Szécsi Noémi for president. Komolyan, imádom a nőt. Minden könyve más írót mutat, kevesen képesek ennyire sokfélén írni. Órási respekt!

Legújabb könyve az Egyformák vagytok két már nem fiatal barátnő életét követi a mai Budapesten. A kerettörténet, amelyben mozognak egy "fancy lakásétteremben" sztárocskáknak és egyéb feltörekvő fontos embereknek (is) tartott vacsora, ahol jönnek-mennek a múltból ismert arcok. És persze előjön a múlt is, mindkét nő vissza-visszaemlékszik barátságuk örömei és buktatóira, arra, ahogy rokonok lettek, meg arra, mikor évekig nem beszéltek. Az emlékezésekben megjelennek a férfiak is, hogyne, Elza laza és pasifaló, Em meg visszhúzódóbb és sokszor ki is használják. Több évtizednyi emlék kavarog a regényben, néha nagyon is nehéz követni, hogy melyik időben vagyunk, kik és hol és miért mozognak erre vagy arra, de aztán rátalálunk az ösvényre, és megyünk a szerző után.

Mert Szécsi Noémi beránt, és ott tart a kis világában. Nem ereszt, amíg végig nem olvasod a könyvet, aztán ha megtörtént (vagy már menet közben is), akkor úgy érzed, hogy úristen, a fejemet csapkodja ez a nő, és annyit kell közben gondolkodni és még többet érezni, hogy mindjárt felrobbanok, de valahogy nagyon jó értelemben. A mai "modern" nő és az ő problémái. Kapcsolati szinten. Szülő-gyerek szinten. Munka szinten. Minden szinten. Sokszor magamra ismerek és sokszor nem. De a lényeg, hogy az élet egy nagyon változatos valami és sokféle kaland vár ránk benne. Jó és rossz egyaránt.

Szécsi Noémi pedig nagyon meg tudja ragadni az olyan apróságokat, amelyek mégis generációkat jellemeznek. Pl. amikor Elza meglátogatja a volt férje új feleségét babaváró ajándékcsomaggal (megbízásból), akkor a tejszagú "dugihugival" egyszerre bájolognak egymással és gyűlölik a másikat. "Neked miért van boldog házasságod meg gyereked azzal az emberrel, akivel nekem nem sikerült?" - "Te meg miért mehetsz ki az ajtón szabadon, mert nem lóg rajtad egy férj és pár poronty az igényeikkel?" Érdekes meglátások. De ugyanúgy a többi: a sok pózoló ember, aki körülvesz minket, "selfbrandet" árulnak és játszanak el mindennap, vajon van egy őszinte pillanat az életükben, amikor nem játszanak mást, mint akik? Vagy az a sok bántás, amit megosztunk/okozunk embertársainknak, vajon mind szükséges rossz? Elkerülhető a szerelem elmúlása, az én kiüresedése és a kétségbeesés a következő naptól? Csupa gondolkodnivaló...

Szécsi Noémi. Imádlak. (Ja, és tényleg mindenkinek van egy regénykézirat a fiókjában!)

- A szerelemben a nő az esztétikum.

- Meg az ész!

- És akkor mi a férfi a szerelemben?

- A farok!

:D

1. Óraátállítás: Felébredek ugyan még sötétben, de nyugtázom, hogy jé, sem részeg egyetemisták, sem kopogás, sem hangos tévézés, sem kiabálás nincs. Ah, de jó is a csend... aludjunk még kicsit.

... és akkor a szomszéd benyomja a rádiót és nekiáll csapkodni a fürdő ajtaját, mert reggel van.

Idő: vasárnap reggel 5:50. Imádom az embereket.

2. Apró introvertált győzelem: Amikor kivételesen megvan a 4G, megy a csevegő app is, és valaki bunkóságot ír, DE NEM KÜLDÖD EL A @#&@#&@#&@-ba. Megfizethetetlen. (Minden másra ugye, ott a Master Card... :D) Jössz te még az én utcámba, kicsikém...

Fehér Béla neve nekem egyáltalán nem volt valami ismerős, de a Kossuthkifli című regényéről még én is hallottam, és a múltkor sikerült beszereznem. Kellemes csalódás volt, mert a "pszihcós magyar írókkal" azért szerintem vigyázni kell általában. De ez? Jó volt.

Nagyon abszurd, "csinált" nyelvezete van, ami nem régies és nem ősmagyaros és nem tájszólásos, de mégis valahogy mindez egyszerre, és nagyon hamar meg lehet szokni, ugyanakkor jókat lehet rötyögni rajta. Néha nem átall szalonképtelen kifejezéseket is használni a szerző, olyan cifraságokat adva a szereplők szájába, hogy még én is csak néztem. De hát a nyelv mindenkié.

A sztori röviden annyi, hogy 1849 májusában Pozsonyból Debrecenbe igyekszik két csapat: egy bejgli avagy kossuthkifli szállító delizsánsz és az őket üldöző temetkezési vállalkozónak álcázott titkosügynökök csapata. A végén persze se happy end, se elfogás nincs, mintegy rejtői abszurdba hajlik az egész utazásregény. Közben elképesztő alakokkal találkoznak a szereplők, itt van a limlomász vagy a boszorkánynak tűnő exügynöknő (óriás férjjel!), vagy éppen elhagyott kastélyokban őgyelgő rég halott rokonok kísértetei, akik megmondják a frankót az élőknek is.

Rájöttem, hogy nagyon csípem a mágikus realizmust, ami pl. a nagy dél-amerikai írók kedvenc eszköze, de Fehér Béla regényének is nagyon jól áll. A szabadságharc patetikus és sablonos ábrázolása helyett itt-ott feltűnnek a "kánon" számára kényelmetlen szempontok (nemzetiségek, kinek jó a köztársaság, akarnak-e respublikát az egyszerű emberek, van-e egyetlen követhető politika az aktuális helyzetben stb.), és persze az örök visszatérő gondolat: a kisember nem biztos, hogy szeretne a politikába avatkozni. A révésznek pl. oly mindegy, hogy ki kel át a komppal, csak fizessen és legyen elég halászlérevaló. Az utazónak is mindegy, hogy magyar vagy osztrák haramia rabolja ki, ha egyszer kirabolták. Különösen nagy pofon a főhős "izommagyar" őrnagy számára, amikor a sajátjai tartóztatják le és vetik börtönbe, mert nem érvényes a passzusa. Ízelítő a magyar valóságból. Hiába vannak egy oldalon, párbajtól hadbíróságig mindennel fenyegetik egymást. Akkor most ki is a jó és a ki a rossz?

