Elvánszorogtunk a PEN-re, sőt, még megyünk is, de a 0. napon csak zsarolás hatására jelentem meg Ákos koncerten, mert azért mindennek van határa. Nevezzük inkább biznisznek, hiszen végülis hitelkeretet nyitottam a Félelmetes Nevűnek, és keményen be is fogom vasalni a tartozást. A koncert jó volt a következőkre:

- terepfelmérés (sötét, lepukkant, ideális szatírtábor),

- a Félelmetes élvezte, többször is mosolygott, már megérte,

- jókat gonoszkodtam a hülyéken.

Mert hát mit lehet arra mondani, amikor a negyvenes párocska hölgytagja Mickey egeres felsőben, más férjével összeborulva ropja, és minden fotósnak összebújva pózolnak, hogy akkor majd milyen jó lesz bizonyítékot kajtatni a bontóperben a partyzoo.hu-n. Facepalm, komolyan.

Az öltözködés amúgy is megért egy misét, ti. azon túl, hogy a PEN-csapatok fele szőrmóknak, a másik meg ordas cigánynak öltözött, még voltak elvetemült emberkék kilyuggatott pólótól a strandpapucsig és a pornós cipőig mindenben, ismét megállapítottam, hogy öreg vagyok, mert koncertre farmer-sportcipő kombót tartok ideálisnak. Liba.

Zeneileg egy "élmény" volt a cucc, a zenészek nem is voltak rosszak (főleg a dobos fiú), de azért egy énekest szerezhettek volna. :) Biztos elfolyt a pénz a technikusokra meg a próbababákra, nem jutott vokalistára, ez van. A szövegekről meg nem véletlenül készítettek szöveggenerátort. (Amúgy ott a pont, imádom az intelligens anyázást.) Az irodalmárok biztos megmondhatják, hogy nem az a költészet, ha egymás mellé dobálsz szavakat, jó esetben a vers jelent valamit. (Rosszabb esetben Kassákot olvasol, de az meg a te nyomorod.)

Végül egy vállalható darab:

P.S.: Azért jól vagyok, nincs maradandó egészségkárosodás. :)

1. Ritka vacak nap, őrült kiakadásokkal, egész nap lelkeket ápoltam (szegények, mi?), most leeresztettem, mint a lufi. Persze szívesen is tettem meg Donne-nak is igaza van:

'No man is an island entire of itself; every man is a piece of the continent, a part of the main; if a clod be washed away by the sea, Europe is the less, as well as if a promontory were, as well as any manner of thy friends or of thine own were; any man's death diminishes me, because I am involved in mankind. And therefore never send to know for whom the bell tolls; it tolls for thee.' - John Donne

2. Tanulmányi moment: megjött a tájékoztató az egyetemről, nem kis poén egymás mellett látni a közigjogot meg a lőszertant. :)

3. Végül hallgassunk meg egy idevágó számot:

A társadalmi munka olyan, mint a társadalom. Vannak, akiknek munka, másoknak meg sörözés. Fejetlenség és spontán összedolgozás. Volt itt minden a tűztől a napszúrásig meg az elvadult kert flórájának teljes feltérképezéséig. Eredményképpen meggyűlöltem a borostyánt, de nagyon. Vagy csak nem volt megfelelő eszközöm ellene. A következő study touron szeretném kérni napirendi pontnak valamilyen erdőművelési folyamat megtekintését, jó lenne megtudni, hogyan lehet ezt profin csinálni. A laikus változatot is túléltem persze, de azért biztos vannak trükkök az összegyógyult szilva-bodza-csipkebokor-málna kombók hatékonyabb szétválasztására. Voltak amatőr favágók is, akiknek kb. úgy áll a kezében a láncfűrész, mint egy sorozatgyilkoséban, és bármely munkavédelmi felügyelő sírva rohant volna el a helyszínről az olyanok láttán-hallatán, mint "OK, kivágtam, merre is dőljön? ott, hé, vigyázzatok! ja, nem, bocs, a másik irányba megy... hupsz, majdnem ráesett a tetőre!" meg attól, hogy a fickó az egyik kezében rángat egy bazinagy levágott ágat, a másikban meg lóbálja a járó láncfűrészt, közben meg átsétál a színen egy másik muki, aki szegélyvágóval füvet nyír. Szürreális! Csoda, hogy mindenki életben maradt, és annyi testrésszel távozott, amennyivel érkezett. :) Viszont jó érzés kiszabadítani egy kertet a dzsindzsa alól, mert a tüskés bozót alól csak előkerült egy kis telep fellélegző gyöngyvirág, jó így ügyködni. Műveljük kertjeinket, emberek! És tartsátok szemmel a borostyánt!

Épp kivégeztem egy könyvet, úgyhogy fogok majd írni, csak nem most. Az első hét a paradicsom után egy kissé ütős volt, úgyhogy zombieland van ezerrel, majd igyekszem visszaéledni, mint a kamasz zombis filmben, de azért az el fog tartani egy darabig. Kaptam nagyoncoolnagyonhasznosnagyonkedvezményes kártyát jegy helyett, meg egyetemi kérdőívet, amiben rákérdeztek, "hogy volt". Jól bepontoztam a tutit. :) Most zen zümmögés, meg béke meg sunshine, ma már nyár volt egészen, szeretem! (Kicsit hiányzik a tavasz, de nekem ez is bejön. Lassan elérem az üzemi hőmérsékletet! Király!) Holnap társadalmi munka, azért egy kirándulás jobban feküdne, de ez van. Naptejet elő!

Anyám hazahozott a könyvtárból egy Márait, hátha jó lesz. Nem sok mindent olvastam eddig tőle, és nem is voltam elragadtatva attól, amit igen, de azért tettem egy újabb próbát, törjük le az előítéleteket. (Inkább utóítéljünk!) Egy kötetbe szerkesztve adták ki két összetartozó regényét, "Az igazi" és a "Judit... és az utóhang" címűeket. Adott egy szerelmi háromszög, háttér előbb a rothadó "békebeli" világ, majd a világháború, majd az emigráció.

A két regény négy részben, négy szereplő szemszögéből meséli el a történetet. Az elsőben a feleség mondja el, hogy hozzáment egy "fajtájabeli" polgárhoz, de nem tudtak együtt élni, mert a férfi nem volt egészen az, aminek látszott, soha nem szerette, és végül elváltak.

A második részben a férj mesél, hogy kénytelen volt elhagyni a feleségét, mert nem szerette, ellenben szerelmes volt a szülei cselédlányába, akit elvett második feleségnek. Persze vele sem volt boldog, mert mint rájött, a nő nem szerette, csak használta, és elváltak.

A harmadik részben a cselédlány mesél, hogy miként lett a mélyszegény parasztlányból cseléd, majd "nagysága", majd a világba kifutó hontalan szerencsétlen. Más osztályba akart tartozni, soha többé nem akart szegény lenni, mert tudta, hogy a szegényt mindenki megalázhatja, és ő ezt nem akarja. Ezért bármit hajlandó volt megtenni, de egy idő után a férj rájött, hogy nem tud vele élni, és aztán jött a "gazdag nő csámborog a világban" című műsor, aminek során egy "művész" a szeretője, akinek elmeséli a régi életet.

A negyedik részben a művész már magáról mesél, hogyan hagyta el a hazáját (ő, a nép fia) a komcsik miatt, és került Amerikába, hogy ott "megcsinálja a szerencséjét" - ami inkább a konzumtársadalomba való beolvadást és adósságcsinálást jelentett, mint sikert, pedig eléggé megbékélt a pultos állásával.

A stílus mindvégig egyenletes, az épp beszélő szereplő valami havernak/barátnak/idegennek meséli a történet rá eső részét, a közvetlenség inkább közvetlenkedés, borzalmasan erőltetett kiszólásokkal, meg visszakérdezésekkel, nem szeretem az ilyet. Inkább beszéljen csak úgy, nem kell a szöveg, hogy van reflexió, amikor az egész szerkezet arról szól, hogy monologizál az aktuális hős. Persze az épp beszélő a végtelenségig torzítja is a mesét, saját szempontból, saját magáról, saját magának mesél, önigazolást keres, megértést, és így tovább. Elég mesterkélten, sajnos, és túl sok sallanggal. A két regény kb. ötszáz oldal, és nem mondom, olvastatják magukat, de azért a részletekben való tobzódást lehetett volna mellőzni. Olybá tűnt, mintha szegény írónak nem lenne elég mondanivalója, azért képes ajándékba kapott krokodilbőr pénztárcákról meg kesztyűs szekrénykékről regélni oldalakon keresztül. Valahogy túl sok, túl finomkodó, túl-túl az egész. Tudom, persze, hogy a XX. század első felének magyar irodalmára valahol jellemző volt ez, de azért volt író, akinek úgy is sikerült hangulatot festeni, hogy nem szenvelgett mellé húsz oldalon át.

A szereplők rögeszmések. Még az első feleség a legnormálisabb, ő csak simán polgári lányka, aki nem érti, miért nem elég az életben a boldogsághoz az, hogy van egy férje, akit szeret, van pénzük, van biztos helyük a világban. És mégsem működik semmi, mert a férj csak látszatból, a státusz miatt vette el. Ez az alaphazugság az életükben, ami miatt tönkremegy a házasság. A feleség persze ettől szenved cefetül, de legalább a józan esze megmaradt.

Ami a többi szereplőről nem egészen állítható. Mert ott van a férj, ez a tesze-tosza szerencsétlen, aki beleszeret a cselédlányba, de ahelyett, hogy vállalná a dolgot, előbb lelkifurdalása van, hogy "de hát ő egy jó házból való polgárfiú", nem veheti el a cselédet, és inkább világgá fut évekre, hogy felejtsen, de amikor visszajön, mégis elveszi. (Van erre egy szó, de nem írom ide.) A polgárság a mindene, a neveltetés, a gyár, a társadalmi szabályok, a pénz megőrzése és a szokások továbbvitele. Szép és jó, csak közben sehol nincs az ember. Valahol az a baja, hogy kollektív a gondolkodása, egy fajta "törzsnek" tekinti a polgárságot, ami kivezetheti a társadalmat az értékválságból, de közben rájöhetne, hogy erre semmilyen "törzs" mint egész nem képes, ha csupa elnyomorított lelkű emberből áll. Olyan családba születni és élni, ahol a szülők nem szeretik egymást, az emberek nem beszélnek egymással, nincsenek igaz barátok, és egy steril játszóházban nevelkedik a gyerek idegenekre bízva, enyhén szólva is borzalmas. Nyilván az agyára is ment, és felnőttként is hülye lett. A mindenféle tévképzetek helyett élhetett volna inkább. De ő nem. Neurotikus lett, és mindenféle mániáival zaklatta a környezetét. Azt hitte, ismeri az embereket, főleg azokat, akikről semmit nem tudott valójában. Na, igen, a nőkről aztán "mindent tudott", jól meg is mondta a frankót, hímsovinisztán, ahogy kell. Olyan nevetséges, amikor olyan fickók mondják meg a nőkről, hogy hogyan gondolkodnak, éreznek, mi alapján élnek, akik soha nem beszéltek igazán eggyel sem. Minél fröcsögősebb az illető, annál biztosabb, hogy soha nem volt normális kapcsolatban a nőkkel. Aki tényleg tud valamit a nőkről, az nem fröcsög, csak szeret velük lenni és elfogadja őket olyannak, amilyenek, anélkül, hogy megítélné őket.

A cselédlányból lett nagysága se semmi, ő a hideg számító perszóna, aki sehogy nem találja a helyét a világban. Nem akar szegény lenni, ennyi az életcélja. Hogy közben szeretik vagy szeret, az mellékes. Hogy boldog-e vagy nem, az is. Igazi karriernő, remekül tud várakozni az alkalomra, hihetetlen kitartása van, és eléri, amit akar. Ettől persze még egy szívtelen némber, nem sok szeretnivaló van rajta. Sikeres lett a végén, volt pénze, szeretője, igaz, hogy a férjét nem tudta megtartani, mert hideg volt, mint egy jégcsap, de ez nem zavarta. Nem is értem, hogy lehet ilyen valaki, engem a hideg rázott tőle.

Az utóhangot a cseléd szeretője mondja el. Bár ne tenné. Uncsi volt az egész, állazasággal előadott, szlenggel teletukmált mondatokban mondja el a "művész" (egy sima jazzdobos), hogy hogyan hagyta el a háború után a hazáját és tért nyugatra, Nem lett sem boldog, sem elégedett, annyira telik tőle, hogy a többi kivándorló magyart oktatja, kit kell kerülni és hogyan lehet boldogulni az életben. Nekem túlzás volt ez is, ahogy az író eljutott a regény elejének túlfinomult pókhálójától az amerikai utcai beszédig, az lehet stilisztikai ügyesség, de pusztán egy ilyen kísérlet kedvéért nem kéne fárasztani az olvasót.

Azt hiszem, kezdem érteni, mások miért szeretik, de nekem továbbra sem lesz kedvencem. Olvasható, de ez a sok megmondás meg (okosság helyett) okoskodás túl sok. Az agyonhájpolás körülötte továbbra sem tetszik, mert annyira nem jó, de virágozzék minden virág!

Az olvassunk magyarokat mottóm jegyében, az internetes olvasó közönség áradozásai nyomán olvastam el Farkas Péter Johanna című kisregényét.

