Ilyen sem nagyon volt még: egy állítólag überhíres dán író regényét olvastam. Nos, szegényt még a Wiki is alig ismeri emberi nyelven, de azért létezik, tényleg! Szóval ez a bizonyos Jens Christian Grondahl írt egy könyvet, amit volt szerencsém angolul olvasni, a címe úgy Silence in October volt.

A sztori E/1-ben íródott, a főhős nevét nem is tudjuk meg soha, egy negyvenes családapa meséli az életét, ui. egy reggel a felesége, Astrid közölte vele, hogy akkor ő most elmegy. Minden előzmény meg hiszti nélkül, és nem mondja meg, hogy hova vagy visszajön-e még egyáltalán. A pacák összezavarodik és kénytelen elgondolkodni, hogy miért történt vele a dolog.

Ez a felütés. És ahogy az ilyen felütéses történetekben az lenni szokott, lassanként kiderül, hogy nem olyan egyszerű a dolog, hogy "csúnya feleség elhagyta szegény férjét, aki pedig egy áldott jó ember". Nem. Semmi pincében rejtegetett feldarabolt lány nem kerül persze elő (még jó!), de azért fény derül rá, hogy az élet mindenkinek nehéz játék.

A regény össze-vissza ugrál az időben, így csak kb. a 200. oldal felére derült ki, hogy hősünk gyerekkora nem volt éppen ideális: egocentrikus, affektáló és érzelmileg nem túl stabil anyja nevelte, míg mérnök apja a Közel-Keleten épített hidakat a sejkeknek, aztán mikor egyszer végleg hazajött, rájött, hogy a felesége már rég nem szereti, és szépen el is váltak. A fiú meg maradt az anyjával, aki persze akkor már végképp lemondhatott róla, hogy a totál szétesett kamaszfiából valami értelmes embert faragjon. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy problémái voltak az iskolában, aztán nagy nehezen sikerült csak elvégeznie valami iskolát, de azt is csak küzdések árán, úgy, hogy közben taxizott. Némi lökést azért kapott az írótól a főhős, mert végül persze sikeres és elismert műértő lett, bár nem volt egészen világos, hogy akkor most művészettörténész vagy műkritikus. (Nagyon okosan megmondta a tutit mindenkiről, aki Picasso után született.)

És ott vannak a nők. Először valami szívtelen diplomatalányba, Inesbe szeret bele, aki persze nagy ívben tesz rá, és mellette még vagy féltucat fickóval találkozgat, végül szakítanak, de a csávó elég sokat nyávog utána.

Jön aztán Astrid, megintcsak meseszerű körülmények között, romantika és mindenféle valószínűtlen események nyomán egymásra találnak, összeházasodnak, és "boldogan élnek". A látszat legalábbis ez, de hősünk többször megállapítja, hogy a boldogságuk talán a mindennapok megnyugtató ismétlődéseiben, a család-gyerekek nyújtotta szerepek beteljesítésében állt, ahol egyikük sem gondolkodott rajta, hogy akkor ők most boldogok-e. Tették a dolgukat és mindig ott voltak egymásnak. Aztán lehet, hogy ez Astridnak nem volt elég, és ezért lépett le gondolkodni. Astrid egyébként izgalmas alakja a regénynek, mert ő sosincs színen, nem látjuk, nem beszél, csak a főhős gondolataira és emlékeire hagyatkozhatunk. Bizonyára megbízhatatlan tükör a férj lelke ebben az esetben, de mégis kibontakozik egy erős nő képe, aki elég szimpatikus, főleg összevetve a főhős idegesítő családjával.

A házasság alatt felbukkan egy harmadik is, egy amerikai festőnő képében, de ő egyértelműen súlytalan szereplő, abban az időszakban bukkan fel, amikor hősünk már tízéves házas, nőnek a gyerekek, néha unja a feleségét, olykor az életét is, és azt hiszi, hogy majd egy húszéves hippilány oldalán más és izgalmas lehet(ne) az élete. Tipikus kapuzásári pánikos dolog, eléggé bele is zagyul szegény, mert azt képzeli, hogy a lány jobban megérti, mint a felesége, csak azért, mert tud vele a New York-i kortárs festőkről beszélni. (So what?) Végül a feleségével marad, anyja minden unszolása ellenére, hogy á, nyugodtan hagyja el a családot, hiszen az nem gáz. (Jó család, mi?)

A főhős életében tehát egymást követik a fontos nők, mintha szüksége lenne arra, hogy mindig egy nő hatása alatt álljon, másképp nem tudna létezni. Az egész regény a múlt, a jelen, a jövő tépelődéseiről szól, méghozzá csak a főhős szemszögéből, aki névtelensége miatt mégis távol marad az olvasótól, nagyon érdekes szerkesztési mód ez. Nem mondom, hogy nem tetszett, nagyon jó volt, és az idősíkok váltakozása miatt olyan feszült figyelmet követelt az olvasás, amit kevés könyvnek vagyok hajlandó megadni. Itt most nem volt ezzel gond, de azért nem volt egyszerű. Szerencsére még messze vagyok a midlife crisis nevű jelenségtől, de még így is nagyon elgondolkodtató volt a könyv, mivel elég keményen boncolgatta azokat a kérdéseket, hogy miért kötjük össze az életünket másokéval, hogyan lehet "elviselni" az embereket az életünkben hosszabb távon, anélkül, hogy elveszítsük őket, hogyan tudnak a házastársak visszatalálni a "kettecskén" léthez a gyerekek kirepülése után és így tovább. Nekem nagyon tetszett a könyv, régen olvastam ennyire jól megírt, kifinomultan cizellált és átgondolt regényt. A fordítás kiválóan sikerült, ilyen gördülékeny angol szöveget már régen olvastam. Semmi erőlködés nem volt benne, imádom az ilyet. Aki hozzájut, olvassa el, érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.