A regény a viccessége és a szereplők sorsának ismeretlen kifutása ellenére is elgondolkodtató, hiszen sok olyasmit felvet, ami a történelemórán valahogy kimaradt az anyagból. Mindezt úgy teszi, hogy nem akarja megmondani az egyetlen igazságot, sehol nem fordul didaktikus ömlengésbe és végig tartja az egyensúlyt a vicces, a váratlan, a szomorú, a filozofikus és a kegyetlen között. Nem kis teljesítmény.

Thomas Cullinan Csábítás című regénye most azért került az érdeklődés középpontjába, mivel éppen megfilmesítették. Ezt sem először, amit én amúgy nehezen tolerálok. (Komolyan, minek kell ugyanazt a történetet húsz évente leforgatni?) Gondoltam, megveszem ilyen "egynek jó lesz" alapon, hogy agyatlan lányregénynek majd jó lesz fárasztó napok végére. Nem így lett.

Az agyatlan lányregénység stimmelt, de hogy szórakoztató vagy érdekes nem volt, az biztos. A szituáció: amerikai polgárháború idején egy déli lánynevelő intézetben reked a személyzet (két tanárnő és a néger cseléd) meg öt tanuló, akik nem tudnak hazamenni. Ide kerül sebesültként egy északi katona, akit befogadnak, megápolnak és lábra állítanak, aztán meg eltesznek láb alól. A tizedes ugyanis minden nővel kikezd az intézetben, kivel komolyabban (a felnőttekkel), kivel kevésbé (azért kiskorú megrontása nincs). A regény pedig többszáz oldalon, a szereplők nézőpontjait váltogatva próbálja elhitetni, hogy itt egy pszichothriller van kibontakozóban, ahol aztán senki nem az, akinek látszik, titkok és románcok vannak meg ármánykodás meg egyéb ilyen fülszövegre kívánkozó szenzációhajhász elemek.

Amiket én nem nagyon találtam a regényben.

Mert lehet, hogy titok, ha valaki zugivó, vagy a fivérével volt titkos viszonya, vagy az anyja egy "rosszhírű hölgy", de hogy ezek nekem ilyen bulvárlapba illő szenzációknak tűntek fel a regényben, nem pedig a történések organikus lefolyásaként. Az író próbált sok karaktert felvonultatni, de kb. annyi volt a jellemrajz, hogy az egyik lánynak fekete volt a haja, a másiknak meg szőke. Az szerző semmit nem tud a nőkről. Fogalma sincs, milyen bonyolultak és sokfélék vagyunk, és ezért íróként és férfiként is csak sajnálni tudom. Csak akkor azt nem értem, hogy miért ír nőkről. Szinte kizárólag nők szerepelnek a regényben, de ha nem tud róluk semmit, akkor egyszerűbb lett volna egy horgászkirándulásról írni a haverokkal.

A stílus vontatott és unalmas, a sok váltakozó karakterfejezet pedig inkább csak arra jó, hogy újra és újra ugyanazt mondja el, nem arra, hogy több szempontból ismerjünk meg egy eseményt. Néha abba is kellett hagynom az olvasást, mert annyira unatkoztam rajta, hogy nem bírtam magam rávenni a következő fejezetre. Ami nem jó jel.

A végkifejletet is elhúzták, teljesen fölösleges módon. A szereplők önmagukhoz képest is végig logikátlanul és üresfejűen cselekedtek, nem ismertük meg sem valódi érzéseiket, sem ambícióikat, semmit. Egyszerű üres papírbábok voltak.

Régen olvastam ennyire rossz könyvet. A nép persze imádja, nem is értem, miért. Talán nem olvasnak eleget, hogy tudják, mi az igazán jó.

A zene világnapján ünnepeljünk egyet a vidám Antonióval:

Nem vagyok sem szép, sem érdekes, ezért mindig vicces, amikor biodíszletként szerepelek valahol. WTF??? Én??? Normálisak vagytok?

Az persze kevésbé esik jól, ha a biodíszlet arról szól, hogy senki még csak észre sem veszi, hogy ha ott vagyok valahol, mert annyira vagyok jelentéktelen. Azért jobb lenne egy fokkal a "dekoratív biodíszlet" kategóriában lenni. De hát nem.

Bele kell törődni, hogy láthatatlan vagyok. :(

Fuck tuskók...

Kiss Judit Ágnes eddig nekem csak úgy rémlett, mint költőnő, ehhez képest kiderült, hogy mindenféléket ír ő, nem csak verset. A halál milongát táncol című regényét olvastam most, és teljesen lenyűgözött. A legjobb dél-amerikai írók jutottak róla eszembe: mély, élettel teli karakterek, az élet alapos ismerete és minden sarkon misztikus fordulatok! Ez az!

A regény Buenos Airesben játszódik, ahol a számos főszereplő némelyike éppen egy nemzetközi tangófesztivált szervez, ahol kicsik, nagyok, turisták és helyiek, amatőrök és profik találkozhatnak a tangózás ürügyén. A szervezők között van profi táncos és lelkes amatőr, felbukkan egy mélabús pultosfiú, megszakadt szívű lány, rákos amerikai tangóturista, taxitáncos és nyomornegyedben élő kiválasztott kisfiú is. Az ő sorsukat váltott nézőpontú fejezetekből tudjuk meg, és van mit megtudni. A Lucia nevű hölgy nem hajlandó meghalni, amihez biztos receptje a fiatalkorú szeretők nedveinek szívogatása (igen...), de rendes a néni, mert azért 16 év alá nem megy... Aztán vannak boldogtalan kapcsolatban élő, már-már elváló szereplők, akiket a végén mégis a másik hagy el. A taxitáncos megtalálja a szerelmet, amelyért feláldozza az amúgy jól fizető selyemfiúi állását. A tangóbár tulajdonosáról pedig kiderül, hogy nem csak hogy érző szívű buzi (ő mondja így), hanem az is, hogy ismeri a helyi keresztapát, akivel úgy tud üzletelni, hogy nem hal bele. (Ami nagy szó.) A karakterek tehát változatosak, élőek, a problémáikkal nagyon lehet azonosulni, annak ellenére, hogy sokszor extrém élethelyzetekbe kerülnek.

