Ugyan karácsonyra kaptam (a kinti havat elnézve ez nem is tűnik olyan távoli időpontnak!), de csak most került sorra, igaz, most egy nap alatt kivégeztem. Bíró Szabolcs Non nobis Domine 2. című regényéről van szó, amiben ismét belemerülhetünk a nem romantikus, ám annál véresebb magyar középkori hétköznapokba. Ez is van olyan jó (vagy néha béna), mint Martin, úgyhogy nem lehet semmi panaszunk a saját szerzőinkre. :)

Caroberto hős lovagja, Attila kénytelen otthagyni a templomos rendet, mivel azt Szép Fülöp francia király mesterkedései (az egyik legundorítóbb puccs a történelemben evör) hatására feloszlatja a pápa és persze ennek minden keresztény országban kárát látják. Ki így, ki úgy dolgozza fel az eseményeket, Attila szerelmes lesz, megnősül és a király szolgálatának szenteli életét, az öreg Vilmos viszont megkeseredik és ivásra adja a fejét, amit még látni sem jó. Vannak itt családi és országos problémák, apró örömök, de inkább bánatok, a főhősök végül azonban egész jól jönnek ki az eseményekből.

A cselekmény a kiskirályok uralmától szétszabdalt ország feletti hatalom megszerzése körül bonyolódik, sem hivatalos trónkövetelőkben, sem fél országnyi területekért vívó oligarchákban nincs hiány, van is belőle baj nem kevés. A király ugyan király, de szegénynek nincs rendes hadserege, így időnként menekülni kényszerül a saját fővárosából, időnként pedig kénytelen megfutni az elvileg saját hűbéresei elől, akiket elindult megrendszabályozni, de aztán visszapattant azok ütősebb seregeiről. Ciki. Ilyen helyzetben nemigen bízhat senkinek a hűségében, hiszen vannak, akik csak szóban állnak mellette, vannak, akik csak arra várnak, hogy elárulhassák, mások meg arcpirító szemtelenséggel kérik meg a hűségük árát. Az országban tehát úgy általában vagy háború van vagy "csak kisebb csetepaték", de mindenképpen vérontás, amiből egy idő után még az amúgy harcra nevelt embereknek is elegük van. Az "igazság" persze végül majdhogynem győz, Carobertónak sikerül egyesítenie az országot, gondoskodik a hadseregről, ami neki engedelmeskedik, igyekszik megerősíteni a központi hatalmat és felszámolni a hatalmaskodásokat, azonban azért az epilógból (meg úgy egyébként) csak kiderül, hogy azért a nyakas Csák Mátét mégsem sikerült térdre kényszeríteni. Azért nem szívesen lettem volna a király helyében sem: meglehetősen kellemetlen lehetett egyesével meghódoltatni a főurakat, ahelyett, hogy mindenki szépen elfogadta volna és örült volna az ország egységét megtestesítő uralkodónak. Ezt a szegényt háromszor is megkoronázták, másnak ugye, elég egy is, de mindegy.

A regényben egy borzasztó izgalmas korban, magától értetődően fonódnak egybe a magánügyek és a közjogi szálak, nincsenek zavaró átmenetek. Érik a szerző stílusa, már sokkal kevesebb a sedrén odavetett esetlen mondat, ami kilóg a szövegből. Nem mondom, azért akad még egy-két stílusidegen elem, de már kevesebb. A jellemábrázolás nem éppen tengermély, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez egy történelmi kalandregény, és ekként inkább a cselekmény a fontos, nem a lélek finom rezdülései, amikből értelemszerűen kevesebb van. A csatajelenetek ugyanakkor annyira jól sikerültek, hogy nem tudtam letenni a könyvet sem Buda ostrománál, sem a rozgonyi csatánál, és a pörgés az Egri csillagokat idézte, szóval azok a részek tíz pontosak. Mindenképpen érdemes elolvasni, jó kis könyv. Várom a következőt!

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr45165196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása