Szeretem a naplókat. Meg az utazós könyvek is jók szoktak lenni. De hogy vadásznaplót olvassak, az azért nekem is meglepő. (Főleg a vadászathoz való általános hozzáállásom miatt, de ez más lapra tartozik.) Széchenyi Zsigmond Hengergő homok című afrikai vadásznaplója annyira jó, hogy pikk-pakk kivégeztem, pedig ez a holnapi útra volt szánva. Most kereshetek más könyvet, illetve rögtön utána nézek az Alexandrán, hogy mi lelhető még fel a szerzőtől, mert ez bizony pöpec cucc. (Amúgy gondolhattam volna, elvégre a távoli Angolhonba szakadt, okos lánykának is tetszettek Zsiga bácsi írásai, és az ő ítéletére lehet számítani.) Szóval itt ez a cucc, amit kíváncsiságból olvastam el, és magam is meglepődtem, hogy mennyire lekötött és milyen izgalmas volt.

1935-ben járunk, amikor hősünk Almásy Lászlóval és Horthy Jenővel elindul a líbiai sivatagba, hogy összeszedjenek néhány még hiányzó trófeát a gyűjteménybe. Mint utóbb számukra is kiderül, azért a sivatagban korántsem olyan egyszerű vadászni, mint Kelet-Afrikában, ahol a vadászoknak minden kényelem megadatik, "csak lőni kell". A semmi közepén oda és vissza furikáznak, igen csekély kísérettel és néha a vakszerencsében bízva, ui. a térképeken több a fehér folt, mint a valós helyére berajzolt tereptárgy, és olyan "romantikus" jelzések szerepelnek itt-ott, mint "Wilson 1930-as nyomai", ami viccesen hangzik, de ha arra gondolsz, hogy mész a sivatagban, és egy előtted járó utazó nyomait követed mint egzakt pontot, hát, az hátborzongató. Van aztán temérdek gond a kocsikkal, hol a benzin fogy el, hol ott kell hagyni valamelyik járgányt a semmi közepén, hogy 30-40 km-t haladnak csak egy nap, mert minduntalan órákig tartó küzdelmet folytatnak az autók kiásásáért a futóhomokból. A vízért való hajszáról nem is szólva. Egyszóval a körülmények nem éppen ideálisak, azonban a szerző meglepő humorral tudja előadni még a kellemetlenségeket is, mintegy eltávolítva magától a negatív gondolatokat. Még abban is van valami bájosan önironikus, férfias humor, ahogy a sivatagot becsmérli, hogy "hű, de utállak, de azért jó volt itt vadászgatni, még ha nagyon meg is szenvedtünk egymással, de azért rohadj meg". Kész voltam tőle! :)

Amúgy szerencsés volt az expedíció, hiszen mindenféle egzotikumot sikerült terítékre hozni, még ha sokáig ellen is álltak a helyi vadak. (Konkrétan néha hetekig szó sem esett arról, hogy akár csak egy patanyomot láttak volna!) Az olyan nevek, mint addax és oryx, immár nem ismeretlen fogalmak számomra, de hogy melyik melyik, azt meg ne kérdezze senki, mert bizony nem biztos, hogy meg tudom mondani!

A könyv stílusa kötetlen, hol formális napló, hol útleírás, hol belecsempész egy kis társadalomrajzot, hol a politikai berendezkedésre utal egy-két mondattal. Néha benne van persze a "felsőbbrendű fehér ember megmondja a tutit", de még az sem bántó, hiszen a "milyen koszos és hangos népség az arab" kirohanás után gyorsan visszatalál a cinizmushoz, hogy hiszen az ő fajtája sem jobb a Deákné vásznánál, mert könnyű magyar táncos "hölgyeket" fedez fel a helyi lokálban. Szóval úgy anyáz, hogy közben nem elvakult. Tetszik. Az egész tetszik. Ilyet még sokat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.