Önmagában a szereplők sorsa is kitöltené a regényt, és már azért el lehetne olvasni, de akkor még ott van a tangó mindenekfeletti szeretete, ami átsüt a sorokon, és mintegy metaforaként végigvonul az egész történeten. A tangó segít élni, meghalni, felejteni, szeretni, hang nélkül kimondani dolgokat, érezni, továbblépni.

A regény pedig ugyanúgy képes minderre, hiszen a normál hétköznapiság, az emberi gonoszság, a boldogtalanság, a jóság mellett megjelenik a misztikum. A kisfiú, aki Istennel beszélget, a démonok, akiket a fotós a tangós táncesteken megörökít a képein, valamint az angyalok, akik titkos, senki által nem látható, de a rászorulók számára bármikor felkereshető tangóbárt működtetnek, mind a világvégére készülnek. A regény vége az apokalipszisbe torkollik, ahol a jókat Isten elviszi egy másik helyre, a többiek meg maradnak a földön egy disztópikus világban, ahol az erőszak uralkodik. De mégsem tudjuk, hogy mi a vége az egésznek, mert a befejezés nyitott, a szereplők nem halottak, hanem élnek, tehát még bármi lehet...

A szerző borzasztóan tud írni, minden sorát faltam. Sok odavetett mondaton el lehetett gondolkodni, az életen, a halálon jókat töprengeni közben. Isten és az angyalok mai jelenléte is érdekes kérdéseket vet fel. Mi a hit? Kiben hiszünk? Mi lesz, ha már nem leszünk? Olyan nagy baj-e, ha meghalunk? Mi lesz belőlünk, amikor atomokká bomlunk? Örülni fogok, ha lesz ott egy Laura Marin, aki kapuőrként segít átmenni a másik oldalra.

Frida Kahlo a XX. századi festőművészet meghatározó alakja, még akkor is, ha innen Európából nézve a mexikói avantgárddal nem nagyon tudunk mit kezdeni. Azért mindenki nézzen utána a hölgynek, érdemes. (Salma Hayek filmje is kötelező a témában!)

F. G. Haghenbeck Frida füveskönyve című kötetéről nehéz eldönteni, hogy életrajzi regény, művészettörténet vagy szakácskönyv. Valahogy ezek között lavírozik. Fridának nem volt könnyű élete, mindenféle bajok érték el már gyerekkorában (gyermekbénulás, szeretetlen szülők stb.), aztán később is elég sokszor kibabrált vele az élet. Még tizenéves, amikor egy buszbalesetben átszúrja egy vascső, aminek következtében olyan súlyos sérüléseket szenved, hogy hónapokat kell gipszben és ágyban töltenie. A lábadozás alatt elhagyja a szerelme, viszont elkezd festeni, először csak unaloműzésként, utána pedig már tudja, hogy ez lesz a hivatása. Az egyik szenvedélye is.

A többi szenvedélye a férfiak, a nők, a politika és a főzés. Nem mindig ebben a sorrendben. Frida egy lázadó és szabad szellem, aki nagyon boldog akar lenni, de ezt sokszor nem tudja megtenni a körülmények miatt. Diego Rivera, a híres festőművész a férje kétszer is, akivel kutya-macska kapcsolatban vannak, néha szeretik, néha gyűlölik egymást, mégis valahogy kiegészítik egymást és egymás életét. A végén persze nem bírják egymással tölteni az időt és elválnak útjaik. (A fickó amúgy egy pöcs, aki úgy csalja aktuális feleségét, ahogy más levegőt vesz, neki mégsem akaródzik máshogy élni, és ezt később a hivatalos asszonyai is elfogadják. A szeretők meg jönnek-mennek, nem sok vizet zavarva.)

A könyv nagyon személyesen mutatja be Frida küzdelmeit a boldogságért, a gyermektelenség okozta hiányát, a családi konfliktusait stb. Nekem nagyon tetszett az is, ahogy a szerző a Halállal való kapcsolatát dramatizálta, egyfajta kedves hölggyé téve az elkerülhetetlent (azért van valami kozmikus egyensúly abban, hogy a nők szülnek életet és sok mitológiában az életet is ők vágják el...).

És akkor ott vannak még a remek receptek: minden fejezet végén legalább egy. Némelyiket még meg is lehet csinálni itthoni alapanyagokból. Nem mondom, hogy nem kóstolnék meg egy molét is, meg mindenféle egyéb kütyüt, de azért a legtöbb elég messze van az európai ízléstől. Egy leves, amiben sertéshús, csirke, chili és körte meg mangó egyaránt van? Hm... Szóval inkább a narancsos omlós süteményt fogom elkészíteni. Majd szólok, milyen lett.

Bauer Barbara Elsuttogom százszor című misztikus családregénye volt most soron. Mostanában több olyan könyvet olvastam, ami nyögvenyelős volt, ezért felüdülés volt végre egy olyan regényt kézbe venni, amit szó szerint befaltam.

A regény afféle családregénynek tekinthető, ahol három női generáció sorsán keresztül bontakozik ki a család története. Ahol valahogy a fiúknak nem sok lapot osztottak. (Ez kicsit ilyen szinglimozgalmas, de ettől tekintsünk el.) A főhős Zsófi, aki műfordítóként dolgozik, és a nagymamájától, Jankától megörökölt házba költözik falura. Itt aztán a szokásosnak mondható "városi kislány falun" című beilleszkedési showműsort követően vagy inkább amellett felfedezi a nagyi által hátrahagyott dolgok között a nagyi naplóját, régi leveleket, illetve olyan tárgyakat, amelyekből egy jó kis nyomozás során nem csak a nagyi, hanem az anyja és saját életének darabkáit is össze tudja rakni. A nagyi egész életében siratta a keleti fronton elhunyt nagypapát, és kettejük úgymond síron túli szerelme belengi az egész regényt, illetve az általa felölelt több évtizedes családi múltat is.

Zsófi hamarosan megismerkedik Andrással, a jóképű, sármos, kockahasú, udvarias, intelligens és romantikus (igen, ennyire lányregényesen sikerült összerakni a hőst, szomorú...) doktorral, akivel gyorsan egymásba szeretnek, de aztán kiderül, hogy a nagyi ezt is előre megálmodta és leírta a naplójában. A nagyi boszorkány volt, most már tuti... de jó értelemben.

A két fiatal nyomázása során eljutnak Ukrajnába is, ahol megtalálják a nagypapa sírját, és sikerül hazahozatni a csontjait, hogy a nagyi mellé temessék. A sok mászkálás, múltban vájkálás valahogy jót tesz nem csak a családnak (Zsófi anyja pl. egészen kivirul a végére), de a környezetnek is, ahol volt katonák és egyéb túlélők elevenítik fel a második világháború előtti, alatti, utáni emlékeiket, illetve a sokféle trauma által befolyásolt későbbi életüket. Zsófi anyja pl. a háború után született, de az, hogy soha nem ismerte az apját, meghatározta az életét. Nem mert boldog lenni, mert az anyja sem volt az. Azt elfelejtette, hogy azért, mert a szerelme meghalt és nem tudott újrakezdeni.

Annak ellenére, hogy az egész regény inkább kalandos jellegű volt, mégis összességében inkább elgondolkodtató és megható a végkicsengése. Több helyen azért egy-egy szerkesztői tollvonásra szükség lett volna, mert néha a szerző szövegidegen bekezdéseket hagyott a regényben, de ezeken nagyvonalúan át kell siklani. Valami jellegzetes magyar íze is volt a kötetnek, ami nagyon jólesik a sok külföldi könyv után. Nagyon jó kis könyv volt, szívesen olvasok még a szerzőtől.

Faternál találtam meg tiboru Kémek krémje című könyvét, amit kölcsönöztem, és át is futottam rajta menten. Konklúzió:

1. Kémnek lenni nem életbiztosítás, sokan "tűntek el" vagy haltak természetellenes, gyors halált. Akkor már inkább a szerződésírás.

2. A téma önmagában érdekes, a történelem és a titokzatosság is tetszetős, de az ilyen gyűjteménykötet nem nekem való, mert nem tudok kellően elmélyedni minden cikkben.

3. A szerző humorosnak szánt kis megjegyzései, amelyek néha hosszabbak voltak az érdemi részeknél, nem kicsit idegesítettek. És ezek végigkísérték a könyvet. Értem én a viccet, csak nem mindig szeretem. A fickó humora fájdalmas, én mondom.

Nem leszek kém.

Nermin Bezmen Szerelemben, háborúban című regénye volt soron. Először ódzkodtam tőle, mint "divatos török irodalomtól", aztán megtudtam, hogy tulajdonképpen az írónő a nagyapja és annak első szerelme történetét mondta el a regényben, persze dramatizálva. Na, így már egészen más, gondoltam, és máris landolt a polcomon a kétkötetes munka.

A regény Kurt Szejit, a Krím színes etnikai világából érkező iszlám vallású, tatár fiúról és annak orosz szerelméről, Suráról szól. A fiatalok a cári Oroszország végnapjaiban ismerkednek meg és szeretnek egymásba, hogy aztán a kommunista forradalom, a háború és mindenféle egyéb szörnyűség hatására elmeneküljenek onnan. Sok családtagjukat, barátjukat soha többé nem látják, egy új környezetben, Törökországban kezdenek új életet, ami igencsak nagy kihívás mindkettejüknek.

A regény fordulatos, több generáción átívelő családregény benyomását kelti, de annak fölösleges körei és súlyossága nélkül. Végig a főszereplőkre koncentrál a szerző, a többieket csak díszletnek használja, ha már nincs rájuk szükség a dramatizálás szempontjából, szemrebbenés nélkül ejti a szálaikat. Ez néha ahhoz vezet, hogy a regény szövete nem tűnik elég egyenletesnek, mert akiről eddig nagyon részletesen szó volt, az a következő fejezettől esetleg teljesen eltűnik, holott tudjuk, hogy ugyanabban a városban él, mint a főhősök, találkoznak is néha stb., csak éppen már "nem érdekesek" a szerző szempontjai szerint.

A szöveg sokszor esetlennek tűnt nekem, annak ellenére, hogy a szerző nagyon olvasmányosan tud mesélni. Néha többet akart elhitetni érzelmekből, emlékekből, szerelemből, gyűlöletből, mint amennyi valóban látszódott a sorokból. Ez kicsit furcsa volt. A hősök persze első látásra egymásba szerettek, ami abszurd, aztán évekkel később ugyanígy eltűntek egymás életéből, a fiú megházasodott úgy, hogy nem is szakított az állítólagos élete szerelmével stb. Ez így furcsa kicsit. Az új feleség egy gyereklány, persze féltékeny és tudatlan, sokszor éretlenül is viselkedik, de Szejit mindent megtesz, hogy működjön a házassága. Aztán rájön, hogy ezt csak úgy lehet, ha elküldi Surát, mert ugyan szereti, rendszeresen csalja is vele a feleségét, de ez mégsem az igazi. Nem értettem, hogy akkor most mi a baja, az elvárása ennek a kettőnek, de hát lehet, hogy csak nem lehetett rátalálni a múltban a dolog nyitjára.

A végén nincs happy end, csak szomorúság az elválás miatt, ami már így is évekkel megkésett, hiszen a nagy szerelem már rég elmúlt addigra. Az epilógus nekem jobban tetszett, mint maga a regény, mert abban írta le a szerző, hogy hogyan kutatott évekig a családja után, milyen nehéz volt évtizedekkel később tanúkat találni az ügyben, olyan helyeken, amiket nem csak a forradalom, hanem több háború és kommunista diktatúra is sújtott. Ez a rész emberibb volt és jóval érdekesebb, mint a regény. El is gondolkodtam, hogy nem járt volna-e jobban mindenki, ha a szerző nem próbálja fikcióvá alakítani az információkat, amiket megtudott. Talán jobb könyv született volna. És igazabb.

Mindenesetre így is nagyon tetszett, színes képet festett a régi Oroszországról, és az emigrációról a törököknél. Mindenki más nyelven beszélt, más volt a vallása, a kultúrája, mindenki szenvedett a háborútól, a társadalmi nyomástól, a rákényszerített szabályoktól. Aztán vagy megtanul élni a lehetőségeivel és megtalálni a szabadságot, vagy nem.