És persze megint beigazolódott, hogy nekem persze többnyire nem tetszik, ami mindenki másnak igen. Sok baj van velem, ez tény.

A regény a Trástamara-házból származó Johannáról (ún. "Őrült Johanna") szól, akinek finoman szólva nem jutott kellemes élet. Nem csupán azért, mert a hatalmas, akkor már egyesített spanyol birodalom infánsnőjeként látta meg a napvilágot, bár ez is elég ok lenne a lelki nyomorra, hanem a sors, ami kijutott neki, minden korban rémes lenne. Dinasztikus okokból hozzáadták a dögös Habsburg Fülöphöz, ami nem is lett volna baj, mert megszerették egymást, sok gyerekük született, minden rendben volt. A férj kicsapongásai persze nem tettek jót a házasságnak, de talán nem lett volna menthetetlen a helyzet, ha a fickó nem hal meg idejekorán. Ez az a pont, ahol Johanna "elméje megbomlik", ahogy mondani szokás, és bolyongásba kezd, férje bebalzsamozott holttestét magával hurcolva. Szerintem csak simán akkor trauma érte, ami másnak is sok lett volna, a gyász pedig néha igen különös dolgokat művel az emberekkel, ettől még nem kell őket őrültnek tekinteni. A lényeg, hogy ahelyett, hogy mellette állt volna valaki, aki segít neki feldolgozni a veszteséget, csak ostoba szolgák vették körül, és senki nem mert, tudott, akart normális segítséget nyújtani neki. Az hagyján, hogy nincs közeli családtagja, mert szétszóródtak ide-oda, meghaltak stb., de hogy egyetlen épeszű, jólelkű ember (akárki!) nem akadt, aki segített volna rajta ebben a kegyetlen magára hagyottságban, az valóban borzalmas. Ebben van az egész tragédia, hiszen magára hagyják, és nem törődnek vele, a végén meg kimondják az ítéletet, hogy "na, micsoda kattant némber, zárjuk be egy toronyba, akkor nem lesz vele gond". És így tesznek! És akkor ne őrüljön meg az ember! Micsoda kegyetlen állatfaj az ember, te jó ég!

Szóval ez a matéria, amivel az író dolgozik. Próbálkozik, csapkod, csattog, vergődik, de csak nem sikerül belőle semmit kihoznia. Az egész regény egy lázálom. Régmúlt és jelenidőbeli képek, történések, gondolatok, emlékek keverednek, teljes össze-visszaságban, se füle, se farka az egésznek. Az egész az emberi élet kilátástalanságát hivatott alátámasztani, ami megy is, mert ki akarna Farkas Péter borzalmas univerzumában élni? Még jó, hogy a túlzások hamisak, és az élet ennél bonyolultabb. Van persze egy csomó rémség, de vannak jó dolgok is. Ez a könyv viszont még a jó dolgokat is úgy mondja el, hogy a végén hányni lenne kedvem. Amikor még a szereplők orgazmusát is úgy írja le, hogy abban a belektől a májig és az epeömlésig minden van, akkor azt mondom, hogy na, ez azért sok. Tegye fel a kezét, aki a beleire gondol orgazmus közben! Senki? Hát, ez az.

Azt hiszem, inkább az író volt kattant, és nem Johanna. Utóbbinak inkább a kora volt őrült, ő meg egy nagyon szerencsétlen sorsú nő volt. Inkább szánalmat érdemel, nem pedig ostorozást. Megint csak csodálkozni tudok, hogy lehet egy ennyire rossz könyvet úgy hype-olni, ahogy ezzel teszik.

Úton a forralt eper- és almabor felé (naggggyon tuti, menjetek ki, érdemes!), szó esett a cafeteriáról, és persze lefáradt pénteki fejjel muszáj volt kicsit kicifrázni a témát. Az eredmény a carpe diem új verziója:

"Minek gyűjtögetne nyugdíjra negyven évig? Haljon meg még ma! Sokkal olcsóbb!" :)

A kedvenc pénzügyi osztályvezetőmet megfertőzhette kicsit a Facebook, ma így szólt: "Ha a munkaügy feladja végre a bérutalást, én rögtön like-olom." :) Nem ezzel összefüggésben, de:

Nyűgösség a köbön, mindenki hülye, és még megkérdezi a főnököm, mi bajom. Pfff, csak ami eddig, és ami eddig sem tűnt fel neki. :(

Hétvégi klasszikus filmnézésről eszembe jutott ez a szám, csak elfelejtettem megkeresni. Igazi, jó kis 90-es évek. (És a film is jó volt, persze a macskát kihagyhatták volna, de üsse kő.)

Egyszer akarok jófej lenni, és akkor is mi történik? Hülyék jönnek szembe, naná! Ez a szerencsétlen blog.hu statisztikát akart készíteni, hogy ki miért blogol, honnan jött, mit csinál egyébként és így tovább. OK, hátha lesz valami haszna, és fejlesztenek kicsit a jó irányba.

Nem.

Az hagyján, hogy utálom az olyan informatikai megoldásokat, hogy tölts ki öt kérdést, aztán megmutatjuk a többit, én már témazáró írásnál is szerettem magam beosztani, hogyan haladok, nekem senki ne mondja meg. Itt meg korlátoznak? Hogy jönnek ahhoz? Egy.

És nem elég, hogy beosztják, mit láthatok, még azt is megmondják, hogy minden kérdésre válaszolnom kell. Akár tetszik, akár nem. Akár hülyeség a kérdés, akár nem. Akár csinálok olyat, amire vonatkozik, akár nem. Könyörgöm, még a választásokon is adhatok le érvénytelen szavazatot, engedtessék már meg, hogy ne töltsek ki egy választ egy huszadrangú kérdőíven. Kettő.

A gépszíjat ott dobtam le (és hagytam a francba az egészet), amikor a "melyik szektorban dolgozol?" kérdésnél ilyen válaszok jöttek fel, hogy aszondja: "irodai munka, ügyfélszolgálat", meg "termelés" és hasonló, szektornak nem nagyon nevezhető dolgok. Persze ugyanarra a "nem-munkára" több meghatározás is volt: "média, reklám, marketing", majd "reklám, marketing", majd "online média" és "offline média". Valahogy ezek után sejtjük, hogy egy agyatlan komm. szakos/marketinges/pr-os újságíró írta a kérdőívet, akinek nemhogy fogalma nincs a nemzetgazdasági ágazatokról, de még ahhoz is hülye, hogy kinyisson egy akármilyen KSH-kiadványt, neadjisten honlapot és utánanézzen a dolgoknak? Ó, igen. Három.

És bár már itt tartanánk. Tengert, napfényt és hiányos öltözékű szép embereket minden szemnek! :)

Csak hogy ne felejtsük el, miről van szó. Ideje elővenni Bulgakovot, hogy megejtsem a Mester regényének idei elolvasását.

