Szeretem a munkámat. Olyan jó folyton túlórában megoldani mások baját, tűrni, hogy noname senkik belém rúgjanak, 80-as IQ-jú ügyintézők osszák be az időmet, mindezt nulla megbecsülés és sok letolás közepette, míg a lébecolós idióták vígan élik világukat, korán hazamennek, mert fáj a hajuk és persze szerényebb észbeli képességeik ellenére jobban keresnek nálam. Az élet szép! :)

Családi aggódás :((( mellé egy kis filmnézés is jutott. Bírom az oroszokat, az Anna Karenina meg nagy kedvenc, mert komplex és őrült és emberi minden aspektusában. A nem sorozatos változatok persze amputálják a sztori egy jó részét, de nem baj, a többit úgyis el tudom olvasni akárhányszor. A lényeg, hogy a főszereplők jók legyenek. Most Joe Wright gondolta úgy, hogy ideje megint megfilmesíteni (gondolom, hogy elfelejthessük Sophie Marceau-t, amiért külön köszönet!), és egyik kedvencére, Keira Knightley-ra osztotta a főszerepet, aki jól helyt is áll. Egyre jobban bírom a csajt, jót tesz neki, hogy telnek az évek, egyre kevesebbszer hp-skodik a vásznon, és nagyon jól eljátszik bármit, főleg, kosztümös filmekben. A film egészen minimál díszlettel dolgozik, de a színházinak tűnő, "meztelen" beállítások nagyon jól működnek. Semmi fölösleges cicoma, a háttér néha festett deszka, de a színészek elhitetik a sztorit, olyan erzsébeti színház hangulata van az egésznek, leszámítva persze a jelmezt, ami nagyon pöpec. Ezért a Vronszkijért mondjuk a szöszke nem tört volna házasságot, de én sem, Jude Law viszont óriási volt (mint mindig). Külön bírtam, hogy a kisebb szerepekben is feltűntek kedvenceim, pl. Kelly Macdonald Dollyként vagy Michelle Dockery Mjagkaja hercegnőként. Persze tökéletesen ők is, mint mindig. Ha az Egyesült Királyság másban nem is, azért színészekben elég jó. Már csak Maggie Smith-t kellett volna még benyomni valahova, és teljes a boldogság. Jó volt, nézzétek meg. A rózsás nyakláncot pedig akarom - MOST.

A múltkor megdicsértek, milyen szépen gyorsak olvasok és osztok, de hát nem mindig megy egyformán.

Tavaly Vonyi előtt vettem még egy lightnak látszó könyvet, amit ott kb. húsz oldalig eljutva olvastam, de félretettem. Na, most már eljutottam kb. a feléig, de rájöttem, hogy nem lesz jobb. Arról volt szó, hogy majd olvasok XX. századot, de ez nagyon nem ment. Marina Lewycka Eperföldek című könyve egyszerűen olvashatatlanul rossz. Ritkán mondok ilyet valamire, elvégre még A katedrálist is végignyálaztam, pedig az sem volt egy matyóhímzés, de ez... ez... nincsenek rá szavak. A szelektív gyűjtőbe tettem, ez elég sokat elmond (hátha jó könyvként születik újjá!).

A sztori elvileg angliai bevándorlókról szól, akik illegálisan vannak az országban, ehhez mérten mindenki ki is használja és átveri őket, vannak szökések, verések, szexuális kizsákmányolás, kosz, mocsok, rabszolgasághoz hasonló munkakörülmények, amit csak akarsz. Meg egy rakás élhetetlen szereplő. Mert mit is gondolj néhány olyan áldozatról, akinek tényleg nincs meg a magához való esze, hogy valamit tegyen magáért? Minden jött-ment maffiózó emberkereskedőnek felülnek, aztán még csodálkoznak, hogy olyan helyeken kötnek ki, ahová még az Isten sem tekint le, olyan borzalmasak. Nulla karakterábrázolás, jellemfejlődés semmi, szerethető karakter nuku, mégis mit várt az író, el nem tudom képzelni. Ne olvassatok őrült kelet-európaiakat!

Most keresnem kell valami olvashatót, a választék a teljesség igénye nélkül valami ilyesmi: némi Christie angolul, amihez azért kell kedv, egy kis középkori vérengzős-lovagos, egy Baricco, ami ugyan jó, de már olvastam, és két lányos könyv. Vagy: némi alkközigtbeu. Lehet választani. Azt hiszem, egyelőre dolgozom egy kicsit, aztán majd "meglássuk".

Gennyedék hét volt, és ebben többen egyetértettek velem (kivételes!), úgyhogy TFH (tegyük fel, hogy... aki nem emlékezne a matekórára) így is volt. Orbitális kiakadások, nagy ajtócsapkodások, sok lelki bánatos szerencsétlen kolléga, úgyhogy "jó volt". Vigasztaltak és vigasztaltam, de nem szeretem az ilyet. Nem is értem a pszichológia létét: soha senkin nem lehet segíteni dumálással, max. magától rájön előbb-utóbb, hogy mit kéne másképp csinálnia, aztán "megjavítja" magát, ha meg nem, akkor úgy marad. A tehetetlenség az, ami megőrjít ilyenkor mint vigasztalót, ha meg épp vigasztalt vagyok, akkor meg hagyjanak békén.

Aztán terápia is van többféle, ki a panaszkodásra esküszik, ki a csendes bujdosásra egy sarokban, ki bulizna, ki meg magába roskadna, van, aki iszik, van, aki felejt magától is, és van olyan, aki ajtót csapkod. Aztán egy idő után megunjuk az önsajnálást (vagy saját kiakadásunk mellékhatásait) és tovább megyünk.