Amikor Stefánia hercegnő, Habsburg Rudolf trónörökös felesége önéletrajza (Stefánia - Császárnénak szánták) került a kezembe, rögtön tudtam, hogy itt semmi hercegnős romantikára és haboskávéra nem számíthatok. És így is lett.

Bár az önéletrajz óhatatlanul torz műfaj, hiszen az ember szívesen elsiklik a hibái felett, kudarcaiért előszeretettel okol másokat, magát pedig szereti áldozatként feltüntetni, azért a szubjektivitása ellenére egy megkapó életrajzot kap az olvasó a hercegnőtől. A hercegnő életét azonban csak a Rudolf öngyilkosságáig követi, és mivel az események után jó pár évvel született a könyv, sok helyen homályos-pontatlan is. Ez azonban nem von le kortörténeti értékeiből.

Megismerjük a belga királyi családot, amelynek sarjaként Stefánia is arra hivatott, hogy dinasztikus érdekekből házasodjon, egész gyermekkori nevelése arra készíti fel, hogy művelt, sokoldalú, erényes uralkodófeleség legyen. Finoman szólva nem kényeztetik el a szülei, annak ellenére, hogy egyébként tényleg mindene megvan, élete szigorú szabályok szerint zajlik, már-már ridegnek mondanám azt a környezetet, ahol élnie kell. Egyik szülője sem törődik úgy vele, ahogy ma egy szülőtől elvárnánk, csak és kizárólag tanulmányi előmenetele érdekli őket. Testvérei esetén ez ugyanígy van. Persze tragédia, egyetlen fiútestvérének halála is beárnyékolja a család életét, de ez talán nem lehetne mentség a "maradék" gyerekekkel való bánásmódra. Mindenesetre a torz arisztokrata értékrendbe ez belefért.

Ennek ellenére vannak kellemes emlékei a gyermekkoráról, a kertről, a parkról, a lovaglásról, játékokról a testvéreivel, és egyebekről, de valahogy mégis olyan megkönnyeznivaló, hogy egyetlen bizalmasa egy szobalány a kastélyból.

Aztán férjhez adják Rudolf trónörököshöz, a Habsburg Birodalom koronájának várományosához. A házasság nem meghitt, és a felek sem tesznek érte, hogy az legyen. Stefánia érzékeny és intellektuális, Rudolf meg ugyan okos, de rideg és főleg kicsapongó. Számtalan kalandja és azok következményei (többek közt a feleségére is ráragasztott és meddőségét okozó nemi betegség) erősen megterhelik a házasságot. Nem kedvez a dolognak az sem, hogy a császári család sincs oda a hercegnőért, aki érdes stílusával nem igen tudta belopni magát senkinek a szívébe. Ennek ellenére persze a látszatot fenn kell tartani, mintha a házaspár között minden rendben lenne.

Sok időt töltenek külön, a reprezentációs kötelességek közt lavírozva. Egyre inkább elhidegülnek egymástól, és aztán senkit nem lep meg különösebben, hogy Rudolf egy fiatal szeretőjével követ el öngyilkosságot. Az önéletrajz valahol itt ér véget. Nem ránt le leplet semmiféle titokról, csak azt ismétli el, amit már úgyis lehet tudni a mayerlingi dolgokról. Inkább csak szimpatikusabbá próbálta tenni magát egy boldogtalan asszony az utókor szemében.

Együttérzést ébresztett bennem a regény, annak ellenére, hogy azért látszódtak a főhős hibái is. Egy előre megtervezett és a rideg konvenciók közé szorított életben próbált túlélni Stefánia, ahol neki nem sok öröm jutott. A hercegnők sorsa a kötelességek teljesítése volt, ráadásul a férfiaknál rosszabb szerepben voltak, hiszen még kellemes félrelépések sem tarkíthatták életüket közben. Tőlük elvárták, hogy hűek legyenek, tisztességesek, szüljenek gyerekeket a férjüknek, akiket nem szerettek és egyáltalán: ne keltsenek feltűnést semmilyen cselekedetükkel. A hercegek azért jóval szabadabbak voltak, lásd Rudolf példáját, aki mindenféle botrányokba keveredett, nyíltan felszólalt apja politikája ellen, nem találta a helyét, de főleg csak a semmittevéshez és zülléshez értett. És mindezt elnézték neki, kincstári pénzből fizették ki a kártyaadósságait, és tussolták el botrányait. Eközben Stefániát megszólták, ha csak elhúzta a száját azon, hogy az ura nem jár haza minden este. Kellemetlen.

Olvasós könyv, de engem érdekelt volna a folytatás is.

Múltkor a mamánál sikerült beszerezni a Jászberény története a kezdetektől a reformkorig című tanulmánykötetet (főszerkesztő: Pethő László), ami egy várostörténeti sorozat első kötete. (Gyanítom, a továbbiakat is beszerezzük.)

A Jászság mint földrajzi egység, illetve benne főként Jászberény, a jászok története minden korban érdekes volt. A régészeti ásatásokból kiderül, hogy már a korai időktől lakott volt ez a területrész, és később is folyamatosan újabb és újabb népek települtek be a Zagyva partjára. Aztán a történelem sodra néha azzal járt, hogy a különböző háborúk, országpusztítások (tatár, török, Habsburg stb.) miatt időről-időre teljesen lakatlanná vált, újra és újra be kellett telepíteni. A betelepülők színes tablója pedig változatos kultúrát alakított ki.

Jogtörténetileg is roppant érdekes ennek a területnek a sorsa, mivel az Árpád-házi királyoktól kezdve kiváltságos terület volt, mégpedig kollektíven adományozott királyi szabadság alapján, tehát a közösség mint egész volt a kiváltságok alanya. Ezek többféle dologból tevődtek össze, bizonyos adómentességeket, vásártartási jogot, kegyúri jogot stb. tartalmaztak, néha változó tartalommal. A török hódoltság korában az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyszerre adóztak magyar és török hatóságoknak is az ittélők. Később egyszerűen eladták a Német Lovagrendnek a terület földesúri jogát (közjogi nonszensz), amit aztán Mária Tercsi nagylelkűen úgy módosított, hogy a lakosok visszaválthatták magukat magyar alattvalónak. Hát nem kedves?