Benyák Zoltán Ars Fatalis című regénye volt soron, amivel már kacérkodtam egy ideje, nemrég be is gyűjtöttem, és hát megérte. Van egy ilyen újabb keletű mániám, hogy olvassunk kortárs magyar írókat, és néha sikerül meglepően jó dolgokat találnom. Csak így tovább, emberek, csak így tovább! :)

A regény valahol félúton van egy önjogú őrült világ meg egy kalandregény között. Hősünk Anton, foglalkozását tekintve világcsavargó. Mindenféle alakokkal találkozik útja során, néhányan közülük őrültek, néhányan kedvesek, egy rakás bűnöző is van köztük, meg jó néhány hippi. Ő mindenkivel szót ért, kivéve talán a gyilkosokat, az ehhez szükséges könnyedség azért hiányzik belőle. De azért elképesztően laza, meg kell hagyni. Útja akkor vesz különös fordulatot, amikor találkozik egy lánnyal, Merinnel, aki látja az emberek végzetét. Na, innentől kezdve más csodabogarakat is talál, akik valami különös, csodatévő tárgy vagy varázslatos képesség birtokában vannak. Úgy mondják, az "Isteni szikra" egy-egy földre eset darabkái. Mindenesetre nagyon bájos az egész, néha meg félelmetes. Anton utazása inkább körbeforduló szemlélődés a világban, mint előrehaladás bármi "végzet" vagy végkifejlet felé, közben pedig megismerjük a szembejövő különc figurák életét. Na, nem ömlengve, csak úgy novellisztikus, odavetett laza ecsetvonásokkal, ami még nem fárasztja az olvasót, de roppant szellemes. Anton utazásának inkább a mások történetében van értelme, nem pedig az utazásának úgy önmagában. Elég érdekes a történet szerkezete, hiszen egy "fejezetre" mindig jut egy-egy beékelődő történet valaki másról, ötletesen és rafináltan megoldva, kellemesen viszi az író az olvasót egyik szereplő világából a másikéba. A történet origója az, hogy a földön landolt isteni szikrákat birtoklókat egy elvakult, a racionalitást az extremitásig hajszoló sorozatgyilkos szépen sorban kezdi kiirtani. Amit megpróbálnak megakadályozni a kiszemelt áldozatok, de végül csak Antonnak sikerül "kiírni" a sors könyvéből (sic!) a delikvenst.

A könyv nagyon szórakoztató és jó stílusú, laza könnyedséggel feszegeti a nagy kérdéseket is (miért élek? mi a célom? hol van a helyem? miért szeretnek? miért gyűlölnek? miért történnek rossz dolgok? van-e Isten? stb.), úgy, hogy az író mélyenszántó és elgondolkodtató mondatokat dobál csak úgy oda az olvasó elé, hogy "nesze, rágódjál rajta", ő viszont közben robog tovább a cselekménnyel. Micsoda szemtelenség! De mégis micsoda pöpec dolog! :) Vannak persze gyengébb részek is, olykor-olykor nagyon is hangos döccenéssel jajdul fel a történet az olyan közhelyek miatt, mint pl. a részeges öreg hippi írta a Beatles meg a Stones dalait és hasonló borzalmak, ezeket nyugodtan ki lehetett volna hagyni. (Ez olyan béna és amerikai: idézz híres neveket, helyeket és embereket, és akkor okosnak fogsz tűnni. Egy frászt. Ha értelmes dolgokat beszélsz, akkor értelmes dolgokat beszélsz. És kit érdekel JFK? Úgy van. Senkit.) Ami meglepő volt, hogy a legjobb rejtői hagyományok útján caplatva az írónak sokszor teljesen sikerült megragadni a Rejtő-regények egyedi hangulatát és könnyedségét, ahol a főhősök szürreális és extrém helyzetekben és helyzetekről is úgy csevegnek, mint akik egy kávé mellett beszélik meg az időjárást. "Elnézést, uram, nem látta a késemet? - Hol hagyta? - Valami matrózban." Kb. itt is így. Imádnivaló.

Apró sikerek: talajon a sarok andho mukha svanasanában és a tenyér dandasanában. Yessss! Jó az irány. Lazulok, nyúlok, csavarodom.

Ez pedig tökre vicces volt! Mikre rávesz a kis "szárnyaska", elképesztő! :)

Szeretem a naplókat. Meg az utazós könyvek is jók szoktak lenni. De hogy vadásznaplót olvassak, az azért nekem is meglepő. (Főleg a vadászathoz való általános hozzáállásom miatt, de ez más lapra tartozik.) Széchenyi Zsigmond Hengergő homok című afrikai vadásznaplója annyira jó, hogy pikk-pakk kivégeztem, pedig ez a holnapi útra volt szánva. Most kereshetek más könyvet, illetve rögtön utána nézek az Alexandrán, hogy mi lelhető még fel a szerzőtől, mert ez bizony pöpec cucc. (Amúgy gondolhattam volna, elvégre a távoli Angolhonba szakadt, okos lánykának is tetszettek Zsiga bácsi írásai, és az ő ítéletére lehet számítani.) Szóval itt ez a cucc, amit kíváncsiságból olvastam el, és magam is meglepődtem, hogy mennyire lekötött és milyen izgalmas volt.

1935-ben járunk, amikor hősünk Almásy Lászlóval és Horthy Jenővel elindul a líbiai sivatagba, hogy összeszedjenek néhány még hiányzó trófeát a gyűjteménybe. Mint utóbb számukra is kiderül, azért a sivatagban korántsem olyan egyszerű vadászni, mint Kelet-Afrikában, ahol a vadászoknak minden kényelem megadatik, "csak lőni kell". A semmi közepén oda és vissza furikáznak, igen csekély kísérettel és néha a vakszerencsében bízva, ui. a térképeken több a fehér folt, mint a valós helyére berajzolt tereptárgy, és olyan "romantikus" jelzések szerepelnek itt-ott, mint "Wilson 1930-as nyomai", ami viccesen hangzik, de ha arra gondolsz, hogy mész a sivatagban, és egy előtted járó utazó nyomait követed mint egzakt pontot, hát, az hátborzongató. Van aztán temérdek gond a kocsikkal, hol a benzin fogy el, hol ott kell hagyni valamelyik járgányt a semmi közepén, hogy 30-40 km-t haladnak csak egy nap, mert minduntalan órákig tartó küzdelmet folytatnak az autók kiásásáért a futóhomokból. A vízért való hajszáról nem is szólva. Egyszóval a körülmények nem éppen ideálisak, azonban a szerző meglepő humorral tudja előadni még a kellemetlenségeket is, mintegy eltávolítva magától a negatív gondolatokat. Még abban is van valami bájosan önironikus, férfias humor, ahogy a sivatagot becsmérli, hogy "hű, de utállak, de azért jó volt itt vadászgatni, még ha nagyon meg is szenvedtünk egymással, de azért rohadj meg". Kész voltam tőle! :)

Amúgy szerencsés volt az expedíció, hiszen mindenféle egzotikumot sikerült terítékre hozni, még ha sokáig ellen is álltak a helyi vadak. (Konkrétan néha hetekig szó sem esett arról, hogy akár csak egy patanyomot láttak volna!) Az olyan nevek, mint addax és oryx, immár nem ismeretlen fogalmak számomra, de hogy melyik melyik, azt meg ne kérdezze senki, mert bizony nem biztos, hogy meg tudom mondani!