Szóval volt a héten minden, mint a búcsúban, most kacatolom ki az agyamból a hülyeségeket, de nem egyszerű. Közben meg olyanokon gondolkodom, hogy miként beszéljem le a kollégát, hogy kiugorjon az ablakon a stressztől, mert ha meglátja az irathalmot az asztalán, idegrohamot kap. Meg azon, bár ez már máskor is járt az agyamban jobbra-balra csapódva az idegpályák közt, hogy vajon miért vannak odáig az emberek az amolyan "mindenkihez kedves" típusú lányokért. Tudjátok, azok, akik egyformán cukiskodnak mindenkivel, éppen ezért kicsit "gyanús", hogy nem mindig gondolják komolyan. Nincs olyan ember, aki egyformán kedvel mindenkit, így nekem az ilyen ember nem kedves, inkább csak képmutató. (Rám sokszor mondják, hogy tuskó vagyok, de ezért ha kedves vagyok, arról legalább lehet tudni, hogy szívből jön.) Azt hittem, az elnök asszonnyal (ha még emlékszik valaki) kifújtak az ilyenek az ismeretségi körömből, de újabban megint találtam pár ilyen egyedet. Nem kellemes, főleg a látvány miatt, ahogy manipulálják a többieket. Felülnek nekik, imádják őket. Miért? (Ha pszichocica lennék, megmagyaráznám azzal, hogy valószínűleg a cukiskodók pozitív visszacsatolást jelentenek a többiek számára, akiknek az a benyomásuk támad, hogy az ő jófejségük miatt cukiskodnak velük, ezért az énképük pozitívabb lesz. Ami persze egy hazugságra épül, de ettől még működhet. De nem vagyok pszichocica, mit értek én a lovakhoz.) Ez ilyen töprengető kérdés. (De kb. olyan, mint a "mi a halálért csajoznak/flörtölnek azok a pasik, akiknek már van csajuk típusú" kérdések. Az élet örök rejtélyei.)

A mai napra Jägert ajánlok, némi sajnálkozós zenével nyakon öntve, aztán nézzünk meg egy gyilkolászós filmet levezetésnek!

Ahogy a kolléganő mondta: boszorkány vagyok. Vállalom. Most éppen azért, mert hihetetlen jóstehetséggel megállapítottam már 7:40-kor, hogy a mai nap egy hétfő lesz, annak minden nyűgével és nyilaival. És lőn. És ez a kis süsüke még nem átall csodálkozni. Édes naiv ártatlanság! Pedig mindössze a meg nem nevezett erdészettel volt gondja, amit már igazán megszokhatott volna.

Nekem viszont csak egy idióta akadt ma az utamba, de miután elküldtem melegebb éghajlatra, már jobban érzem magam.

Este zen, most kilazultan törpölök a holnapi napon, hogy mit kell csinálni a túlélés érdekében. Kezdetnek be fogok pakolni némi fánkot, amit tesó sütött. Nem árthat meg.

Ui: A statisztika szerint valaki rendszeresen reggel hat körül olvassa a blogomat. Melyikőtök ilyen kis kedves, hogy én vagyok a reggeli első gondolata...? :)

A hosszú hercegnős-királynős picsogások között mellesleg olvastam el Gárdonyitól (milyen részletes itt az életrajz, olvassátok el, megdöbbentő, hogy én is milyen keveset tudok róla!!!) az Ida regényét, ami valahogy eddig kimaradt, bár már többen ajánlották, mondván, milyen jó. Rövid kis regényke, szép nyelvezetű, naiv, ártatlan. Két fiatal úgy talál egymásra, hogy a lányt apja újsághirdetés útján adja férjhez, jó kis hozománnyal, csak menjen már az útból, és ő nyugodtan dorbézolhasson a házban, anélkül, hogy egy kislány erkölcsére kellene vigyáznia. Ida, aki a zárdában nevelkedett, romlatlan kislány archetípusa, mint valami kis virágszál esik a vőlegény, Csaba útjába, aki épp pénzgondokkal küzd. Na, nem azért, mert Csaba élhetetlen lenne, nem, az író ráfogja a gonosz sógorra, hogy amiatt nincs pénz, kell tehát a gazdag feleség. Csaba amúgy művész, aki nem tudja eldönteni, hogy festő vagy szobrász akar lenni, és persze nem ért a pénzhez sem. (Egy kicsit szüttyögős tehát a csávó, én ugyan hozzá nem mentem volna.)

A két ember "egymásra talál" a házasságban, de persze először csak látszatházasságban élnek, hogy az apa által szabott "kötelező időt" letudva hozzájussanak Ida hozományának maradékához is. (Finom kis számítások, mondhatom.)

Közben utaznak, Münchenben élnek Csaba művészbarátai között, kreatív, jó hangulatban, ahol azonban a mindennapi súrlódások és félreértések mérgezik a levegőt. Végül persze titokban egymásba szeretnek, de amilyen szerencsétlenek, addig húzzák-halasztják, hogy ezt egymás értésére adják, hogy már-már nem sikerül a dolog. A legnagyobb, óvodás szintű félreértés, amely szerint Csaba húga a húga és nem a szeretője, de ezt Ida alig bírja felfogni, annyira ostoba és erőltetett, hogy az hihetetlen, és majdnem emiatt megy gallyra az egész házasság. Mintha nem lenne elég indok a világgá menéshez az, ha azt hiszem, hogy nem szeret a másik. Minek kitalálni még ilyen butaságot is? Jajjjj.

Amúgy kedves kis történet, de nem több, mint aminek látszik - délutáni olvasmány lányoknak. Olvastatja magát és szépen bodorított mondatokban hömpölyög előre a történet, de valahogy nekem néhol túlságosan finomkodó és álszemérmes, mintha egyik szereplőben sem lenne meg a képesség, hogy néha nevükön nevezze a dolgokat, vagy kimondja, amit gondol. Ennyire éteri emberek nincsenek a valóságban, és bosszantó, ha az író mégis el akarja hitetni velünk, hogy igen.

Le kéne szoknom néhány többkötetes íróról. Phillippa Gregory is bekerült ebbe a csapatba. Már megint egy könyv, ami csak nagy kellemetlenségek árán olvasható. A másik királynő Stuart Mária életének egy részét dolgozza fel, három szereplő váltogatott nézőpontjából, E/1-ben. Ezt a technikát mostanában amúgy is utálom, mert sokan rosszul kezelik, pl. ebben a könyvben G. is. A váltogatott nézőpontnak nem azt kellene jelenteni, hogy ugyanazt leírjuk háromszor egymás után különböző szereplők szemszögéből, hanem, hogy vannak bizonyos átfedések, de azért a karakterek úgy "mesélik" a sztorit, hogy az halad előre. Itt beleragadunk a történetbe, és tényleg meg kell várnunk, amíg minden szereplő elmeséli a maga verzióját, gondolatait az adott történésekről. Még jó, hogy csak három nézőpont van.