A kötet változatos témaválasztású tanulmányokból áll össze, némelyik jobb, némelyik kevésbé jó szövegalkotói képességű szerző tollából. A témák kidolgozása is változatos volt, nekem főleg a középkori részek tetszettek, meg persze az idézetek a különböző forrásokból. (Jegyzőkönyvek, adójegyzékek, végrendeletek és egyebek. Isteni!) Az egyik nagyon hosszú tanulmány inkább a számszaki részekre helyezte a hangsúlyt, és annyira száraz volt, mint egy közgazdasági tankönyv, ott azért voltak gondjaim az olvasással. A források teljes, szó szerinti beidézése helyett jobb lett volna, ha inkább magyarázatokkal tölti ki a szerző az oldalakat.

Sokat tanultam a könyvből, viszont nyilván teljesen másképp kell olvasni, mint egy regényt. Lassan, emésztgetve kell elővenni, és egy-egy tanulmánnyal elszórakoztatni magunkat egy esős délutánon, aztán gondolkodni eleink életének örömein és nehézségein.

Sacha Batthyany Svájcban újságíró, békés élete van, amíg egy kollégája fel nem hívja a figyelmét egy újságcikkre, amelyben rokonát, Margit nénit azzal vádolják, hogy 1945-ben egy partin vendégeivel együtt lemészároltak 180 munkaszolgálatos zsidót. Az újságírót ez persze nem hagyja hidegen, egyrészt "jó sztorit" szagol benne, másrészt rácsodálkozik a dologra, mert évtizedeken át a családjában senki még csak egy szóval sem említett ilyesmit. Ebből születik az És nekem mi közöm ehhez? című kötet, amely érdekes utazásra kalauzol minket.

Az oknyomozás során megtalálja nagymamája, Maritta és a vele egyidős, Rohonc falubeli zsidó boltos lánya, Ágnes naplóit. A két nő háborús feljegyzéseiből bontakozik ki egyrészt a két család kapcsolata, másrészt a zsidók kastélybeli legyilkolása, sőt, Ágnes szüleinek végleges elhallgattatása is, amiért segítséget mertek kérni a gróféktól a koncentrációs táborba szállított gyermekeiknek. Kiderül, hogy már Margit néni "partija" előtt sok minden terhelte a családi lelkiismeretet.

A könyv nagyon érdekes szerkezetű, mert nem csupán a naplófeljegyzésekre, hanem még élő családtagok faggatására, emigrációs életére, családi kapcsolatokra, pszichoanalízisére és egyebekre is épít, az egészből pedig számomra egy egyének feletti mozaik bontakozott ki. Ahol nem annyira az egyén sorsa az érdekes, bár feltűnik a koncentrációs tábortól a Gulágig sok minden, gyermekek halála, éhezés, földreform címén elvett tulajdon, háborús bűnök és egyebek, amelyek önmagukban is sok traumát okoztak, azonban valahogy nekem mégis az egyetemesség jött át a könyvből. Hogy egész generációk tűntek el a háborúban, a náci és kommunista rezsimek ideológiailag "megtámogatott" terrorgépezeteiben, és hogy az egész még ma is tart. Mert ahogy az egyik generáció a másikba öltődik, úgy a történelem is folyton velünk van. A könyv egyik érdekessége, hogy ismerteti azt a pszichológiai elméletet, amely szerint az egyik generáció képes a másikra átörökíteni a traumáit, a tudattalanban megjelennek a szülők, nagyszülők tragédiái. Ezek megmaradnak a családban mindaddig, amíg fel nem dolgozzák őket. Nagyon érdekes. Tömeges méretekben voltak vizsgálhatók a második világháború túlélői és gyermekeik, unokáik neurózisai, amelyekből ezt a következtetést tudták levonni. Valahol nagyon rémisztő. És a szerző a saját családján érzékeli, hogy tényleg így van: a B. család agyonhallgatta a háború előtti és alatti kokettálást a nácikkal, aztán persze koppantak, mert menekülniük kellett, sok vagyonukat elvesztették (nem mindent, ó, nem...), de a bűntudat azért valahogy belopta magát a lelkükbe és rágta őket, ha nem is beszéltek róla. A gyermekeik sorsa nem tűnt olyan érdekesnek, az élet nem tűnt olyan érdekesnek, semmi nem tűnt olyan érdekesnek, mint a régi időkön merengeni és önigazolásokat gyártani.

A könyv kritikusai számonkérik a történelmi szemléletet meg ki tudja, még mi mindent. Ez ostobaság, hiszen itt egy érintett család érintett tagja ad szubjektív értékelést a múltról, jelenről. Nem monográfia, nem oknyomozó riportsorozat. Egy nézőpont, egy történet. Viszont nagyon fontos felvetéseket tesz, amiket érdemes megfontolás tárgyává tenni. Gondolkodjunk, kérdezzünk, nézzünk körül a múltban, fedezzük fel, hogy mi történik körülöttünk, mert nagyon sok mindent megérthetünk belőle.

"Megveszem, mert ez egy őrült." - mondtam Csáth Géza naplójára az antikvár kiárusításon és lőn. A fickó orvos volt és író, drogos és művész, műveiben pedig mindezek a vonások elég egzaltált elegyet alkotnak. Izgalmas gondolatokat vet fel, egészen zsigeri érzésekre irányítja rá a figyelmet, hogy kénytelen vagyok elgondolkodni dolgokon, ha olvasom. Néha ez ijesztő is.

Ez a Napló egy többféle rétegből összeálló szemelvénygyűteménynek tűnik, nem teljesen kronologikus, jegyzetek és klasszikus naplóbejegyzések váltják egymást visszaemlékezésekkel. A fő témák a morfiumfüggőség, a nők, az Olgával való házasság, az orvosi gyakorlat és előmenetel nehézségei, művészi koncepciók, előrehaladás a pályán. Aztán a széthullás. Kb. az 1910-es évek elejébe nyerünk bepillantást, visszatekintésekkel a korábbi évekre is. A fő téma a fürdőorvosi állás betöltése, a szakmai és magánéleti sikerek és kudarcok. Az orvosi terület itt kevésbé hangsúlyos, nekem inkább az volt itt furcsa, hogy a fül-orr-gégészettől a nőgyógyászatig mindennel foglalkozott hősünk, ami mai szemmel kissé furcsának hat. Főleg annak fényében, hogy Csáthot inkább a pszichoanalízis egyik magyar úttörőjeként könyveltem el eddig. Akkor most döntsük el, hogy test vagy lélek, nem?

Csáthot zavarbaejtően érdekli mindkettő. A pácienseket, környezetének tagjait és saját magát is folytonosan elemzi. A komplexek zavarát boncolgatja, meg hogy kit milyen motívumok mozgatnak. Óriási. Elég nagy hangsúlyt kap a szex is a műben, szinte minden szembejövő csajt megfektet (legalábbis szerinte...), aztán meg ömleng, hogy ő milyen nagy kan. Ja, a csajok fele doktorúrszindrómás, a másik meg (legalább félig) hivatásos. Nagy dicsőség belőlük egy tucatot ágyba vinni. (Külön perverz szerintem a rendelőben csinálni... ki az a beteg állat, akit ez felizgat?) A szexuális hűség nem tartozik erényei közé, persze a menyasszonya előtt szemrebbenés nélkül tagadja a dolgot, sőt, még magát is azzal nyugtatja, hogy a lány érdekében fekszik le másokkal, hogy "tréningben legyen" a kedvéért. Anyám, borogass. A lányra persze halálosan féltékeny, és a gondolatra is őrjöng, hogy esetleg mással "lő" a hölgy. (Az életrajzból tudjuk, hogy később odáig fajult a házasságuk, hogy valóban lelőtte a feleségét féltékenységében. Na, azért eddig nem kell eljutni egy megromlott házasságban.) A lényeg, hogy írásban kicsit túlkompenzálta magát a szerző e téren.

A morfiummal kapcsolatban talán egy fokkal őszintébb, itt nincs kecmec, minden további nélkül vallja be gyengeségeit, illetve azt, hogy nem tud szabadulni a szertől. Orvosi pontossággal adagolja a "cuccot", injekció formájában, a különböző egyéb élettani folyamatokkal való kapcsolatot is precízen leírva (alváshoz, ürítéshez, szexhez való viszonnyal stb.), egyszerűen olvasom és nem hiszem el. Pontosan leírja, hogy mi történik és mégsem LÁTJA, hogy mit csinál. Rémisztő és elkeserítő az emberi gyengeség.

Mindazonáltal a korban szokásos álszemérem és poétikusság helyett a könyv igazi üdítő élvezetet nyújt nyers nyelvezetével, éles meglátásaival, leírásaival. Zsigeri. Véres. Abszurd. Profán. Nekem nagyon tetszett. Olvassuk Csáthot!

Mivel mostanában nagyon divatosnak számít, úton-útfélen mindenféle sztárocska és újságírócska idézi Csíkszentmihályi Mihályt, ezért úgy döntöttem, hogy irány a forrás, nekem ne hadováljanak. Amúgy is érdekel a pszichológia, tehát ideje volt nekivágni a Flow - Az áramlat - A tökéletes élmény pszichológiája című könyvnek.

Ugyan a könyv tudományos mű, mégis közérthetőségre törekszik, a görög kifejezések viszonylag ritkák és mindig megmagyarázza őket a szerző, tehát máris sikerült túllépni Bandi bácsin (belső poén, bocs). A közérthetőség szerintem néha afféle amerikai szájbarágóssággá is válik, de soha nem esik olyan túlzásokba, amelyek miatt letenném a könyvet. Azt tartja a lényegnek, hogy mindenki meg tudja érteni, mi is az a flow.

A flow nem volt újdonság a filozófiában, hiszen az ember azóta gondolkodik a jó és értelmes élet lényegén, amióta a közvetlen túlélés szintjét meghaladta. A pszichológiában viszont újszerűnek számít Cs. azon elgondolása, hogy a flow minél gyakoribb elérése árán ún. boldogság lehet az osztályrészünk. Ugyanis a modern boldogság utáni hajsza kitermelt és kitermel egy rakás olyan önsegítő könyvet, gurut, lelki vezetőt, tenyérjóst és mindenféle egyebet, amelyek, illetve akik esküsznek, hogy náluk van a boldogság kulcsa, amelyet öt egyszerű lépésben x dollárért bárkinek a rendelkezésére bocsátanak. A gond csak az, hogy a boldogság nem megfázás, amit elmulaszt egy kis C-vitamin. Cs. abból indul ki, hogy a boldogság eszménye egyfajta túlhajtott dolog, egy olyan irreális vágy az ember részéről, ami soha nem fog teljesülni, mert nem fog szólni senki, hogy "most vagy boldog", vagy tálcán átnyújtani a boldogságot. Azt kell megtanulni, hogy hogyan vegyük észre, hogy boldogok vagyunk.

A flow, vagyis az áramlat nála egy olyan élmény, amelyben az én jó értelemben elveszti önmagát, mert annyira egy adott tevékenységre koncentrál. Az áramlatban lenni azt jelenti, hogy kívül vagyunk az időn, ugyanakkor tudatosan élvezzük a tevékenységet, mert olyasmit teszünk, amit szeretünk csinálni és képesek is vagyunk rá, hogy megoldjuk. A flow sok formában megjelenhet, a sporttól az evésen át a szexig vagy a másokkal való foglalkozásig bármiben, a lényeg, hogy az adott személy élményként tekint az adott cselekvésre, teljesen bele tud merülni, úgy, hogy a külvilágot nem érzékeli. A flow által komplexebbé válik a személyiség, és feltöltődnek a pszichikai energiaraktárak. A "boldogság titka" tehát Cs-nál annyi, mint minél többet lenni az áramlatban.

Erre gyakorlati példákat is hoz, bizonyítva, hogy számtalan területen átélhetjük az áramlatélményt, csak tudatosan ott kell lenni. Az agyatlan cselekvések, amelyek nem igényelnek pszichikai energiát, nem képesek flowt okozni, úgyhogy minimum az olvasásig el kell jutni, hogy valaki ezt elérje (itt máris kiestek egy csomóan). A flow tehát képes jobbá tenni az életet, ha be tudjuk építeni a mindennapokba.

Annyira jó gondolatok vannak a könyvben, hogy mindenképpen többször olvasós. Engem teljesen földhöz vágott, amikor befejeztem, úgy zsizsegett tőle a fejem, hogy meditálnom kellett, hogy magamhoz térjek. Nem csodálkozom, hogy ilyen nagyhatású elmélet lett belőle. Csak azt sajnálom, hogy a legostobenkóbb női újságos újságíró is úgy idézi két mondatban az elméletet, mintha lenne róla fogalma. Könyörgöm, ne. Inkább menjünk a forráshoz! Mindenki jobban jár! Flowt mindenkinek!