A könyv stílusa kötetlen, hol formális napló, hol útleírás, hol belecsempész egy kis társadalomrajzot, hol a politikai berendezkedésre utal egy-két mondattal. Néha benne van persze a "felsőbbrendű fehér ember megmondja a tutit", de még az sem bántó, hiszen a "milyen koszos és hangos népség az arab" kirohanás után gyorsan visszatalál a cinizmushoz, hogy hiszen az ő fajtája sem jobb a Deákné vásznánál, mert könnyű magyar táncos "hölgyeket" fedez fel a helyi lokálban. Szóval úgy anyáz, hogy közben nem elvakult. Tetszik. Az egész tetszik. Ilyet még sokat!

Ugyan karácsonyra kaptam (a kinti havat elnézve ez nem is tűnik olyan távoli időpontnak!), de csak most került sorra, igaz, most egy nap alatt kivégeztem. Bíró Szabolcs Non nobis Domine 2. című regényéről van szó, amiben ismét belemerülhetünk a nem romantikus, ám annál véresebb magyar középkori hétköznapokba. Ez is van olyan jó (vagy néha béna), mint Martin, úgyhogy nem lehet semmi panaszunk a saját szerzőinkre. :)

Caroberto hős lovagja, Attila kénytelen otthagyni a templomos rendet, mivel azt Szép Fülöp francia király mesterkedései (az egyik legundorítóbb puccs a történelemben evör) hatására feloszlatja a pápa és persze ennek minden keresztény országban kárát látják. Ki így, ki úgy dolgozza fel az eseményeket, Attila szerelmes lesz, megnősül és a király szolgálatának szenteli életét, az öreg Vilmos viszont megkeseredik és ivásra adja a fejét, amit még látni sem jó. Vannak itt családi és országos problémák, apró örömök, de inkább bánatok, a főhősök végül azonban egész jól jönnek ki az eseményekből.

A cselekmény a kiskirályok uralmától szétszabdalt ország feletti hatalom megszerzése körül bonyolódik, sem hivatalos trónkövetelőkben, sem fél országnyi területekért vívó oligarchákban nincs hiány, van is belőle baj nem kevés. A király ugyan király, de szegénynek nincs rendes hadserege, így időnként menekülni kényszerül a saját fővárosából, időnként pedig kénytelen megfutni az elvileg saját hűbéresei elől, akiket elindult megrendszabályozni, de aztán visszapattant azok ütősebb seregeiről. Ciki. Ilyen helyzetben nemigen bízhat senkinek a hűségében, hiszen vannak, akik csak szóban állnak mellette, vannak, akik csak arra várnak, hogy elárulhassák, mások meg arcpirító szemtelenséggel kérik meg a hűségük árát. Az országban tehát úgy általában vagy háború van vagy "csak kisebb csetepaték", de mindenképpen vérontás, amiből egy idő után még az amúgy harcra nevelt embereknek is elegük van. Az "igazság" persze végül majdhogynem győz, Carobertónak sikerül egyesítenie az országot, gondoskodik a hadseregről, ami neki engedelmeskedik, igyekszik megerősíteni a központi hatalmat és felszámolni a hatalmaskodásokat, azonban azért az epilógból (meg úgy egyébként) csak kiderül, hogy azért a nyakas Csák Mátét mégsem sikerült térdre kényszeríteni. Azért nem szívesen lettem volna a király helyében sem: meglehetősen kellemetlen lehetett egyesével meghódoltatni a főurakat, ahelyett, hogy mindenki szépen elfogadta volna és örült volna az ország egységét megtestesítő uralkodónak. Ezt a szegényt háromszor is megkoronázták, másnak ugye, elég egy is, de mindegy.

A regényben egy borzasztó izgalmas korban, magától értetődően fonódnak egybe a magánügyek és a közjogi szálak, nincsenek zavaró átmenetek. Érik a szerző stílusa, már sokkal kevesebb a sedrén odavetett esetlen mondat, ami kilóg a szövegből. Nem mondom, azért akad még egy-két stílusidegen elem, de már kevesebb. A jellemábrázolás nem éppen tengermély, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez egy történelmi kalandregény, és ekként inkább a cselekmény a fontos, nem a lélek finom rezdülései, amikből értelemszerűen kevesebb van. A csatajelenetek ugyanakkor annyira jól sikerültek, hogy nem tudtam letenni a könyvet sem Buda ostrománál, sem a rozgonyi csatánál, és a pörgés az Egri csillagokat idézte, szóval azok a részek tíz pontosak. Mindenképpen érdemes elolvasni, jó kis könyv. Várom a következőt!

Nem vagyok őrült, de azért szeretem a kutyákat, úgyhogy most jól jött egy vidám kis kutyás könyv, Giant George-ról, a világ legnagyobb kutyájáról. (Update: már nem az, de ez a történet szempontjából mindegy.) A kötetet Dave Nasser (gazdi) és Lynne Barett-Lee jegyzi, a címe: A világ legnagyobb kutyája (OK, ez nem túl eredeti, de hát ez Amerika). A könyv félig doku, félig regény, de nagyon is valóságos, és összességében ellenállhatatlanul aranyos.

Dave és felesége, Christie fiatal házasok, új városba költöznek, a házat fel kell újítani, új melót kell keresniük és egyáltalán: be kell rendezniük a közös életüket. Ahhoz pedig naná, hogy rögtön kell egy kutya is. És mivel a nagytestű kutyákat kedvelik, végül a dán dog mellett döntenek. Sikerül is szert tenni egy kölyökre, George-ra, aki aztán teljesen felforgatja az életüket. Ui. nem hagyja abba a növekedést. Egyre nagyobb, egyre többet eszik, egyre nagyobb hely kell neki. Beszédes, hogy felnőtt korára egy franciaágyra készült matracon fér csak el, az az alvóhelye. (Normál kutyunak ugye elég egy lábtörlő méretű szőnyeg, de mindegy.) Közben a házaspár berendezi a kis életét, jönnek-mennek, de elég nehéz egy ekkora kutyával mindent megszervezni, hiszen nem elég, hogy nagy, de ráadásul galamblelkű is a kis (110 kg körüli...) jószág, még csak magára sem lehet hagyni hosszabb időre, mert nyüszög vagy ugat egész nap. Nem egyszerű. Főleg, hogy egy idő után már embergyerek is kerül a házba. Nem egyszerű. A könyv egyébként nagyon kedvesen és hitelesen mutatja be, hogy tulajdonképpen nem történik semmi különös, "csak" így él egy család. Az egész nagyon "földközeli" (jó értelemben) és roppant bájos. Persze vannak az életben hullámvölgyek is, sorscsapások, meg viták, de ezek meg is oldódnak.