A sztori röviden annyi, hogy a miután Mária a saját népe felkelése elől Angliában keres menedéket, Erzsébet (és vele az angolok jó része) úgy véli, hogy trónkövetelő érkezett hozzájuk, ezért szépen elteszik Máriát vidékre, vizsgálatot indítanak ellene és gyakorlatilag fogva tartják, míg otthon a skót főurak azzal szórakoznak, hogy megbuktassák egymást és királyt ültessenek a trónra, ami néha sikerül, néha nem. Mária meg monomániás módon egyre csak konspirál, szervezkedik, a fél világot manipulálja, hogy ő királynő, neki vissza kell jutnia előbb Skócia, majd Erzsébet halála után az angol trónra, sőt, mivel a (halott) francia trónörökös felesége volt, ezért ha megtennék, hogy a francia koronát is odaadják neki, annak bizony nagyon örülne. Közben sem esze nincs, sem hadserege, sem politikai képességei, hogy mindezt megvalósítsa, de sírni, azt aztán nagyon tud, hogy neki mi minden jár. Az angol fogság idején a Talbot házaspár, George és Bess tartják fogva, azaz inkább látják vendégül a rengeteg léhűtővel együtt, akiket Mária magához édesgetett és mások költségén tart. George tipikus arisztokrata, hűséges a királyhoz, mindig becsületesen akar cselekedni, ugyanakkor naiv és semmilyen gyakorlati érzéke nincs sem az élethez, sem a gazdaságai irányításához, szépen bele is sétál Mária mesterkedéseibe, és a végén majdnem rámegy a feje is a dologra. Nekem egyedül Bess tetszett, aki egy józan gondolkodású, "alulról jött" nő, aki házasságai révén (George már a 4. férje) szépen gyarapítja vagyonát, gyermekeket szül, szépen rendben tartja a férje számos birtokát, két lábbal áll a földön és mindig gondoskodik a rábízott emberekről. Ezt George és mások fel is róják neki, hogy jaj, mindig csak a vagyonára gondol stb., de ha valaki értelmesen nézi a dolgot, nem lehet hibáztatni érte, hiszen lehet rajongani valami eszement királynő ügyéért, ahogy a férje teszi, de George kb. csak annyit ér el ezzel, hogy a saját életét és a családja vagyonát (= felesége, gyermeki megélhetését és jövőjét) kockáztatja, teljesen fölöslegesen. Ezzel szemben Bess tudja, mit jelent keményen dolgozni és tudja, mi a kötelessége azokkal szemben, akiket a sors rábízott. (Nem csak a családja, a bérlői, a szolgálói, mindenki tőle függ, neki kell kenyeret adnia nekik.)

A könyv stílusa hullaunalmas, valamennyi szereplő ugyanazt hajtogatja négyszáz oldalon keresztül, pedig már az első ötven oldalon felfogtam, hogy mik a mozgatórugóik, nem kellene ennyire szájbarágósan magyarázni a motivációkat. A történet meg valahol elveszik a sok picsogásban és összeesküvésben. Mindenki Cecilt szidja meg Erzsébetet, hogy milyen kemény kézzel, de sok ügyben tétovázva kormányozzák az országot, de a sok "okos" főúr sem tud jobbat, mint felkelni a saját uralkodójuk ellen valami jöttment nőszemély kedvéért, akit ráadásul még a saját országában sem tűrtek meg az emberek. Hát, ehhez csak gratulálni lehet. Akinek ennyi esze van, megérdemelten kerül a vérpadra. Azt mondjuk egyszerűen nem bírom megérteni, hogy Stuart Máriából miért kellett mártírt csinálnia a történészeknek, hiszen egy ostoba, tehetségtelen nő volt, egyszerűen csak a neve miatt kezelték uralkodóként, de elfelejtette, hogy a gyakorlatban azért az uralkodáshoz ennél kicsit több kell. (Pol. elm. előadásig visszamenve: hiányzott a legitimáltság. Bocs.) Végigszenvedtem róla Stefan Zweig meg Antonia Fraser könyveit is, de még mindig nem értem. Erzsébettel állították mindig is párhuzamba, de van egy nagy különbség: Erzsébet intelligens volt és tudott uralkodni, míg Mária csak egy hisztérika maradt, és amikor végül lefejezték, biztos sokan felsóhajtottak, hogy "végre!"

Ami a tanulság: nem szabad abban bízni, hogy egy író, akitől már olvastál jó könyveket, mindig jót ír. Mert nem. Azt hiszem, most egy darabig csak XX. századi irodalmat fogok olvasni, mert a sok hercegnős hiszti mostanában megfeküdte a gyomromat. Vagy valami fiúsat. Vagy valami XX. századi fiúsat. Vagy még nem tudom.

Elmentünk koncertre az ügyvédnővel. Ami olyan volt, mint ez az egész hét: WTF (hülyékkel meg virágos Anonymusszal meg előterjesztésekkel).

Előzenekar nincs, késünk vagy tíz percet, nem gond, úgysem kezdik el időben. Nem, ui. még a kocsmakaput sem nyitották ki, hosszú sorok kígyóznak a hely előtt, beállunk egy rakás fk. mögé, akik már nagyon jól érzik a boroskólát dolgozni a belsejükben, mert üvöltöznek, énekelnek, és egyfolytában karattyolnak. Angolul, szép kerek, modoros mondatokban. Később persze kiderül, hogy magyarok. OMG. A sznobizmus csúcsa. Nótás kedvűek voltak és egy idő után hányósak, először BTK-snak tippeltük őket, de utóbb kiderült, hogy kiskorúak és magyar szakosak. (Hol van magyar szak középsulisoknak...?) Szétfagytunk, mire bejutottunk, a beléptető emberke (1 fő!) ti. hosszasan számolgatta a személyi igazolványok adatai alapján, hogy elmúlt-e már az illető 18 vagy sem. A kiskorúak piavásárlásra nem jogosító karszalagot kaptak, a felnőttek meg ivósat. (A kék a piros, a narancs a zöld!) Az úriember imigyen adta tudtunkra hihetetlen elmebeli képességeit:Szakállas (Hugihoz): Ja, doktor vagy? Akkor biztosan elmúltál már 18, mehetsz.

A sok fagyoskodásra kellett inni egy Jacket fiús whisky-kóla formájában, utóbbit csak a koffein pótlása végett, mert hogy néz az ki, hogy bemész a kocsmába és kérsz vmi ütős espressót, ugye.

