív csaj legfrissebb gyilkossági ügyének megoldása pedig aztán már a hab volt a tortán. Ott vinnyogtam, hogy ezt már ne. Az írónő könyörtelen volt az olvasó idegeivel.

Összességében túlírt az egész, nem éri meg ennyi oldalt elpazarolni rá. Ebben a sztoriban nincs ennyi. Megint csak az volt az érzésem, hogy a több idősíkos történetmesélés nem való mindenkinek. Inkább egy sztorira koncentráljon, akinek nincs érzéke organikus módon összekötni teret és időt és személyeket és érzéseket. Így csak szétaprózódás az eredmény, és az olvasó bosszantása. Ennek így nincs teteje.

Sofi Oksanen Norma című regénye volt most soron, amit nagyon gyorsan kivégeztem, mert borzasztóan olvastatja magát, majd egy hétig kellett ülepítenem, hogy írni is tudjak róla.

A szerkesztés nekem nagyon feküdt: imádom, a gyors, rövid fejezeteket, a többféle narratívát, mert a csapongó agyamnak jót tesznek az izgalmas fordulatok. Azért is jó ez a felépítés, mert nem hagyja pihenni a fantáziát: folyton azon kell gondolkodni, hogy ezt most ki mondja, milyen körülmények között, mikor és hol. Egy bonyolult családfa bontakozik ki lassan, ahol elég sok titok és hazugság kering, már ahogy az megszokott egy ilyen családregényben.

A regény másik ága misztikus. A főhősnő, Norma haja minden nap egy métert nő, tehát folyamatosan le kell vágni, hogy "ne bukjon le". Amellett a haja "érez" másokat: nem csak azt tudja, hogy milyen testápolószereket használnak, hanem azt is kiérzi a hajukból, hogy mit éreznek, igazat mondanak-e, vagy milyen betegségeik vannak. Elég érdekes superpower, de a regényben valahogy annyira hétköznapi módon vannak ezek jelen, hogy teljes normalitásként tudjuk elfogadni olvasás közben. Norma haja sok bajt is okoz, még levágva is megőrülnek érte az emberek, egy nő meg beleőrült abba, hogy jointként szívta. Beteg! :)

A könyv harmadik rétege pedig maffia. Norma anyja, Anita egyszerre volt egy fodrászat alkalmazottja és egy nemzetközi béranyasággal és illegális örökbefogadásokkal foglalkozó maffiaszervezet tagja. Utóbbit le akarta leplezni, és bizonyítékokat gyűjtött, ami miatt később persze megölték. A lánya próbálja felgöngyölíteni a szálakat, és folytatni anyja munkáját. A végén rájön, hogy neki ez nem annyira fontos, mint az anyjának, és a bizonyítékokat sutba dobja, hogy ne öljék meg. A furcsa happy end az, hogy inkább a családja titkos múltját és a hozzá hasonló felmenőit kezdi kutatni, méghozzá a bérgyilkos maffia egyik tagja oldalán. Azért ez elég beteges.

Egyébként nagyon tetszik az írónő stílusa, gördülékeny, hétköznapi, és úgy ír mindenről mint természetes dolgokról. Legyen az "gyerekfarm", öngyilkosság, időjárás, vagy egy temetés. Hihetetlen. Nagyon jó kis könyv.

A magyar kultúra napja alkalmából vers mindenkinek. Ezt a múltkor találtam véletlenül, az utolsó dupla-tripla metafora fantasztikus:

Arany János - AZ ÖZVEGY LAKÁSA

Töredék

...Zöld halom tövénél áll szerény lakása
Keskeny láthatár...

Hogy ne a világot, csak a mennyet lássa.
...Mosolyog, mosolyog, mígnem mosolygása
Szivárvánnyá válik szeme egy könnyében.

Louann Brizendine A férfi agy című munkája a kutató "melléktermékeként" született meg, a szerző ugyanis a női agyfelépítés, hormonok élettani hatásai és egyéb "női témák" ismert kutatója. Mivel azonban az emberiséget nem lehet csak a fiúkon vagy csak a lányokon keresztül vizsgálni, a szerző a több évtizedes "nőkutatás" mellett szakított időt a férfiak agyának tanulmányozására is.

A könyv felépítése hasonló a női agyról szóló munkáéhoz, a férfiak életét szabályozó főbb hormonok és agyterületek bemutatása után fejezetekre osztva taglalja az összes fontos életszakaszt, a fogantatástól az időskorig. Döbbenetes részletességgel és az összefüggések vázolásával sikerül is egy csomó homályos dologra rávilágítania. Ha mondjuk tiniként mindenki el tudná olvasni ezeket a könyveket, akkor az nagyon hasznos lenne, mert nem a saját kárunkon próbálnánk megtanulni mindenféle élethelyzettel megbirkózni, hanem tudatosabban állnánk hozzá egymás viselkedéséhez. Pl. "a miért érzéketlen bunkó minden férfi?" kérdés vizsgálatánál nem ártana tudni, hogy evolúciós okok vannak amögött, hogy a férfi nem nyilvánít érzelmet, illetve nem az érzelmein keresztül oldja meg a dolgokat. A férfi agyában mindennek megvan a maga is doboza, minden tartozik valahova, a problémákat meg logikával oldják meg. A nők meg nem. És egy rakás ilyen életszerű példa bemutatása a férfiak szemszögéből.

Ami nagyon tetszett már a könyv női párjánál is az az, hogy nem mondja, hogy a női vagy a férfi agy jobb vagy rosszabb, szebb vagy tekervényesebb, hanem azt mondja, hogy ugyanazokat a dolgokat, élményeket, feladatokat másként kezeli a két nem. És ezt fontos lenne megérteni. Azért, mert a másik másként csinálja, nem biztos, hogy az nem jó módszer. Csak más, mint az enyém. És ha tudjuk egymásról, hogy kit hogyan "működtet" az agyfelépítése és a hormonjai, akkor egy csomó problémás helyzet már eleve be sem következik, mert értjük, hogy a másik miért teszi, amit tesz.

Ez a két könyv olyan, mint valami szótár nőről férfira és vissza. Fantasztikus.

Igen, ilyen is van már. Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyvét bírtam legutóbb beszerezni, amit csak úgy megláttam a kirakatban és persze muszáj volt megvenni. A szerző egy olyan erdész, aki megpróbálja a közönséghez közelebb hozni az erdőt, és könyvében teljesen közérthetően ír az erdőről mint társulásról, biológiai és társadalmi képződményről, lakóhelyről és ökológiai helyszínről.

Elég sok téma előkerül, és szinte észrevétlenül juthat az olvasó mindenféle tudomány eredményeihez - erőfeszítés nélkül. Van itt biológia, dendrológia, ökológia, közgazdaságtan, talajtan, erdővédelem, erdőgazdálkodás, minden, mi szem-szájnak ingere. Nincsenek persze szájbarágós "megmondások", egyszerűen csak elkezdi bemutatni a fákat, az erdei életközösséget a szerző, és mire kettőt pislantunk, máris a gomba-fa együttműködésben vagy a madarak fák szaporodásában betöltött szerepének magyarázatában találjuk magunkat. Rengeteg hasznos dolgot tudtam meg még úgy is, hogy számos ismeret már rendelkezésemre állt innen-onnan. Rácsodálkoztam persze a gombák és mikroorganizmusok szerepére, amik persze mindig elhanyagolódnak, mert szabad szemmel nem látszanak. Ez mindenképpen szélesíti a látókört.

A szerző emellett nem félt olyan elsőre meglepő eredményekkel sem foglalkozni, mint a "fák kommunikációja" pl. kémiai anyagok vagy elektromos jelek útján. Vagy annak taglalása, hogy éreznek-e fájdalmat, ha sérülések érik őket. Vagy hogyan működnek együtt az egymáshoz közellévő fák (erdő) és tartanak életben pl. egy tuskót a szomszédai. Hihetetlen dolgok vannak a természetben, csak figyelni kell. Nagyon tetszett, ahogy bemutatta, az erdő nem csak sok fa együtt, hanem tényleg valami több.