A legnagyobb kutya dolgot baráti körben találják ki, és végül addig piszkálják a dolgot a gazdik és a barátok, amíg GG Guiness-rekorder kutya lesz hivatalosan is. Tévéfellépésekkel meg interjúkkal meg saját weblappal és mindennel, ami egy sztárkutyának kell. Persze a könyv erről szóló része kevésbé volt érdekes, hiszen inkább hatásvadász és "mindenkinek jár 15 perc hírnév" jellegű volt a dolog, ami egy kutyát nem igazán érdekel, valljuk be, de hát ezek az embergazdik már csak ilyen hülyék. :) A könyv ezen része szerintem gyengébb volt, bár biztos azért, mert az első rész sokkal személyesebb hangvételű volt, és az jobban is tetszett.

Mindenesetre nagyon aranyos könyv, hihetetlen vicces fotókkal kiegészítve, tetszett. Állatbarátoknak és gyerekeseknek kötelező!

Azt a fűzfánfütyülős rézangyalát nekije! Hű, de jó, hogy vége a hétnek! Hülyék, még több hülye, fárasztó feladatok, a végére meg családi ajtócsapkodás. Überkirályság! Már csak három nagyobb lélegzetű feladat van a hétvégére, aztán jöhet egy még rosszabb és hosszabb jövő hét. Kéne valami ellenötlet, hogy ezt hogyan is kéne túlvészelni. Every day we take another step to have a nervous breakdown.

Ilyen sem nagyon volt még: egy állítólag überhíres dán író regényét olvastam. Nos, szegényt még a Wiki is alig ismeri emberi nyelven, de azért létezik, tényleg! Szóval ez a bizonyos Jens Christian Grondahl írt egy könyvet, amit volt szerencsém angolul olvasni, a címe úgy Silence in October volt.

A sztori E/1-ben íródott, a főhős nevét nem is tudjuk meg soha, egy negyvenes családapa meséli az életét, ui. egy reggel a felesége, Astrid közölte vele, hogy akkor ő most elmegy. Minden előzmény meg hiszti nélkül, és nem mondja meg, hogy hova vagy visszajön-e még egyáltalán. A pacák összezavarodik és kénytelen elgondolkodni, hogy miért történt vele a dolog.

Ez a felütés. És ahogy az ilyen felütéses történetekben az lenni szokott, lassanként kiderül, hogy nem olyan egyszerű a dolog, hogy "csúnya feleség elhagyta szegény férjét, aki pedig egy áldott jó ember". Nem. Semmi pincében rejtegetett feldarabolt lány nem kerül persze elő (még jó!), de azért fény derül rá, hogy az élet mindenkinek nehéz játék.

A regény össze-vissza ugrál az időben, így csak kb. a 200. oldal felére derült ki, hogy hősünk gyerekkora nem volt éppen ideális: egocentrikus, affektáló és érzelmileg nem túl stabil anyja nevelte, míg mérnök apja a Közel-Keleten épített hidakat a sejkeknek, aztán mikor egyszer végleg hazajött, rájött, hogy a felesége már rég nem szereti, és szépen el is váltak. A fiú meg maradt az anyjával, aki persze akkor már végképp lemondhatott róla, hogy a totál szétesett kamaszfiából valami értelmes embert faragjon. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy problémái voltak az iskolában, aztán nagy nehezen sikerült csak elvégeznie valami iskolát, de azt is csak küzdések árán, úgy, hogy közben taxizott. Némi lökést azért kapott az írótól a főhős, mert végül persze sikeres és elismert műértő lett, bár nem volt egészen világos, hogy akkor most művészettörténész vagy műkritikus. (Nagyon okosan megmondta a tutit mindenkiről, aki Picasso után született.)

És ott vannak a nők. Először valami szívtelen diplomatalányba, Inesbe szeret bele, aki persze nagy ívben tesz rá, és mellette még vagy féltucat fickóval találkozgat, végül szakítanak, de a csávó elég sokat nyávog utána.

Jön aztán Astrid, megintcsak meseszerű körülmények között, romantika és mindenféle valószínűtlen események nyomán egymásra találnak, összeházasodnak, és "boldogan élnek". A látszat legalábbis ez, de hősünk többször megállapítja, hogy a boldogságuk talán a mindennapok megnyugtató ismétlődéseiben, a család-gyerekek nyújtotta szerepek beteljesítésében állt, ahol egyikük sem gondolkodott rajta, hogy akkor ők most boldogok-e. Tették a dolgukat és mindig ott voltak egymásnak. Aztán lehet, hogy ez Astridnak nem volt elég, és ezért lépett le gondolkodni. Astrid egyébként izgalmas alakja a regénynek, mert ő sosincs színen, nem látjuk, nem beszél, csak a főhős gondolataira és emlékeire hagyatkozhatunk. Bizonyára megbízhatatlan tükör a férj lelke ebben az esetben, de mégis kibontakozik egy erős nő képe, aki elég szimpatikus, főleg összevetve a főhős idegesítő családjával.

A házasság alatt felbukkan egy harmadik is, egy amerikai festőnő képében, de ő egyértelműen súlytalan szereplő, abban az időszakban bukkan fel, amikor hősünk már tízéves házas, nőnek a gyerekek, néha unja a feleségét, olykor az életét is, és azt hiszi, hogy majd egy húszéves hippilány oldalán más és izgalmas lehet(ne) az élete. Tipikus kapuzásári pánikos dolog, eléggé bele is zagyul szegény, mert azt képzeli, hogy a lány jobban megérti, mint a felesége, csak azért, mert tud vele a New York-i kortárs festőkről beszélni. (So what?) Végül a feleségével marad, anyja minden unszolása ellenére, hogy á, nyugodtan hagyja el a családot, hiszen az nem gáz. (Jó család, mi?)

