Az olvassunk magyarokat mottóm jegyében, az internetes olvasó közönség áradozásai nyomán olvastam el Farkas Péter Johanna című kisregényét.

És persze megint beigazolódott, hogy nekem persze többnyire nem tetszik, ami mindenki másnak igen. Sok baj van velem, ez tény.

A regény a Trástamara-házból származó Johannáról (ún. "Őrült Johanna") szól, akinek finoman szólva nem jutott kellemes élet. Nem csupán azért, mert a hatalmas, akkor már egyesített spanyol birodalom infánsnőjeként látta meg a napvilágot, bár ez is elég ok lenne a lelki nyomorra, hanem a sors, ami kijutott neki, minden korban rémes lenne. Dinasztikus okokból hozzáadták a dögös Habsburg Fülöphöz, ami nem is lett volna baj, mert megszerették egymást, sok gyerekük született, minden rendben volt. A férj kicsapongásai persze nem tettek jót a házasságnak, de talán nem lett volna menthetetlen a helyzet, ha a fickó nem hal meg idejekorán. Ez az a pont, ahol Johanna "elméje megbomlik", ahogy mondani szokás, és bolyongásba kezd, férje bebalzsamozott holttestét magával hurcolva. Szerintem csak simán akkor trauma érte, ami másnak is sok lett volna, a gyász pedig néha igen különös dolgokat művel az emberekkel, ettől még nem kell őket őrültnek tekinteni. A lényeg, hogy ahelyett, hogy mellette állt volna valaki, aki segít neki feldolgozni a veszteséget, csak ostoba szolgák vették körül, és senki nem mert, tudott, akart normális segítséget nyújtani neki. Az hagyján, hogy nincs közeli családtagja, mert szétszóródtak ide-oda, meghaltak stb., de hogy egyetlen épeszű, jólelkű ember (akárki!) nem akadt, aki segített volna rajta ebben a kegyetlen magára hagyottságban, az valóban borzalmas. Ebben van az egész tragédia, hiszen magára hagyják, és nem törődnek vele, a végén meg kimondják az ítéletet, hogy "na, micsoda kattant némber, zárjuk be egy toronyba, akkor nem lesz vele gond". És így tesznek! És akkor ne őrüljön meg az ember! Micsoda kegyetlen állatfaj az ember, te jó ég!

Szóval ez a matéria, amivel az író dolgozik. Próbálkozik, csapkod, csattog, vergődik, de csak nem sikerül belőle semmit kihoznia. Az egész regény egy lázálom. Régmúlt és jelenidőbeli képek, történések, gondolatok, emlékek keverednek, teljes össze-visszaságban, se füle, se farka az egésznek. Az egész az emberi élet kilátástalanságát hivatott alátámasztani, ami megy is, mert ki akarna Farkas Péter borzalmas univerzumában élni? Még jó, hogy a túlzások hamisak, és az élet ennél bonyolultabb. Van persze egy csomó rémség, de vannak jó dolgok is. Ez a könyv viszont még a jó dolgokat is úgy mondja el, hogy a végén hányni lenne kedvem. Amikor még a szereplők orgazmusát is úgy írja le, hogy abban a belektől a májig és az epeömlésig minden van, akkor azt mondom, hogy na, ez azért sok. Tegye fel a kezét, aki a beleire gondol orgazmus közben! Senki? Hát, ez az.

Azt hiszem, inkább az író volt kattant, és nem Johanna. Utóbbinak inkább a kora volt őrült, ő meg egy nagyon szerencsétlen sorsú nő volt. Inkább szánalmat érdemel, nem pedig ostorozást. Megint csak csodálkozni tudok, hogy lehet egy ennyire rossz könyvet úgy hype-olni, ahogy ezzel teszik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.