Na, és akkor itt kezdődött a koncert, kb. egy óra csúszással, óriási tömegben, amilyet még soha nem láttam itt. És milyen vegyes volt a társaság: voltak tinik, mindenféle formában, voltak "öreg" (negyvenes) házaspárok, akik nem tudom, mit akartak, voltak félmeztelen punk fiúkák, néhány BTK-s hippi, meg egy-két olyan arc, akit kb. a Sons of Anarchy durvább kocsmajeleneteiben tudnék csak elképzelni, köztük egy olyan fickóval, aki olyan 210 cm lehetett magasságban és 160 kg súlyban, ami azért nem semmi. És ez a rengeteg ember a csillárról is lógva szó szerint megőrült a zenekarért, ami valahol OK, ha rajongó vagy, de egyébként elég furcsa, mert egy óra után minden számuk egyforma. (Biztos a skót duda miatt.) Nem volt rossz, de nem ugráltam szét a hajópadlót, na. (Nem is fértem volna el.) Az a baj az ilyen ír punkkal, hogy a zenekarok nem mernek bevállalni többféle dolgot, hanem minden számukat ugyanazokra az alapokra építik, és így elkerülhetetlenül egyhangú lesz egy idő után a kínálat. Szerintem ezért nem bírok egy óra után sem Dropkick Murphyst, sem Flogging Mollyt hallgatni. Ez van.

Nézzünk a végére valami autentikusat, hogy a szöszi is megnyugodjon, nem marad ki a nagy éhség:

Tetves-undorító-gennyes-aljas-gázos-idegesítő nap. Megint. Ittam rá egy kis nyarat, néztem rá Bruce-t (MAJDNEM mki meghalt a filmben, hell yeah!), és most jöhet egy kis zene. Gondolkodtam ezen meg ezen is, de végül ez lett:

A vörös cica akció alakul, de egyelőre még nem fognak összekeverni Julianne Moore-ral.

Ma megint nem voltam népszerű, valószínű, már soha nem is leszek. (Néha szeretnék bájolgó csicsergő kislány lenni, de aztán mindig rájövök, hogy nem bírnám gyomorral.)

A héten sokan szüttyögnek...

OK, máskor óvatosabb leszek az operával. Több youtube-ozás, meg wikizés lesz előtte, nehogy ilyen meglepetések érjenek, mint tegnap. Ti. a Kodályban Gounod változatában adták a Romeo és Júliát, hát, érdekes volt. A librettista nem igazán volt a helyzet magaslatán, de valószínű, hogy a szerző is épp szerelmes volt, amikor komponált, mert finoman szólva túltengtek a romantikus (nyálas) részek, pedig hát a darab csak mellékesen szól az enyelgésről, nem az a fontos, hanem a hőbörgés meg a gyilkolászás. A lényeg meg szépen kimaradt. Azt hittük előbb, hogy csak a rendező ferdített el dolgokat, de így Wikivel "utánkeresve" kiderült, hogy nem, direkt maradtak ki szereplők meg epilógus meg ilyenek. Nem érdekes, tényleg. Mélypont: Romeo már megmérgezi magát, de ahelyett, hogy meghalna, Júlia magához tér, és még énekelnek együtt vagy húsz percet, mire végre megdöglenek. Holott az egész finálénak az a lényege, hogy Romeo PONT meghal, mire Júlia magához tér, ebben van a feszültség. Na, ezt itt sikerült szappanoperává alacsonyítani, hála a haldoklós kettősnek a végére. És a végén nem levonni a tanulságot, az is gáz szerintem. Legközelebb sima koncertet akarok.

Jövő heti hangolódásnak egy afféle "szeressük egymást, gyerekek" nóta:

Igazán gyennyedék nap van, minden szürke és nyálkás, esik is valami vizes-havas izé, de azért nem szabad elkenődni, ti. nincs hideg és láttam már néhány optimista növényt is, konkrétan három rügyező fásszárút számoltam össze a Tecsóból hazajövet, szóval sping is coming! (Kicsit sután, de jön.)

A hétvégi wellness mellett végre sort kerítek a "hercegnős-kardozós" regényre, amit mostanság olvastam. Alison Weir történész és történelmi regények írója. Mostanság kicsit túltengett a csaj, ahogy elnéztem a honlapját. Ennyi könyv nem lehet egyformán jó. És tényleg. Aquitániai Eleonóráról szóló regénye pl. pont nem lett az (A fogoly királyné/The Captive Queen). Korábban már olvastam tőle Tudor-kori regényeket, azok sokkal összeszedettebbek voltak.

A sztorit nem ismétlem, Eleonóra először a francia, majd az angol király felesége volt, hosszú élete volt, sok örömmel és bánattal, sok-sok gyereket szült, akiknek nagy részét el is temette, fél Európa a családjáé volt, de öregkorára megérte az angol király erőteljes befolyáscsökkenését is. Volt szerelmes és szeretett, de volt, hogy úgy összevesztek a férjével, hogy az bezárta egy kastélyba néhány évre. (Hogy a királyok esetében "obligát" szeretők okozta galibákról ne is szóljak.) Szóval volt baja szegény nőnek. De azért próbált mindig hercegnő maradni, hű maradni a neveltetéséhez és a méltóságához, amit a helyzete megkövetelt tőle. Ez többnyire sikerült is neki, amennyire hinni lehet a forrásoknak. A regényben kevésbé.

A szerző ui. élt az írói szabadsággal, és nem is kicsit. Rendben, a XII. századból jó, ha néhány adománylevél meg hivatalos krónika fennmaradt az egyházi írnokok sötét szekrényeiben, így a történelmi regény műfajából adódó követelményeknek (a szereplők hús-vér ember mivoltának bemutatása) csak a fantázia szabadon engedésével lehet megfelelni. Ebben a regényben viszont elszaladt egy kicsit a ló az íróval. Még ott is hangulatot akar festeni és szereplői érzéseket teremteni, ahol arra semmi szükség. Szenvelgéssel teli, fölösleges párbeszédek, ahol annyira nyilvánvaló dolgokat megkérdeznek és kimondanak, amikre az életben semmi szükség. Mindez a máshol már jól bevált rövid fejezetes előadásmódban, ami általában alkalmas arra, hogy az olvasó rákényszerüljön a gyengébb minőségű szövegek "falására" is. Nem szeretem az ilyen manipulációt, és most nem is vált be, az utolsó kétszáz oldal valóságos szenvedés volt, de látni akartam, ahogy minden ellenszenves szereplő meghal a végére. Ebből nem sok volt, a többiek ui. szimplán üresek voltak. Eleanor lehetett volna szimpatikus, mert egy erős, gyönyörű és intelligens nő, aki ráadásul simán elkormányoz nemcsak egy hercegséget, de régensként egy országot is, igazán jó "alapanyag" egy regényírónak. Weirnek viszont nem sikerült szegény Eleanort kihozni a kriptából, mert inkább csak mondta róla, hogy ilyen-olyan nagyszerű nő, de amiket leírt róla, azzal inkább ellenszenvessé tette. Pl. az író biztos pikánsnak szánta, hogy a királynő esze örökké a szexen jár, ami baromság, mert az, hogy egy nő szenvedélyes, nem jelenti, hogy másból sem áll az élete, csak hentergésből. Vagy hogy folyton azon sírt, hogy csalja a férje, de nem tett ellene semmit. (Ja, biztos nem szúrnám tökön a férjem, ha fűvel-fával csalna!)

Valahogy nem működött a könyv. Ennek is kellett volna egy jó szerkesztő, aki kihúzza legalább a felét, és feszesebbre veszi a mesét, mert ez így nagyon nem volt jó. Azt hiszem, legközelebb valami életszerűbb történelmi regényt szeretnék. Emberibb szereplőkkel.

Nyáry Krisztián gondolt egyet, és blogolni kezdett íróink, költőink szerelmi életéről. Másképp, mint az irodalomkönyvek. Korszerű módon, a facebookon, sok emberhez eljutva osztja meg velünk a kanonizált életrajzok helyett azt, ami azokból kimaradt: az életet. Mert hát szerencsétlen Mohácsy prof. hiába írt nyolc oldalt hármas betűmérettel pl. Madách életéről, egyrészt száraz volt a leírás, mint a sivatag, másrészt a "hivatalos" irodalomnak "meg kellett védenie" a "nagy magyar költőt", és ezért nem lehetett leírni, hogy egy gyenge férfi volt, aki anyakomplexusa miatt nem tudta (akarta?) boldoggá tenni a feleségét, aztán meg neki állt feljebb, hogy az asszony kiborult és tönkrement a házasság. Utána meg nőgyűlölő lett a szerencsétlen, pedig mennyivel hasznosabb szeretni minket! :) (Egyébként bárki, aki elolvassa a Tragédiát, tudhatja, hogy Éva csak azért lett minden baj alfája és ómegája, mert a szerző kissé kattant volt a nőkkel szemben. Ádám is megérte a pénzét szerintem, folyton csak magával foglalkozott.)

Nyáry nekiállt bálványokat döntögetni, és nagyon jó munkát végzett. Előbb a facebookon, aztán könyvben (Így szerettek ők). Igényes, szép albumban, képekkel, versekkel, vastaglapos, "jó megérinteni" oldalakkal. Hogy a szerző kutatott és keresett és alátámasztotta, amit írt, az természetes. Különlegessé az a hihetetlen empátia teszi, amivel egyrészt a piedesztálra emelt írókhoz, költőkhöz, másrészt azok múzsáihoz, szeretőihez, feleségeihez, kurváihoz közelít. Mert minden éremnek két oldala van, és ő meg akarja mutatni mind a kettőt. Hogy persze nagyon szép dolog csodálatos, vágyakozó szerelmes verseket írni Annához, de azért szegény életbeli Anna azt sem tudta, hogy a költő a világon van, mert az bezzeg oda sem ment hozzá soha, de azért "kegyetlen" nőszemélyként emlékszik rá az irodalomtörténet, mert hát nem viszonyozta a felé áradó szerelmet. Meg a jó kis Nyugatos fickók, akik talán életükben nem töltöttek otthon egy egész éjszakát, kávéházakba jártak meg bordélyba, hazavitték az asszonynak a vérbajt, de meg voltak sértődve, ha az lelépett egy másikkal. Nagyon tetszett, hogy végre le meri írni valaki, hogy a költők nem normálisak. Hogy a legtöbbnek fogalma sincs arról, hogyan kellene élni. Talán nem is tudnának, "rendes embernek lenni" náluk bűn, úgy nem lehet alkotni. Lumpolni kell meg drogozni, felfokozott állapotban csodás verseket írni, majd korán elvérezni a fürdőkádban felvágott erekkel.

Azért szerencsére voltak normálisabb párok is, akik képesek voltak hosszú időt eltölteni nem csak egymás mellett, hanem egymással, nem is értem, hogy sikerült ilyeneket is találnia a szerzőnek, de sikerült. Ebből azért nagyon kevés volt. Mintha egyedül Kós Károly meg Szabó Magda lettek volna boldogok egymással. Meg talán Mikszáthék, bár ott vannak elleninformációim is, úgyhogy ebben nem vagyok egészen biztos. Ezek a szerzők persze lehet, hogy azért bírtak normálisan együttélni a szerelmükkel, mert ők maguk is a normálisabb fajtából valók voltak. Akik nem akartak mindenáron belehalni a nagy művészi bohémkedésbe húsz évesen. Ami azért nem hátrány.

Kellemesen csevegő stílusban, hihetetlenül közvetlen hangnemben íródott a könyv, a blog simán átment a papírra, semmi izzadtságszaga nincs a dolognak. Egyszerűen csak működik. A képek közelebb hozzák a szereplőket, a vers- és prózaidézetek pedig a saját hangjukon hozzák el nekünk az érzéseket, amikről Nyáry ír. Nagyon tetszett. Egy baj volt a könyvvel: túl rövid!

Ágica miatt könyvberuházást ejtettünk meg a múltkoriban, az egyik szerzemény Tisza Kata Reváns című kötete volt, amit talán magamtól nem vettem volna meg, bár már hallottam az írónőről. Valahogy eddig mégis kimaradt. (A magyarokkal amúgy is vigyázni kell, sok az íróin között a pszichopata.) Ahogy láttam, a neten nincsenek odáig meg vissza a könyvtől, úgyhogy megint "más vagyok, mint más", mert nekem nagyon tetszett. (Újabb példa, hogy csak a saját szememnek higgyek.)

Egy novelláskötetről van szó, amiben azonban szépen felfűzve sorakoznak az írások. Életről, családról, karrierről, ostoba újságírókról, de mégis, leginkább a nagy ő kereséséről. És hogy az mennyire nehéz, ha "egyik pasi nősebb, mint a másik", és szegény hősnő végestelen végig újra és újra mocsok állatokba vagy éppen használhatatlan fickókba (köztük van kisfarkú meg tisztaságmániás is, meg egy olyan, aki minden este arcpakolást rak fel... brrr) botlik.

A legtöbb írás erősen önéletrajzi jellegű (gondolom én az E/1. narrálásból, lehet, hogy nincs így), a többi meg "mások élete", amely életek esetén szintén hibádzik valami, és nem éri el senki nemhogy a tökéletességet, de még csak a relatív elégedettséget sem.

Nyilván túlzó, nyilván provokál, nyilván gyököt kell olykor vonni mind az önző seggfejek ténykedéséből, mind a hősnő önsajnálatából, de ez szerintem írói eszköz, amivel az írónő arra sarkall, hogy gondold végig, tényleg így van-e, lásd meg magad körül, ha valami nincs rendben, ne dőlj hátra, hogy te már megtettél mindent az életben, mert a saját magad építésének soha nincs vége, az lifelong feladat.

Szemére vetik, hogy trágár, meg összefekszik mindenkivel, aki szembejön, hogy nem író, hogy szakmailag egy nulla. De persze azok mondják ezt, akik soha nem írtak meg egy e-mailt sem normálisan, nemhogy egy regényt, meg kiégett alkeszek (= műkritikus és egyéb állatfajták), akik aztán biztos nagyon tudják. Pedig ez csak egy szókimondó könyv. Érdekes gondolatokkal férfiakról és nőkről. Meg a kis harcaikról. Arról, hogy miért szegi meg a nő a szabályt és dug a nős főnökével és miért szegi meg a férfi a szabályt, és dug a beosztottjával, amikor otthon várja a felesége. Meg arról, hogy miért kell beengedni a részeg exet, aki üvöltve veri az ajtót hajnali négykor, ahelyett, hogy az ember lánya elküldené a halálba. A végén pedig arról, ahogy az erdélyi félig zsidó, félig gróflányka Magyarországon próbál boldogulni, ahol először lépten-nyomon megalázzák, majd amikor már - véres karmokkal kivívott - sikerességét élvezné, akkor hirtelen mennyi "barátja, rokona és igaz jóakarója" lett.

A stílusa szerintem nagyon jó, zaklatott, "össze-vissza beszél", mondják, de nem igaz, csak több síkon beszéli el a sztorit, ami normális. A kritikusok ezt sem érthették, Istenem, van, akinek Adyt is magyarázni kellett, nem vagyunk egyformák. A sokat emlegetett"trágárság" kárhoztatása pedig szerintem inkább csak afféle "kötelező prüdéria", mert az valójában az élő, beszélt köznyelv, csak valamiért divat azon fanyalogni, hogyha valaki nem a pöttyös könyvek szókincsével fejezi ki magát. Sorry, ez egy felnőtt könyv, felnőtteknek. (És amúgy el lehet olvasni egy-két pikánsabb görög vagy reneszánsz verset, hát... nem rejtettek semmi véka alá azok sem. És eme versek iskolai szöveggyűjteményekben szerepelnek. Erről ennyit.)

Szerintem nem negatív a végkicsengés, hanem inkább valami tanulság szaga van: meg kell küzdeni az életben a helyedért, de ez normális. Közben kapsz néhány sebet, de tanulni is sokat lehet az út során.

1. Amikor úgy érzem, hogy igen, és aztán kiderül, hogy nem (vagyis szó szerint: "egy f-t!"), akkor az úgy fáj. Kapálózni ellene lehet, de csak magamat sebzem tovább. Ilyenkor persze mindig tudom, hogy Anti bácsi meg a keleti univerzalisták is okosakat tanítanak (ne vágyj rá = nem fog fájni, ha nem a tiéd), de az okosság nem jelenti azt, hogy jobban érzem magam. Erre a hangulatra vodka és metál kell. Egs.

2. Aztán itt van maga az irracionalitás, ami minden ember lelkének sötét redőiben ott lappang: hogy tudsz egyszerre kedvelni és gyűlölni valakit. Érthetetlen. És mégis megtörténik velem minden nap, több mint egy ember kapcsán. Weird, scary.

Nem szoktam itt főzni, de azért azt megosztom, hogy a sült virslikarikás, borsós, juhtúrós rántotta nagyon, nagyon finom cucc. A témához nem kapcsolódik a zene, de ettől még nagyon jó:

Nem hallottam korábban Ford Madox Fordról, és meg kell mondjam, ez szégyen. Véletlenül találtam rá A jó katona c. regényére, amit megint kiadtak, de akár simán el is mehettem volna mellette, mert nem tudtam, ki a szerző. Nos, egy igencsak jó angol íróról van szó, aki egy nagyon kedvemre való 300 oldalas regényt hozott össze.

A regényt egy Dowell nevű amerikai milliomos narrálja, aki egy angol házaspárral, Ashburnhamékkel (Edward és Leonora) való kapcsolatát boncolgatja. Látszólag két baráti házaspár találkozásairól, kapcsolatairól, szórakozásairól és megpróbáltatásairól van szó (Dowell is nős, felesége Florence), de viszonylag gyorsan kiderül, hogy ez nem egy társasági regény, hanem a "semmi-nem-az-aminek-látszik" jegyében íródott, lelkeket csontig boncoló írás. Merthogy a milliomos és a felesége nem szeretik egymást, házasságuk inkább üzleti kapcsolatnak tűnik, de azért játsszák a meghitt házastársak szerepét. A másik pár sem jobb, ők ugyan szerintem szerették egymást, csak annyira különböztek egymástól, hogy végül óhatatlanul idegenek lettek. A férfi szeretőket tartott, akiket az asszony eltűrt, sőt, még jóba is lett velük. (Bizarrnak tűnhet, de valójában logikus: ha egy nő "nem védi a területét", ott a kapcsolatnak már annyi.) Nem meglepő, hogy Edward összejön Florence-szal, és sokáig viszonyuk van, de ez titkos és "jól nevelt", nehogy kiderüljön valami, nehogy "botrány legyen". Szó sincs válásról vagy hogy nem kéne összejárniuk talán, nem, mindenki kellemetlenül tocsog a feszültségben. És ez még csak a kezdet.

Az egész regény csupa feszültség, melodráma, végtelenségig feszített húr, ahol a szereplők úgy mozognak, mintha tőlük független erők telepítették volna rájuk a szenvedéssel teli helyzeteket, amiket nem tudnak megoldani, és nem tudnak sehogy kikeveredni sem a kellemetlen, sem a frusztráló, sem a veszélyes helyzetekből, beszélgetésekből, kapcsolatokból. Bábokként viselkednek, de úgy, hogy valójában nincs bábjátékos, csak saját magukkal játszanak. Elképzelt eszmék, fantáziák, érzések mentén cselekszenek, többnyire úgy, hogy közben sem maguknak, sem a többieknek nem jó, ahogyan cselekszenek.