A főhős életében tehát egymást követik a fontos nők, mintha szüksége lenne arra, hogy mindig egy nő hatása alatt álljon, másképp nem tudna létezni. Az egész regény a múlt, a jelen, a jövő tépelődéseiről szól, méghozzá csak a főhős szemszögéből, aki névtelensége miatt mégis távol marad az olvasótól, nagyon érdekes szerkesztési mód ez. Nem mondom, hogy nem tetszett, nagyon jó volt, és az idősíkok váltakozása miatt olyan feszült figyelmet követelt az olvasás, amit kevés könyvnek vagyok hajlandó megadni. Itt most nem volt ezzel gond, de azért nem volt egyszerű. Szerencsére még messze vagyok a midlife crisis nevű jelenségtől, de még így is nagyon elgondolkodtató volt a könyv, mivel elég keményen boncolgatta azokat a kérdéseket, hogy miért kötjük össze az életünket másokéval, hogyan lehet "elviselni" az embereket az életünkben hosszabb távon, anélkül, hogy elveszítsük őket, hogyan tudnak a házastársak visszatalálni a "kettecskén" léthez a gyerekek kirepülése után és így tovább. Nekem nagyon tetszett a könyv, régen olvastam ennyire jól megírt, kifinomultan cizellált és átgondolt regényt. A fordítás kiválóan sikerült, ilyen gördülékeny angol szöveget már régen olvastam. Semmi erőlködés nem volt benne, imádom az ilyet. Aki hozzájut, olvassa el, érdemes.

Tél tábornok visszanéz ma, de keményen. Másfél óra volt hazajönni, rám fagyott ruhával, jégcsapokkal a hajamban, no közlekedés, vízszintesen üvöltő, arcomba csapó szél, amitől levegőt sem tudtam venni és majdnem elvitt (mégsem vagyok túl kövér!) és ami csak kell. Hát, kalandos volt. Kedves macskafeltámasztó Sanyi (mint egyetlen férfi a cégnél!): ha még egyszer hasonló körülmények közt nemet mondanék, csak vedd ősemberesre a figurát, és vigyél a hajamnál fogva. Köszi! :) Kedvem támadt megnézni egy Trónok harca epizódot. Nem is értem. Winter is not only coming but it has already been here. Shiny! Bekuckóztam a takarók alá és ápolom a fagyásaimat. Kellemes hétvégét, emberek!

Kelet és Nyugat találkozása: jóga után Meki kaja. (Valahogy el kell felejteni az egyik nőt, aki egész órán hörögve lihegett, mert ő aztán "jobban" koncentrált a légzésre, mint a többiek. No comment.) Viszont jól bemelegedett izmokkal az Uránváros-lakás szintidő 18 perc alá ment, szóval királyság. A tüdőmet meg elhagytam valahol. Lehet, hogy keresni kéne egy új dokit? Még a végén a helyettes arab mukinál kötök ki - az azért nem lenne fényes. Addig is keeps gettin' better, de nem vagyok optimista.

Van, aki szerint virágosok ünnepe, van, aki szerint nemzetközi Zoltán-nap. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy kijöttünk a fényre.

Lehet az amúgy láthatatlan feminizmus megnyilvánulása, vagy az okos férfiak tiszteletadása a nők előtt. Szerintem maradjunk ennél. (Nincs szánalmasabb a fanyalgó lelki szegényeknél, akik komcsi huncutságként ítélik el a nőnapot. Ha nem tetszik, menjenek vissza a sarki kocsmába hőbörögni, nem kell másokat piszkálni.)

Mert vannak olyan fickók, akik képesek széppé tenni ezt a napot. Verset mondanak meg virágot hoznak meg aranyosak. (Ilyenkor elraktározok nekik pár piros pontot arra az időre, amikor átmennek "medálnézőbe", és vágástéri maradványok módjára viselkednek.)

Mi megy úgy tudunk örülni minden kedves gesztusnak! Gyakrabban is el tudjuk őket viselni, próbálkozzatok!

És milyen jó nőnapon úgy hazamenni, hogy minden tele van csokrokkal hazaigyekvő kamaszlányokkal, fáradt családanyákkal meg nénikékkel, akik olyan törékenyek, kedvesek és szépek tudnak lenni virággal a kezükben!

Hát ez bjútiful, de komolyan: nyugisan olvasgatom a hogyvoltokat, és ilyenek jönnek szembe, hogy aszondja törvényszéki könyvelő (azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ilyen foglalkozás nem létezik) meg jogképviseleti cég (ez gondolom, jogvédő iroda vagy ügyvéd akar lenni, de ne kössünk bele mindenbe).

Újabb példa arra, hogy nem kéne eredetiben, elcseszett felirattal sorozatot néznie annak, aki nem bírja azt a bizonyos eredeti nyelvet. Az ilyenek várják meg a szinkront, mert ugyan az sem tökéletes, de legalább kétszer elolvassa a fordító a szöveget, mielőtt a szinkronhangok hozzányúlnának ahhoz.

(Ek. meg a kultúra megismerése hozza a legjobb fordításokat, nem a szótár. De ezt már csak halkan mondom.)

Na, keressünk valami kardozós filmet a vodka mellé, mert az úgy lesz jó. Új gyümölcsdal:

Lehet, hogy a zen kisimítja a haragot, de hogy az emberi tuskóság miatti szomorúságot nem törli el, az is biztos. Még gyakorolnom kell. Hulló vízgyöngyök...

Vicces (kicsit WTF) moment: Próbáltam kideríteni telón, hogy kell-e cégjegyzékbe bejegyzett telephely vendéglátósnak, vagy elég a helységhasználatot igazolni. Először kis illetékességi probléma miatt felhívtam egy rossz önkormit, ahol az ügyintéző néni totál képben volt és közölte, hogy minden jogszabályi alap nélkül ugyan, de ő "szokta kérni", hogy legyen bejegyezve az üzlet szék- vagy telephelyként a cégjegyzékbe. WTF? (Ezt majd elmondom, amikor a Mo. független, demokratikus jogállam részt magyarázom szakvizsgán.) Szerencsére hamar kiderült, hogy amúgy nem is illetékes, menjek az x körjegyzőségre. OK, hívom őket, honlapjuk persze nincs, alig bírom kideríteni a számot. Felveszi valami nő (harmadszorra, addig az üzenetrögzítővel társalogtam). Elmondom. Veszi az adást, de nem ő foglalkozik vele, ez az ügyintéző a másik faluban "rendel", nevet nem ad, csak számot, hívjam fel. OK, hívom a megadott számot. Bejelentkezik egy nagyi, aki közli, hogy ez bizony nem az önkormi, ellenben egy magánlakás, de hívjam fel a lányát ezen és ezen a számon, ő ott dolgozik a pm. hivatalban, majd ő segít. Köszi, mami, hívom a számot, ahol szintén nem a pm. hivatal jelentkezik, hanem egy könyvelőiroda, ahol mintegy öt perces értetlenkedés után bírta kinyögni a könyvelő csaj, hogy ja, ez nem az önkormányzat, és nincs is olyan nevű kolléganője, mint akit én keresek. OK, nézzünk saját kútfőből egy számot a neten. Ja, hogy egy számmal sikerült eldiktálni már kettővel ezelőtt? Sebaj, most hívjuk újra. Bejelentkezik vmi nő, persze ez sem tud semmit, ellenben majd hívjam fel a körjegyző urat (újabb nem publikus szám lediktálva, ekkor már meg sem lepődöm) kilenc után, akkor már bent lesz, ő foglalkozik ezekkel az ügyekkel. Hívom a körjegyző urat, aki persze a mondott időben már értekezleten van, úgyhogy két újabb hívás után sikerül elérni. Amikor is kitartásom jutalmául az univerzum elém vezérel egy értelmes jogász csávót, akivel két mondatban megbeszéltük, hogy nem, tényleg nem kell bejegyzés, elég a szerződés. Ah, miért nem lehetett ezt már elsőre is??? A tanulság, hogy B-nek igaza volt, de vajon miért kellett ezt egy Á-os történettel igazolnia a világegyetemnek? :)