A könyv gyengeségei között szerepel azért, hogy néha túlzó leegyszerűsítésekkel dolgozik, annak érdekében, hogy mindenki megértse. Azért sok tudományos összefüggés van, amit nem lehet csak egy nézőpontból nézni. A másodfokú egyenlet nem írható le alma-körte típusú szöveges feladatként. A szaklektor néha nem is bírt magával, és vitriolos lábjegyzetekkel szórakoztatta az olvasót. Halálra röhögtem magam itt-ott az erdész catfighton. :)

A másik kicsit életszerűtlen vonulat a szerző következtetései között az a kissé sötétzöld szemlélet volt, hogy hagyjunk meg minden erdőt úgy, ahogy van. Ezzel aztán sokra megyünk, köszönjük. Túl azon, hogy erdőgazdálkodásilag "fertőzött vagyok", és szerintem ez nem opció hosszútávon, azért azt is megkérdezném a t. szerzőtől, hogy a túlnépesedett, urbanizált bolygónkon és a minden szabad helyet gazdaságilag hasznosító emberiséggel ugyan hogyan gondolja azt, hogy a Föld legjobb termőhelyeit (ahol erdők egyáltalán kialakulhatnak) kizárólag "magukra hagyott" őserdőknek lehet fenntartani? Teljesen irracionális elképzelés. Persze, ha kiiktatjuk az emberiséget, akkor miért ne. Fajok jönnek és mennek, talán végül mi is kipusztítjuk végre magunkat és felszabadul egy csomó hely az erdőknek.

Összességében azért a könyv nagyon hasznos, remélhetőleg aki elolvassa, közelebb kerül az erdőhöz, még ha nem is "erdészkedik" a mindennapokban.

Kicsit sok mostanában a jópofizásból. Mármint nem értem, hogy miért vágok jóképet olyan dolgokhoz, amikhez nem feltétlenül kéne. Persze legyek megértő mindenkivel, mert

- szétmentek a párjával,

- beteg a gyereke,

- meghalt a kutyája,

- elrontotta a fodrásza a haját,

- sok a melója,

- nehéz napja van,

- (taxáció áttörése A.K.A.) egyéb.

Ami rendben van. Csak néha már unalmas, hogy bizonyos emberek csak a kifogásokat és az ürügyeket keresik, hogy VELÜK miért legyen mindenki baromi megértő, míg ők két lábbal taposnak a többiek igényein, lelki bajain, udvariassági és egyéb elvárásain.

Szóval néha sok a dolog, hogy vállveregetek és megértően hümmögök, mert ha óvónéni vagy pszichológus akartam volna lenni, akkor az lettem volna. Külön bónuszpont, amikor mindezt még valaki azzal tetézi, hogy miután meghallgattam és végighümmögtem az összes baját, még meg bírja kérdezni, hogy x vagy y amúgy hogy van. Nem én, végül is csak mi beszélünk fél órája. Ha olyan nagyon fontos az x vagy y, akkor vajon miért nem hívja fel???

Klasszikus manőver ugye a diszkóban: odajön a srác, és megkérdezi, hogy megadnám-e a barátnőm számát. Na, ugyanaz pepitában ez is. Igen, azt várd meg, míg megadom a barátnőm számát. Gyökér.

Ugyanazok az emberek, akik nem tudják elengedni a tökéletesség utáni hajszát karácsonykor (nyolc süti, hatféle főétel, dekor az asztalon, a kertben, a mindenhol), nem bírják a sima kuka melletti szelektív gyűjtőbe rakni a hat tonna csomagolópapírt. Egyenként robbannak fel az agysejtjeim... :)

Miért játszódik olyan sok horrorfilm karácsonykor? Talán mert az év végi stresszben elrongyolódott idegrendszerű jogászok emberek nem bírják elviselni a szomszéd kopácsolását és szekrényösszeszerelését karácsony előtti este. Talán forgatókönyveket írnak arról, hogy átmennek és felkockázzák apróra (a szomszédot).

Vagy talán nem.

Éljen a karácsony.

Gianni Olaszul l'enni jó című könyve egy repicsomagban landolt nálam, és hát megmondom, hogy nem vártam tőle túl sokat.

Aztán kellemesen csalódtam, mert ez nem csak egy szakácskönyv, amiben több a kép, mint a recept. Hanem egy életrajzféle, üzleti tanácsadó, fotóalbum (kevés kajafotóval!), és rengeteg recepttel.

Egy ültő helyemben végigrágtam magam rajta, annyira tetszett a könnyed és szeretetteli stílus, ahogy megalkotta a csapat ezt a kötetet. Mert sokan dolgoztak rajta, az látszik, és mindenki hozzátette a magáét.

Gianni úgy mesél az ételkészítésről, amivel csak egyetérteni tudok: nincs jobb, mint a szeretettel főzött étellel megvendégelni a hozzánk közelállókat.

A receptek is kipróbálásra érdemesnek tűnnek, legalábbis azok, amik nem úgy kezdődnek, hogy süssél négy órán keresztül három répát, majd ereszd fel marha alaplével (elkészítési ideje 6 óra)... :D

Rendhagyó szakácskönyv, rendhagyó életrajz. Tetszett.

Paula Hawkins bestsellere, A lány a vonaton volt a soron következő "agykikapcsoló" regény. Rám fért a dolog, jólesett borzongatni, nyomozni, meg látni, ahogy lassan kibontakozik a cselekmény.

A történet három nő, Rachel, Megan és Anna szemszögéből mesél el egy igen komplex drámát, amiben a pszichopata férfi, Tom játssza a főszerepet. Tom Rachel ex- és Anna jelenlegi férje, aztán mint kiderül, Meganhez is volt nem kevés köze.

A történet inkább szól a bonyolult emberi kapcsolatokról (hazugságok, múlt, jelen, családi viszályok, házastársi veszekedés, függőség, feldolgozatlan lelki problémák), mint a tulajdonképpeni bűntényről, Megan haláláról. Aztán persze a regény a közepénél elkezd sűrűsödni, és a végére egészen drámai töménységű lesz. És ott már inkább krimi, mint a normál, való élet. De ez is hozzátartozik.

Jól megírt regény, annak ellenére élveztem olvasni, hogy már láttam a belőle készült filmet, és így nem okozott nagy fejtörést. Az írónő nagyon jól fenntartja a feszültséget, a rövid fejezetek és a nézőpontok váltakozása kellő feszességet ad a szövegnek. Az meg külön üdítő volt, hogy mivel angolul olvastam, megint gazdagodtam pár brit kifejezéssel - amelyek közül nem mindnek van létjogosultsága a szememben, de annyi baj legyen.

Nagyon rendben lévő történet volt.

Végre begyűrűzött hozzánk is a saját történelem megjelenítése a történelmi regényekben. Imádom ezt a trendet, főleg, hogy már nem csak "ponyva", hanem szépirodalmi vonala is van. Viola Judit Sasok a viharban című történelmi regénye az 1270-es évekbe visz minket. Az Árpádok idején azért a legdurvább Trónok harcára jellemző fordulatok is megestek, volt itt csonkítás, emberrablás, bebörtönzés, gyilkosság, mérgezés, amit akartok. A tatárjárás után IV. Bélának fel volt adva a lecke, hogy próbálja megvédeni mindenféle módszerrel az országot. Ennek egyik módja volt a birtokadományozás, a várépítés és határvédelem feladatának ellátásáért cserébe. Az Aba nemzetség a keleti határok mentén bírt hatalmas birtokokkal, itt építenek várakat. A három főhős a családfő, Dávid fiai: ők Finta, Péter és Amadé. Persze a legkisebb "királyfi" lesz a leghíresebb, de a regényciklus első része inkább csak a gyerekek növekedéséről, a nevelésükről szól.