Edward az igazi angol úriember, aki "jó katona", mindig tudja, mit kíván az illem, még a viszonyait is elegánsan intézi, és amilyen bolond, azt hiszi, tényleg beleszeretett a szeretőibe, akik többnyire hozzá hasonló, tisztességes, finom angol feleségek. Ő a főhős, Dowell miatta írja le, ami történt. (Valahogy ő izgatja az egészből, talán azért, mert ő is férfi. Sem a nők nem tudják igazán leírni a férfiakat, sem a férfiak a nőket. Nem értjük egymást.) Mennyire abszurd. Ugyanakkor szentimentális, verseket idéz és romantikus elképzelései vannak a szerelemről. Amikor kellemetlen (és kizárólag érzelmi) közelségbe kerül egy "család barátjának a lányával", Nancyvel, először "édes hármasban" laknak egy fedél alatt, majd angol módra a lányt elküldik Indiába, de a férfi nem tér vissza a feleségéhez, hanem helyette az elhagyott szerelmes szerepében tetszelegve öngyilkos lesz.

A felesége meg, aki eddig tűrte a viszonyokat, de Nancy miatt elvált volna tőle, most először a lesújtott özvegyet játssza, majd fellélegezve hozzámegy egy normális fickóhoz, aki már régen teszi neki a szépet, és nincsenek szentimentális, fellengzős elképzelései a szerelemről, csak egyszerűen akar élni. (Mennyivel szimpatikusabb is.)

Végül Dowell egyedül marad a regény végére (felesége már régen öngyilkos lett, de ő is csak játszmából, nehogy kiderüljenek a titkai, nehogy szembe kelljen néznie a múltbéli tetteivel), leszámítva az Edward halálába beleőrült Nancyt, akit ő gondoz. (Az emberek persze nem szoktak beleőrülni a szerelembe. A nem-szerelembe meg még kevésbé!) És a végén még azt elemzi, hogy ő is olyan szentimentális, mint Edward. Ez azért nem csekély túlzás persze, Dowell az egész regény során a passzivitás mintaképe volt, semmit nem tett, amivel befolyásolta volna az eseményeket, csak ment a többiek után. Nem gyakorlatias, de szentimentálisnak sem mondanám. Tutyimutyi, kicsit sem vonzó, nem is szereti sem a felesége, sem más nő. A végén mégis ő marad egyedül életben és ép ésszel, ami azért valahogy nagyon ironikus - a legélhetetlenebb szereplő végzi egy angol vidéki kastély uraként.

A regény zseniálisan megírt szerintem, a stílusa abszolút lekötött, nagyon szeretem az ilyen zaklatott hangvételű, robogó cselekményű szövegeket, ahol minden bekezdésben újabb és újabb titkok tárulnak fel, és ahol soha nem tudhatom, mire számíthatok a következő bekezdésben. A szereplők élők, még a túlzásaik ellenére is hús-vér karakterek, a melodramatikus túlzások pedig teljesen szándékoltak, ahogy a szereplők érthetetlen lépései és gyengeségei is. A cselekményt az író a végtelenségig sűríti, semmi sallang, vagy fölösleges kitérő, mindennek értelme és célja van. Nagyon tetszett. Azt hiszem, fogok még Fordot olvasni, mert nagyon jó.

Nem mondom, hogy majdnem elfelejtettem, erről mindig megemlékezem. Ünnep van, kedveseim, mindenki olvasson el legalább egy verset. Borús hangulatomhoz most Ady illik, de szabad vidámabbat is keresni.

Nem azért, de a mai összes karmám ráment a közgáz vizsgára. Holnap tessék visszaseedelni, különben harapok! Ezt a gennyes-aljadék napot, ami ma volt, b+! Hihetetlen.

Vidításnak alább következik néhány népnyelvi fordulat a kollégáktól, saját gyűjtésemből (ettől még nem vagyok néprajzos, ugye? ugye?), lássuk!

A "nagyon bámul valamit" többféleképpen is használatos:

1. Néz, mint a luki nyúl. (Másmilyen nem lehet, csak luki. Mielőtt persze lelövik.)

2. Néz, mint a vett malac. (Gondolom, idétlenül, hogy most miért macerálják és különben is, hol a mutter.)

3. Néz, mint Rozi a moziban. (Klasszikus, ezt én használom. Rozi figyelmesen bámulja a filmet, közben próbál nem tudomást venni Pistike taperolásáról.)

A "kiakad valamin, de nagyon" általában úgy hangzik, hogy:

- az illető ledobja a gépszíjat (ez is elég gyakori, a gép meg csak pörög tovább értelmetlenül),

- kiveszi az észből (ti. aki kiborította az illetőt, ez egy nagyon színes fordulat, mert voltaképpen szinechdochénak mondhatnánk, hiszen nem az észből, hanem az ésszerűen elfogadható élethelyzetből emeli ki az illető azt, akit kiakasztott értetlenségével/tohonyaságával/bunkóságával, de itt egy szép fordulattal mindezt leegyszerűsítve és összevonva fejezi ki, csodálatos!).

Aztán amikor már ledobtad a gépszíjat, mert kivettek az észből, még mindig "elküldheted a rákba" a delikvenst. A "rák" kifejezés itt elegánsan helyettesít valami négybetűs (és kevésbé elegáns) szót, és nyilván mindenki el tudja képzelni, hogy hova kívánunk valakit, aki pl. este hatkor akar azonnali adatszolgáltatást vagy tegnapra kéri dátumozni a szerződését.

Nem viccesek, de helyesek továbbá a következők:

Zsomboly (víznyelő, akna és alatta barlang), nagyon cukin hangzik!

Papa találmánya pedig a lencsefőzelék elnevezés: szépítő főzelék. :)

Kérném a Fegyverek és Rózsáktól a Paradicsomvárost. Küldeném Ádinak (és mkinek, aki szereti!!!), hogy kéz- és lábtörést! :)

A jogász közgazda lesz című műsorhoz csak annyit fűznék hozzá, hogy amikor gimiben tz-t írtunk függvényekből, és nagyon király módon korrepetáltam a fél osztályt, utána csak én írtam kettest, a többiek 4-5-ösökkel repültek át. Ha ez fordítva is működik, semmi gond nem lehet.

Azt hiszem, tejszínmérgezésem van, ha van ilyen kórisme. Úúúúú...

Somehow Sundays are always blue. Those Doors guys play the kind of music that suits for that. Close your eyes and flow with it...

Azért Lev bácsi mondott okosat is: "Nem az a kedves, ami szép, hanem az a szép, ami kedves." Az, ahogy a fejedben (szívedben) él valami/valaki, sokkal meghatározóbb, mint a külső körülmények. Szép gondolat, nem?

