Benyák Zoltán Ars Fatalis című regénye volt soron, amivel már kacérkodtam egy ideje, nemrég be is gyűjtöttem, és hát megérte. Van egy ilyen újabb keletű mániám, hogy olvassunk kortárs magyar írókat, és néha sikerül meglepően jó dolgokat találnom. Csak így tovább, emberek, csak így tovább! :)

A regény valahol félúton van egy önjogú őrült világ meg egy kalandregény között. Hősünk Anton, foglalkozását tekintve világcsavargó. Mindenféle alakokkal találkozik útja során, néhányan közülük őrültek, néhányan kedvesek, egy rakás bűnöző is van köztük, meg jó néhány hippi. Ő mindenkivel szót ért, kivéve talán a gyilkosokat, az ehhez szükséges könnyedség azért hiányzik belőle. De azért elképesztően laza, meg kell hagyni. Útja akkor vesz különös fordulatot, amikor találkozik egy lánnyal, Merinnel, aki látja az emberek végzetét. Na, innentől kezdve más csodabogarakat is talál, akik valami különös, csodatévő tárgy vagy varázslatos képesség birtokában vannak. Úgy mondják, az "Isteni szikra" egy-egy földre eset darabkái. Mindenesetre nagyon bájos az egész, néha meg félelmetes. Anton utazása inkább körbeforduló szemlélődés a világban, mint előrehaladás bármi "végzet" vagy végkifejlet felé, közben pedig megismerjük a szembejövő különc figurák életét. Na, nem ömlengve, csak úgy novellisztikus, odavetett laza ecsetvonásokkal, ami még nem fárasztja az olvasót, de roppant szellemes. Anton utazásának inkább a mások történetében van értelme, nem pedig az utazásának úgy önmagában. Elég érdekes a történet szerkezete, hiszen egy "fejezetre" mindig jut egy-egy beékelődő történet valaki másról, ötletesen és rafináltan megoldva, kellemesen viszi az író az olvasót egyik szereplő világából a másikéba. A történet origója az, hogy a földön landolt isteni szikrákat birtoklókat egy elvakult, a racionalitást az extremitásig hajszoló sorozatgyilkos szépen sorban kezdi kiirtani. Amit megpróbálnak megakadályozni a kiszemelt áldozatok, de végül csak Antonnak sikerül "kiírni" a sors könyvéből (sic!) a delikvenst.

A könyv nagyon szórakoztató és jó stílusú, laza könnyedséggel feszegeti a nagy kérdéseket is (miért élek? mi a célom? hol van a helyem? miért szeretnek? miért gyűlölnek? miért történnek rossz dolgok? van-e Isten? stb.), úgy, hogy az író mélyenszántó és elgondolkodtató mondatokat dobál csak úgy oda az olvasó elé, hogy "nesze, rágódjál rajta", ő viszont közben robog tovább a cselekménnyel. Micsoda szemtelenség! De mégis micsoda pöpec dolog! :) Vannak persze gyengébb részek is, olykor-olykor nagyon is hangos döccenéssel jajdul fel a történet az olyan közhelyek miatt, mint pl. a részeges öreg hippi írta a Beatles meg a Stones dalait és hasonló borzalmak, ezeket nyugodtan ki lehetett volna hagyni. (Ez olyan béna és amerikai: idézz híres neveket, helyeket és embereket, és akkor okosnak fogsz tűnni. Egy frászt. Ha értelmes dolgokat beszélsz, akkor értelmes dolgokat beszélsz. És kit érdekel JFK? Úgy van. Senkit.) Ami meglepő volt, hogy a legjobb rejtői hagyományok útján caplatva az írónak sokszor teljesen sikerült megragadni a Rejtő-regények egyedi hangulatát és könnyedségét, ahol a főhősök szürreális és extrém helyzetekben és helyzetekről is úgy csevegnek, mint akik egy kávé mellett beszélik meg az időjárást. "Elnézést, uram, nem látta a késemet? - Hol hagyta? - Valami matrózban." Kb. itt is így. Imádnivaló.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.