A regény végig érdekes, fordulatos, számos mellékszereplő színesíti a köz- és magánügyeket egyaránt bemutató történetet. Az udvar megéri a pénzét, csupa ármánykodás, még a legszűkebb családban is, elég példa a regnáló uralkodó és István ifjabb király közti csetepatékra utalás. Igen, apa-fia ellentétek fegyveres konfliktussal. Fincsi. Nem csoda, hogy némelyek inkább megültek a birtokaikon, mert még a tatárok esetleges visszatérésére készülés is jobb volt, mint a folytonos pártütés és áskálódás.

A birtokosok életének bemutatása is nagyon jól sikerült. Egyszerre volt tradicionális, nemzeti meg minden, de nem volt soha sem didaktikus, sem túl "árpádsávos", ha értitek. A szöveg végig hiteles volt irodalmi és történelmi szempontból is, a sokszor archaikus nyelvezet pedig pont ott és pont annyit fordult elő, ahol kellett és helye volt. Színessé tette és nem lehúzta a szöveget. Az külön piros pontos volt, amikor jogtörténeti finomságok is előjöttek, városjoggal, okiratszerkesztéssel, kancelláriával meg mindennel, imádtam. (Tudom, perverz állat vagyok.)

Összességében jó karakterek, jó sztori, kiválóan megírva és szép nyelvezettel előadva. Minden sorát szerettem, alig várom a folytatást.

Patricia Highsmith írásai nekem valamiért tetszenek. Nagyon furcsák a szövegei, valahogy hidegek, távoliak, darabosak, és ugyanakkor mégis itt-ott beszúr egy olyan félmondatot, amiből egész életek bomlanak ki. Érdekfeszítő. Néha várod a robbanást és nem jön, néha nem vársz semmit az adott jelenettől és bumm, jön valami drámai fordulat. Szeretem.

Carol című regény volt most soron, amiből nemrég film is készült. A történet két nő szerelméről szól. Therese egy fiatal árva lány, aki intézetben nevelkedett, miután anyja kényelmesen megszabadult tőle egy új házasság kedvéért. A lány persze ettől totál defektes és elidegenedett lesz, nem is csoda. A másik fél egy gazdag, családos nő, Carol, aki kicsit idősebb, tapasztaltabb, és mintegy mintaként szolgálhatna a lánynak. Ha nem csinálnának butaságokat.

Az életük finoman szólva nem egy vágányon fut. Carol épp válik, nem dolgozik, de van pénze, annyit kell mindössze eldöntenie reggel, hogy milyen ruhát vesz fel és melyik gazdag barátjával hol ebédel. Van egy kislánya, a félig volt férje vele zsarolja - sikeresen. Azért az ötvenes évek Amerikájában nem egészen az volt egy válás, mint manapság. Talán csak a körülötte lévő cirkusz volt hasonló. Szegény gyerek.

Therese ezzel szemben kénytelen dolgozni, a megismerkedésük idején éppen egy áruházban dolgozik, a karácsonyi vevőáradat idején. Valójában színházi díszlettervező szeretne lenni, de egyrészt nem igazán küzd a pályán a lehetőségekért, másrészt, amikor mégis adódik valami, elengedi az alkalmakat a bizonyításra. Kicsit mindenben ezt a "minden mindegy" mentalitást követi, ami nekem érthető is, meg furcsa is. Mint introvertált személyiségű emberke, abszolút megértem, hogy nehéz kimondania, mit akar és mit nem, de azért az ő élete elég extrém. Pl. van egy vőlegénye, akit nem szeret (szerintem ez kölcsönös is), százszor megbeszélik, hogy nem jó együtt és mégsem hagyják egymást békén. (Arról már nem is beszélve, hogy a szex többszöri nekifutásra is borzalmas köztük, mert egyáltalán nem vonzódnak egymáshoz. Akkor meg miért csinálják ezt, könyörgöm???) Aztán jön Carol és van kiért rajongani, meg van kiért butaságokat csinálni.

A könyv "road movie" része szintén elég furcsa: nagy utazásra indulnak, de nem derül ki semmi fontos, követi őket egy magándetektív, de nem lesz semmi fordulat, furcsa az egész.

A végén azt mondhatnám, hogy Therese felnőtt, mert meg tud szabadulni Carol iránti rajongásától, de mégsem lett teljesen érett, mert továbbra is ott van benne, hogy nem tudja, mit miért tesz. Carolnak is mintha mindegy lenne, hogy együtt vannak-e vagy nem, bár amikor elveszti a lányt, akkor sérül a hiúsága.

Összességében a regényben több a kérdés, mint a válasz. Therese-t nem bírtam megkedvelni, Carollal viszont többször együttéreztem. Mégis valahogy jó volt olvasni a könyvet, tele volt feszültséggel, és olyan hétköznapi helyzetekkel, amikről nem tudtam eldönteni, hogy élmény vagy tragédia lesz belőlük a fejezet végére. Érdekes volt.

Tolvaly Ferenc A Zsolnay-kód című regényével bajban voltam. A téma érdekelt, mert az életrajz, a hely- és kultúrtörténet mindig érdekes. Az írótól még nem olvastam semmit, a túl sok megjelent kötet nálam nem is jó ajánlólevél. A címadás ötlettelenségéről most ne is beszéljünk.

A szerkesztés a már sokaknak sokféle sztori elmesélése kapcsán bevált két idősíkos dögunalmas megszokott vázra épül. Az egyik az 1970-es években játszódik, ahol egy szenvedélyes Zsolnay-gyűjtőnél próbál a diplomamunkájához anyagot keresni egy müncheni egyetemista lány. Bár próbálja az író feldobni a szálat, de nálam a tökéletes érdektelenségbe fulladt a mesének ez a része. Ugyanis nem ezért vettem meg a könyvet, tehát nem érdekel, hogy kit hogyan figyelt meg a karhatalom vagy hogyan csempészte a vasfüggöny mögé-elé vagy bárhova a becses porcelánjait. Hagyjuk már. A titokzatoskodás és az álságos szenzációhajhászás pedig végképp nem tetszett, ahogy próbálja elhitetni a gyűjtő, az egyetemista, meg maga az író is, hogy a vizsgált Zsolnay-dokumentumok mögött valami NAGY, NAGY TITOK lappang, amit csak komoly erőfeszítések és kódfejtés (ááááá) árán lehet onnan kihámozni. Ez az ügynökfilmekre és konteókra emlékeztető felütés teljesen visszatetsző egy ilyen könyvben. Nem erről szól ugyanis a történet.

Hanem a múltról. A múltba vezető szál Zsolnay Teréz naplója révén bontakozik ki, itt már sokkal élvezhetőbb a könyv. (Nagy kár, hogy a két szálat nagyon gyakran és nagyon szaggatottan váltogatja az író.) Megismerjük a család múltját, ahogy a több generációnyi szorgalmas és ötletes ember egymás utániságából kiépül a Zsolnay-birodalom. Ahol magánélet és munka nem feltétlenül válnak el egymástól. Az egész család egy rakáson lakik a gyárban, és az igazgató ugyanúgy 12 órás műszakot nyom, mint a legutolsó korongos. Vagy többet. Az egésznek van egy kis idealista-romantikus bája, ahogy a "gyáros" itt nem egy kizsákmányoló kapitalista disznó, hanem egy messzemenőkig idealizált figura, aki nem csak a profittal, hanem az újítással és a munkások szociális helyzetével egyaránt törődik. Mindenki beszáll a családi bizniszbe. Kicsit furcsa is, hogy senkinek nem jut eszébe másfelé kacsingatni, mint manapság, amikor már egyáltalán nem divat átvenni a családi céget apától. Érdekes belegondolni, hogy ez mennyire gazdasági kényszer és mennyire saját elhatározás a családtagok részéről. A családi és kulturális életbe ugyanúgy bepillantást nyerünk, ahogy a porcelánkészítés nehézségeibe, a rengeteg kísérletezést igénylő fejlesztésekbe. Külföldi tanulmányutak, bányák felkeresése, beszállítói és felvásárlói kapcsolatok kiépítése, smúzolás a felsőbb körökkel, versenytársak - van itt minden, mint a búcsúban. Ezek az "élő" részek sokkal jobban megírtak, mint a másik idősík.

