Anyám hazahozott a könyvtárból egy Márait, hátha jó lesz. Nem sok mindent olvastam eddig tőle, és nem is voltam elragadtatva attól, amit igen, de azért tettem egy újabb próbát, törjük le az előítéleteket. (Inkább utóítéljünk!) Egy kötetbe szerkesztve adták ki két összetartozó regényét, "Az igazi" és a "Judit... és az utóhang" címűeket. Adott egy szerelmi háromszög, háttér előbb a rothadó "békebeli" világ, majd a világháború, majd az emigráció.

A két regény négy részben, négy szereplő szemszögéből meséli el a történetet. Az elsőben a feleség mondja el, hogy hozzáment egy "fajtájabeli" polgárhoz, de nem tudtak együtt élni, mert a férfi nem volt egészen az, aminek látszott, soha nem szerette, és végül elváltak.

A második részben a férj mesél, hogy kénytelen volt elhagyni a feleségét, mert nem szerette, ellenben szerelmes volt a szülei cselédlányába, akit elvett második feleségnek. Persze vele sem volt boldog, mert mint rájött, a nő nem szerette, csak használta, és elváltak.

A harmadik részben a cselédlány mesél, hogy miként lett a mélyszegény parasztlányból cseléd, majd "nagysága", majd a világba kifutó hontalan szerencsétlen. Más osztályba akart tartozni, soha többé nem akart szegény lenni, mert tudta, hogy a szegényt mindenki megalázhatja, és ő ezt nem akarja. Ezért bármit hajlandó volt megtenni, de egy idő után a férj rájött, hogy nem tud vele élni, és aztán jött a "gazdag nő csámborog a világban" című műsor, aminek során egy "művész" a szeretője, akinek elmeséli a régi életet.

A negyedik részben a művész már magáról mesél, hogyan hagyta el a hazáját (ő, a nép fia) a komcsik miatt, és került Amerikába, hogy ott "megcsinálja a szerencséjét" - ami inkább a konzumtársadalomba való beolvadást és adósságcsinálást jelentett, mint sikert, pedig eléggé megbékélt a pultos állásával.

A stílus mindvégig egyenletes, az épp beszélő szereplő valami havernak/barátnak/idegennek meséli a történet rá eső részét, a közvetlenség inkább közvetlenkedés, borzalmasan erőltetett kiszólásokkal, meg visszakérdezésekkel, nem szeretem az ilyet. Inkább beszéljen csak úgy, nem kell a szöveg, hogy van reflexió, amikor az egész szerkezet arról szól, hogy monologizál az aktuális hős. Persze az épp beszélő a végtelenségig torzítja is a mesét, saját szempontból, saját magáról, saját magának mesél, önigazolást keres, megértést, és így tovább. Elég mesterkélten, sajnos, és túl sok sallanggal. A két regény kb. ötszáz oldal, és nem mondom, olvastatják magukat, de azért a részletekben való tobzódást lehetett volna mellőzni. Olybá tűnt, mintha szegény írónak nem lenne elég mondanivalója, azért képes ajándékba kapott krokodilbőr pénztárcákról meg kesztyűs szekrénykékről regélni oldalakon keresztül. Valahogy túl sok, túl finomkodó, túl-túl az egész. Tudom, persze, hogy a XX. század első felének magyar irodalmára valahol jellemző volt ez, de azért volt író, akinek úgy is sikerült hangulatot festeni, hogy nem szenvelgett mellé húsz oldalon át.

A szereplők rögeszmések. Még az első feleség a legnormálisabb, ő csak simán polgári lányka, aki nem érti, miért nem elég az életben a boldogsághoz az, hogy van egy férje, akit szeret, van pénzük, van biztos helyük a világban. És mégsem működik semmi, mert a férj csak látszatból, a státusz miatt vette el. Ez az alaphazugság az életükben, ami miatt tönkremegy a házasság. A feleség persze ettől szenved cefetül, de legalább a józan esze megmaradt.