Vége. Most tettem le a negyedik kötetét a Háború és békének. Még nekem is két hónapig tartott, pedig általában gyorsan olvasok. Ezt nem lehetett, mert hol nem volt kedvem, hol nem volt időm, hol elvontak tőle, én meg hagytam magam.

A cselekményleírást meg sem kísérlem, ahogy nézegettem a neten, más sem próbálkozott vele, nem véletlenül használnak olyan kifejezéseket ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy "történelmi tabló", meg "a korabeli Oroszország teljes leírása" és hasonlók. Lefordítom: ezekkel a szavakkal azt mondják, hogy nincs rendes cselekmény. És aztán inkább azzal foglalkoznak az elemzések, hogy hány darab szereplő van, meg mennyi évet ölel fel a cselekmény. Elmondom: túl sok(at). Én szeretem Tolsztojt, de szegény ebben a regényben teljesen eltévedt, mintha elfelejtette volna, hogy a regény valami összefogott, átgondolt valami, szereplőkkel és cselekménnyel, amelyeket valahogy egy egésszé kell összegyúrni, máskülönben az olvasó nem tudja befogadni. Itt valami olyasmi történt, ami szerintem elég sokszor megesik: az író mindenfélét bele akar szuszakolni a könyvbe, aztán mielőtt kiadatja, önhittségből vagy lustaságból, de nincs szíve kihúzni a fölösleges részeket. Így aztán olyan dolgok terhelik a szöveget, amik az olvasót nem érdeklik/taszítják és "ez-meg-mi-a-fene" érzést keltenek benne. Ami nem lehet cél.

Nincsenek főszereplők. Csak sokadrangú, nagyszámú epizodista. Még akik a regény egész folyamán felbukkannak, azok sem kapnak rendes karaktert, mert a regény nem róluk szól, csak hátteret adnak a történelmi események elbeszéléséhez. Logikátlanul cselekszenek, kiforratlan jellemek jönnek-mennek, egyetlen épkézláb, szerethető karaktert sem találtam az egész regényben, pedig nem kevés szereplő volt. Ez borzalmasan nagy hiba szerintem, hiszen azért azt már a görögök óta tudjuk, hogy mindenféle történetben a befogadónak (néző, olvasó) valamely szereplővel, eseménnyel való azonosulása vezethet csak el a katarzishoz. Ez által hat a történet. Ha nincs azonosulás, akkor az nem történet.

Társadalmat is ábrázolna a regény, még ez megy a legjobban, "korunk hősei" (inkább koruké, rendben) szalonokban császkálnak, mulatnak, néha háborúba mennek, megcsalják a házastársukat, veszekednek a szolgákkal és semmi értelme az életüknek. Persze az arisztokraták világa a hangsúlyos, de amikor a parasztokról van szó, Tolsztoj elmegy a másik végletig, ott minden tökéletes. Próbálja elhitetni az olvasóval, hogy a parasztok úgymond ismerik az élet titkait. Pedig hát az emberek minden társadalmi rétegben alapvetően ugyanolyanok és ugyanazok, nincs recept sem a jó életre, sem a boldogságra.

Szegény nőket Tolsztoj nem nagyon szerette, ők még egy kicsit a férfiaknál is negatívabb színben tűntek fel, általában csak akkor kaptak némi szimpátiát az írótól, ha anyák voltak legalább öt gyerekkel. De néha még akkor sem. Furcsa olvasni egy rakás női szereplőről, akik közül egy sem gondolkodik. Már csak a nagy számok törvénye alapján is becsúszhatott volna legalább egy-két intelligens dáma, de nem. Legalább a lelküket nem vitatja el az író, de ez meg azzal jár, hogy mindegyik egzaltált.

A regény alapvetően háborús időkben játszódik, így nem kikerülhetők a katonák, a csataterek, a fegyveres összetűzések, a sebesülések, a hadifogság és egyebek sem. Itt aztán elemében volt az író, csak úgy ömleng a "háború művészetéről" (mintha létezne ilyesmi), hogy így a hadvezetés meg úgy a stratégia, némi filozófiával is fűszerezve, kiegészítve a hadtörténetről alkotott eszmefuttatásokkal. Néha vicces is volt, de olyan terjengős volt az egész és annyira elrugaszkodott mind a sztoritól, mind a valóságtól, hogy nem tudott megnyerni. A hősies, honvédő (hadd ne mondjam: "jogos") háború toposzát az unalomig boncolgatta, bontotta ki, dolgozta fel meg át újra és újra, holott sem hősiesség nincs abban, amikor két hadsereg egymásnak esik és halomra ölik egymást az emberek, sem logika abban, hogy a végén ki számít "győztesnek" és ki "vesztesnek".

A vissza-visszatérő, történelemről, társadalomról, emberekről, a dolgok folyásáról alkotott filozófiai kitérők teljesen töredezetté tették a könyvet. A regény célja számomra elsősorban az, hogy szórakoztasson, úgy, hogy közben becsempészi a valóságot, tükröt tart az életnek, felismerhetem benne magam vagy azt, ami körülöttem történik, és a végén kijön belőle valami értelmes tanulság (tanács?). Ha filozófiát akarok olvasni, leveszem a polcról Senecát, de ha regényt olvasok, azt nem azért teszem, hogy az író kioktasson az agyszüleményeiről. Ismét csak az derült ki, hogy a kiadók jól teszik, ha kemény szerkesztőket tartanak, akik meg tudják értetni az írókkal, hogy NEM KELL MINDENT LEÍRNI. A kevesebb mindig több. Olvassatok Tolsztojtól bármi mást.

Hétfő. Szerintem tudjátok. Volt minden, nyűgösség, sérülés, agybaj, és a kollegiális (mérnöki...) értetlenkedés napja. Mindössze két jó dolog volt/van (még kéne egy a magyar nemzeti igazság miatt): az egyik a gyümölcslével dúsított "vizecske" itt mellettem, a másik meg a július 05. (beírtam! NEM a Slayer/Iron Maiden). Kicsit soványka, de innen lehet javulni, nem?

Levezetésnek film, pia, youtube. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a számot kerestem, viszont ez is nagyon állat, szeressük. Küldeném a wttj T. Főszerkesztőjének, akinek sikerült (megint) nyál zenét találnia, úgyhogy helyre kell billenteni a yin-yangot. Köszi a hétvégét, gyerkőcök! ;)