És mi a titok? A regény egy része azzal foglalkozik bőszen, hogy illuminátus volt-e Zsolnay Vilmos. Kit érdekel? A szabadkőművesek, alkimisták, illuminátusok meg ki tudja, még milyen neveken futó "nagyon titkos társaságok" léte és működése annyira nyilvánvaló mára, hogy senkit nem érdekel a dolog. Ez nem titok. A titok sokkal inkább a szorgalomban és a munkában rejlik. Zsolnay ui. nem abban hitt, hogy majd valami isteni közbeavatkozás nyomán fog eredményeket elérni, hanem az eszével és a kitartásával. Szép felvilágosodás korabeli eszmék átültetve a dualizmus korába. És szerintem koroktól függetlenül ma is magunkévá tehetjük őket. A "nagy titok" tehát csak ennyi.

Behétfül: az eredendően jól/semlegesen induló, nem hétfőre eső munkanap a nap folyamán elromlik, és hétfőket megszégyenítő mélységekbe zuhan, magával rántva a szegény dolgozó hangulatát, önbecsülését és életkedvét.

Miután a héten kénytelen voltam sutba dobni (átmenetileg) Tolkien papát, mert egyszerűen annyira idegesített, hogy azt nem tudom elmondani, sort kerítettem egy kortárs fantasy regényre, ami végre emészthető volt a mostani lelkiállapotommal. Erika Johansen Tear királynője című regénysorozatának első kötete volt ez a bizonyos regény. A sorozatokkal persze mindig van egy olyan gond, hogy három (öt, hat, tizenkettő...) kötetbe szedik szét a cselekményt, ami nem minden cselekménynek tesz jót (konkrétan több a duma, mint a történet), de itt most ezt nem éreztem. A regény a múltba és a jövőbe is szervesen épül be. Volt jól felépített posztapokaliptikus világ (mostani civilizációnk pusztulása után az óceánon átkelő túlélők új földeken új országokat alapítanak középkori körülmények között, és a mágia is felbukkan), történelem (átkelés előtti és utáni), társadalmi problémák és érdekes karakterek.

A könyv többnyire a kalandregények eseménydús világát idézte, azonban nem sikkadt el teljesen a szereplők lelki élete sem, ami azért elég ritka egy fantasyben. Azért persze nem vitték túlzásba, de volt múltjuk, voltak motivációk, ambícióik, vágyaik, amik életszerűen mozgatták őket, ez egy jól sikerült elem volt a könyvben.

A történet Kelsea hercegnő körül bonyolódik, aki a trónörökös, azonban anyja, a királynő ostoba politikája miatt veszélyben van az élete, így rejtve nevelik a nevelőszülei (valójában anyja két szolgája). Egész életében vérdíj van a fején, mert többen is próbálják tőle megszerezni a trónt, amit ő is csak 19 évesen foglalhat el. A koronázásra is életveszélyes körülmények között kerül sor, de aztán a maroknyi támogatója segítségével csak sikerül valahogy rendet tennie a kis királyságban. Az ország nagyon komoly problémákkal terhelt, a szomszédos állam Vörös Királynője rabszolgákban mért sarcot szed az államtól, ami embertelen súlyt tesz a kollektív tudatra. Az egész ország egy őskáoszban van, ahol Kelsea előtt senki nem kísérel meg rendet tenni senki. A gazdagok kivásárolják magukat a sorsolással eldöntött rabszolgaadag összeállításából, a szegények meg szenvednek. Kelsea véget vet a rabszolgaküldeményeknek, amivel tudja, hogy háborút eszkalál a szomszédos állammal. Itt ér véget az első rész, de ez olyan sztori, amit szívesen folytatnék.