Ami a többi szereplőről nem egészen állítható. Mert ott van a férj, ez a tesze-tosza szerencsétlen, aki beleszeret a cselédlányba, de ahelyett, hogy vállalná a dolgot, előbb lelkifurdalása van, hogy "de hát ő egy jó házból való polgárfiú", nem veheti el a cselédet, és inkább világgá fut évekre, hogy felejtsen, de amikor visszajön, mégis elveszi. (Van erre egy szó, de nem írom ide.) A polgárság a mindene, a neveltetés, a gyár, a társadalmi szabályok, a pénz megőrzése és a szokások továbbvitele. Szép és jó, csak közben sehol nincs az ember. Valahol az a baja, hogy kollektív a gondolkodása, egy fajta "törzsnek" tekinti a polgárságot, ami kivezetheti a társadalmat az értékválságból, de közben rájöhetne, hogy erre semmilyen "törzs" mint egész nem képes, ha csupa elnyomorított lelkű emberből áll. Olyan családba születni és élni, ahol a szülők nem szeretik egymást, az emberek nem beszélnek egymással, nincsenek igaz barátok, és egy steril játszóházban nevelkedik a gyerek idegenekre bízva, enyhén szólva is borzalmas. Nyilván az agyára is ment, és felnőttként is hülye lett. A mindenféle tévképzetek helyett élhetett volna inkább. De ő nem. Neurotikus lett, és mindenféle mániáival zaklatta a környezetét. Azt hitte, ismeri az embereket, főleg azokat, akikről semmit nem tudott valójában. Na, igen, a nőkről aztán "mindent tudott", jól meg is mondta a frankót, hímsovinisztán, ahogy kell. Olyan nevetséges, amikor olyan fickók mondják meg a nőkről, hogy hogyan gondolkodnak, éreznek, mi alapján élnek, akik soha nem beszéltek igazán eggyel sem. Minél fröcsögősebb az illető, annál biztosabb, hogy soha nem volt normális kapcsolatban a nőkkel. Aki tényleg tud valamit a nőkről, az nem fröcsög, csak szeret velük lenni és elfogadja őket olyannak, amilyenek, anélkül, hogy megítélné őket.

A cselédlányból lett nagysága se semmi, ő a hideg számító perszóna, aki sehogy nem találja a helyét a világban. Nem akar szegény lenni, ennyi az életcélja. Hogy közben szeretik vagy szeret, az mellékes. Hogy boldog-e vagy nem, az is. Igazi karriernő, remekül tud várakozni az alkalomra, hihetetlen kitartása van, és eléri, amit akar. Ettől persze még egy szívtelen némber, nem sok szeretnivaló van rajta. Sikeres lett a végén, volt pénze, szeretője, igaz, hogy a férjét nem tudta megtartani, mert hideg volt, mint egy jégcsap, de ez nem zavarta. Nem is értem, hogy lehet ilyen valaki, engem a hideg rázott tőle.

Az utóhangot a cseléd szeretője mondja el. Bár ne tenné. Uncsi volt az egész, állazasággal előadott, szlenggel teletukmált mondatokban mondja el a "művész" (egy sima jazzdobos), hogy hogyan hagyta el a háború után a hazáját és tért nyugatra, Nem lett sem boldog, sem elégedett, annyira telik tőle, hogy a többi kivándorló magyart oktatja, kit kell kerülni és hogyan lehet boldogulni az életben. Nekem túlzás volt ez is, ahogy az író eljutott a regény elejének túlfinomult pókhálójától az amerikai utcai beszédig, az lehet stilisztikai ügyesség, de pusztán egy ilyen kísérlet kedvéért nem kéne fárasztani az olvasót.

Azt hiszem, kezdem érteni, mások miért szeretik, de nekem továbbra sem lesz kedvencem. Olvasható, de ez a sok megmondás meg (okosság helyett) okoskodás túl sok. Az agyonhájpolás körülötte továbbra sem tetszik, mert annyira nem jó, de virágozzék minden virág!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.