"Esetleg nem reménytelen az emberiség" moment: Mailt írt az Alexandra, hogy bocsi, de utolsó példányos könyvet rendeltem meg neten, és nem pöpec a kinézete, töröljék-e a rendelést vagy tartom és kapok még kedvezményt rá? Wow! Mi, a koszos lábú szittyák megyünk Európába vagy mi van?

Szeretem, amikor úgy először igazán kisüt a nap tavasszal. Meg érezni a sáros föld és a rügyek zöld illatát. Hmmmm. Fincsi. Valahogy kedve támad az embernek élni és mozgolódni, tenni-venni. Volt is minden, jövés-menés meg tevékenykedés, egy csomó olyat megcsináltam, amit már régen halogattam, és most olyan jó érzés, hogy kész van minden és rend van. Azt azért hozzá kell tenni, hogy gyűlölök irattárazni, itthon még szinte rosszabb, mint a cégnél. Iszonyú kupit halmoztam fel, és most ráment egy csomó idő, amíg rendet vágtam, volt bajom közben. Viszont olyan iratok is előkerültek, amiket már régen kerestem, és persze elmorzsolhattam egy láthatatlan könnyet a kamarai levelezés fölött.

Most jöhet az olvasás, egy lányos könyvnek látszó könyvről ezúttal az derül ki, hogy valóban lányos, sőt, szappanoperás. A hősnőnek eddig meghalt gyerekkorában a tesója, utálják a szülei, megerőszakolták, vízbe akarták fojtani, amnéziás lett és megpróbálták megölni a kórházban is. És még csak a századik oldalon tartok! B. köztös fordulatai miatt biztosan tudom majd fikázni, márpedig állítólag a hőbörgős posztjaim a legjobbak, úgyhogy előre!

Sikerült a tavaszt egy nyomasztó könyvvel kezdeni, de nem bánom, mert jó volt. Még az Ulpius-akció keretében vettem meg a Nézz magadra! című regényt Petra Nagyová-Dzerengovától. Elsőre egy nyugis kis lányos könyvnek tűnt, de aztán kiderült, hogy mégsem annyira egyszerű a dolog.

A regény ui. a családon belüli erőszakról szól. Amit nem romantikus regényben szoktak boncolgatni, hanem kriminológia előadáson meg a bűnügyi statisztikák között. A téma tehát elég erős, és mondhatjuk tabudöntőnek is, hiszen az álszemérmes polgári neveltetés megkövetelte társadalmi viselkedésminta azt kívánja, hogy ilyen esetben mindenki nézzen félre, mivel az ilyesmiről "nem illik beszélni". Mintha normális és elfogadható viselkedés lenne testi-lelki terrorban tartani valakit. Nem az.

A hősnő Lydia, aki ikerlányaival van gyesen, miközben egyetemi professzor férje, Filip egyfolytában terrorizálja. A mindennapi megaláztatásokhoz elég annyi, hogy a férj szerint össze nem illő törölközőket tesz ki a fürdőben, vagy a szekrény mögötti lambérián nem törli le a port. Egyebekről nem is szólva. Dührohamaiban a pasas gyakran megveri Lydiát, amit mindig azzal magyaráz, hogy nevelnie kell a feleségét, mert az egy ügyefogyott liba. Mivel Filip emellett rendelkezik a pszichopata bájjal is, ezért sikeresen elhiteti a környezetével, hogy ő egy elegáns, okos, elbűvölő fickó, aki mintaférj és mintaapa. Aztán otthon néha kijön belőle a vadállat, de ezt már csak Lydia látja. A férfi emellett elszigeteli a nőt a külvilágtól: nem járhat sehova, nem dolgozhat (mert hát gyerekei vannak, akik ugyan már öt évesek, de ez kit érdekel), alig láthatja a családját, nincsenek barátai stb. Világa a négy falra és a két kislányára szűkül le. Amíg bele nem trappol a képbe Filip egy szexis tanítványa és annak az exe, Róbert. A két fiatal felforgatja a házaspár életét, megcsalások, még több dráma, végül a robbanás, amikor a férj kidobja a feleséget a házból, hogy akkor menjen, amerre lát, persze "egy szál ingben". Ez az a pont, ahol Lydia megérti, hogy ki kell állnia magáért, különben tönkremegy, mert a férjétől akár meg is halhat az utcán. És ott vannak persze a kislányai is, akiket nem akar a pszicho férjre és a még pszichóbb anyósra hagyni. (Utóbbi külön tanulmány lehetne pszichiáter hallgatók számára: az özvegy, aki az egyszem fiára inkább mint férjre és nem mint gyerekére tekint, és kritikátlanul elfogadja annak minden cselekedetét. Uh, félelmetes volt a nő, na!)

Szerencsére Lydia családja csak a szokásos mértékben zizi (inkább aranyosan), így a kezdeti értetlenkedés után mind anyja, mind testvére mellé állnak, és minden segítséget megadnak neki, hogy véglegesen ki tudjon törni a korábbi életéből. Lakást, munkát, óvodát szerveznek, és a régi sérelmek is feloldódnak az új családi szövetségben. (Mert hát a "jó" családokban is vannak hibák, mint itt, hogy anyjuk jobban szerette a másik lányát, Lydiáról meg általában elfeledkezett, hiszen az úgyis önállónak és talpraesettnek tűnt.)

A regényben ugyan kriminológiai iskolapéldák jönnek-mennek, de olyan életszerű az ábrázolás, hogy olyan igazi lesz az egész. Szerethető és utálható karakterekkel. És azzal a tudattal, hogy a cselekmény bizony nagyon közel van a valósághoz. Ez egyrészt riasztó picit, másrészt meg talán jó, mert így kissé megtöri az ilyen eseteket jellemző csendet és látenciát, ami mindig jól jön, ha "titkos", de elítélendő dologról van szó. Tetszett. Jöhet a következő kötet, "szomszédasszony".