A karakterek azért nem tengermélyek, de vannak szerethető vonások. A királynő testőrei összetartóak és néha úgy tűnik, ők az egyetlenek, akik megőrizték a józan eszüket. A dekadens nemesi világ ábrázolása realisztikus és émelyítő, élükön a királynő nagybátyjával, akitől az ember legszívesebben csak kidobná a taccsot. (Azért amikor a végén otthagyják a kurvái, nem kevés beszólás kíséretében, az nagyon ott volt!)

Van még titokzatos álarcos jótevő is, akiről nem sokat tudunk meg, de nekem van egy olyan gyanúm, hogy nem természetes módon őrizte meg ő sem a fiatalságát, mert sokkal több "múltja" van, mint amit a fiatalsága indokolna.

A múltbeli eseményekről és a mágiáról is szívesen megtudnék még ezt-azt, mert érdekes felvillanások voltak ezekről.

A regény olvasmányos, végig fenntartja az érdeklődést. Itt-ott kicsit ráfért volna a szerkesztő simogatása a szövegre, mert néhol olyan érzésem volt, mintha egy nem fantasy tiniregényt olvasnék (pl. ilyen kiszólások, hogy "érezte, hogy szétárad benne az adrenalin" meg ilyen bugyuta lányos nyüszögés, hogy juj, felszaladt pár kg és most mi lesz). De többnyire élvezetes volt és kikapcsolt.

Az van, hogy sokkal több pszichológiát kellett volna hallgatni az egyetemen. Mert a ZÉLETBEN nagy szükség van (lenne) rá. Néha nem tudom, hogy állatidomár vagy mediátor vagyok. Vagy valahol a kettő között egy ilyen kis izé, ami próbál hárítani jobbra és balra is. Kár, hogy ez nekem nem fekszik.

Ha messziről nézegetjük a problémát, meg fog oldódni?

Aligha.

Mindfuck. :(

Elmentünk táncolni. Roppant vicces a buli, ha józan vagy és szociológiai tanulmányként tudod értékelni, ami körülötted zajlik. A viselkedést, az öltözködést és úgy egyáltalán...

Szerencsére a fiatalkorúakat sikerült ezúttal megúszni, így a tanulmány a felnőtt lakosságra korlátozódott.

Voltak itt szakadtak (köztük én), akik szerint a kényelem fontosabb, mint az elegancia. Minek fullba tolni a csiniminit, ez azért nem az Operabál, könyörgöm. Éljen a kényelmes dance!

Aztán jöttek olyanok, akik felhúzták a legjobb munkaruhájukat. Mi a tökért akar ugyanúgy nyomorogni valaki a kis csinovnyik rucijában, mint az irodában? Jó ez neki? Vagy csak nem vette észre, hogy nem a melóba megy? Vagy onnan jött? Éjfélkor? Neeeee.

És ott voltak a kislányok, akik vagy hivatásosok voltak, vagy legalábbis annak öltöztek. Azt nem értettem, hogy az előbbiek miért visítottak minden számkezdésnél/szám végénél/ha megláttak egy ismerőst/ha elment mellettük a pincérfiú/csak úgy, de biztos volt oka.

A legviccesebb mégis az, amikor a kikent, fekete csipkébe öltözött lánykák úgy nyomták az ál-leszbi showt, mint akik az Erotika Expóra akarnak castingra menni. A faszik persze körbeállták őket a sörrel és nézték a műsort. Amikor viszont valamelyik akcióba próbált lépni, akkor jól elküldték melegebb éghajlatra, hogy hát, mit képzel, ez is nem miatta van. Óh, szent képmutatás! ("De hát én nem csináltam semmit!" - N. Kata szempillarebegtetve, kb. 2006.) Én nem értem a nőket, komolyan... :)

A sok drogos meg simán csak ijesztő. A mindenféle részeget tudom kezelni, de a zavart tekintetű, dezorientált szerencsétlentől félek.

Józanul nagyon vicces a buli... :)