A szerelmes királynő című regényt Gigi ajánlotta, ezért nyilván el kellett olvasnom, amikor megjelent Magyarországon is. A regény Aragóniai Jolán királynéról szól, akinek a neve persze elsőre nem mond semmit, de a könyv elején lévő családfa azért sokat segít (bármennyire is hiányos és félrevezető is itt-ott). A lényeg, hogy egy királyi hercegnő élete "nem csak játék és mese", hanem bizony általában politika, fondorkodás, háború, és minden egyéb kellemetlenség.

A cselekmény jórészt a XV. század eleji francia udvarban játszódik, azonban komoly nemzetközi "kitekintés", avagy bonyodalom is van, amennyiben az egymással versenyző-szövetkező-háborúzó uralkodók és népek néha szeretik, néha gyűlölik egymást, és ez kihat köz- és magánéletre egyaránt.

Sokszor teljesen áttekinthetetlen volt, hogy ki kivel van ennek nyomán, a szövetségek néha olyan gyorsan bomlottak fel, ahogy kijózanodtak az emberek egy-egy udvari bál után, néha meg olyan félreértésekből lettek több tízéves várfogságok meg gyilkosságok, hogy csak néztem. A középkor minden volt, csak nem unalmas.

Jolán itt van egy forgatag közepén, záloga két uralkodóház szövetségének, és próbál ekként viselkedni. Férjét elveszíti egy Nápolyért vívott háborúban, ami aztán még további rokonait is elnyeli, egy idő után már átokként tekint a szép városra. Megértem. Közben viszont fogadott hazájában, francia földön (ami ekkor még nem egységes állam, hanem inkább egymással rivalizáló hercegségek laza szövetsége egy király alatt, aki a történet idején véletlenül egy hibbant egyed) próbál a hatalmi játszmában úgy részt venni, hogy egyrészt életben maradjon a családja, másrészt esetleg még növeljék is a befolyásukat és területeiket. Egyik sem egyszerű. Módszerei a kémek mások háztartásába telepítésétől a megvesztegetésig meg a gyilkosságig elég széles palettán mozognak, sokszor a saját lelkiismeretével is nehezen számol el, de azért megy tovább.

Több sikert is elért, jól értett a kormányzáshoz, erős kézzel vezette a családját, miután megözvegyült. Ennek ellenére valahogy nem éreztem elég élőnek a karakterét, bár az írónő nagyon igyekezett szerethetővé tenni. Valahogy nem sikerült a jelleme mélyére hatolni. Ez mondjuk igaz volt a többi karakterre is. A regény sok helyen egyszerűen nem regény volt, hanem inkább történelemkönyv, de olyan fajta, amelyik nem magyarázni akar, hanem brillírozni. Kár volt ezekért a részekért, mert a kevesebb több lett volna. Jobbak voltak azok a részek, ahol tényleg regényhez illően folyt a cselekmény, még akkor is, ha talán a szerző szerint ott kevesebbet tudott átadni az információkból.

Többnyire azért szórakoztató volt, sok mindent megtudtam egy olyan korról, amiről korábban nem nagyon voltak ismereteim. A túlírt részek meg a karakterábrázolás nem tetszett, az előbbi túlburjánzott, az utóbbi sok helyen sekélyes volt.

Ma az a nap van, amikor elsírtam magam egy pöttyös bikini láttán. Meg tudom mondani, miért bőgök? Nem. Oka? Minden rossz. Mi minden? Hát, minden. Érted.

Motoszkál pár napja egy gondolat, hogy tulajdonképpen rohadjon meg mindenki, akivel én törődöm, de ő velem nem, azt hiszem, az új (mától) kedvenc zenekarom egyik száma jó leírja az érzést (azzal együtt, hogy ez egy szakítós szám):

Ki tudja, vajon létezik-e az út önmagamhoz?

Bizonyos történések miatt a héten megint azon kattogok, hogy mennyire nincs senki, aki teljességemben tudna látni. És hogy ez másoknál is így van. 24/7 csak én vagyok magammal, én látom, hogy mikor vagyok simulós kiscica, goromba, okos, kedves, fúria, szexi, vicces, szenvedélyes, elviselhetetlen, cinikus, gonosz, gúnyos vagy félős. Meg még egy csomó minden. De mindenki csak szeleteket lát belőlem, attól függően, hogy kivel vagyok és mikor. A nagy egész csak bennem állhat össze, ha összeáll egyáltalán. (Talán összeáll.)

Ha jól meggondolom, elég félelmetes érzés, hogy az egyediségem, hogy ki vagyok én, az csak és kizárólag saját magam számára látható. A többiek meg ilyen-olyan alkalmi vagy tartós benyomásaik alapján tesznek be ebbe vagy abba a skatulyába, függetlenül attól, hogy odavaló vagyok-e vagy sem.

Ki látja az igazi arcom? Vagy van olyan egyáltalán? Vagy több is van/lehet?

Ezeken töprengek.

Somerset Maugham A festett fátyol című regényét már régen el akartam olvasni (azonos című, igen jól sikerült film okán, Edward Norton forever!), és most végre sikerült megszerezni. A szerző amúgy egy igazi angol ikon, már olvastam tőle, egyszerűen fantasztikusan ír: olyan könnyed és látszólag semmitmondóan hétköznapi, ugyanakkor egyik-másik mondata olyan mélyen eltalál, hogy csak pislogunk.

Ez a sztori is valami teljesen banális: unatkozó úrilány (Kitty) hozzámegy az unalmas bakteriológus csávóhoz (Walter), aki aztán angol gyarmati szolgálatba lép. Elutaznak Hongkongba, ahol a nő viszonyt kezd egy másik gyarmati tisztviselővel, a férj rájön, és kényszeríti a nőt, hogy menjen vele a kolera sújtotta városkába, ahol ő fog dolgozni a továbbiakban. Figyeljünk oda: szerelemről szó sincs a felek között, "csak" sima házasságról. A férj először nagyon szerelmes a feleségébe, aki viszont egész végig nem tudja viszontszeretni, még akkor sem, amikor már jobban megértik egymást egy kicsit az új helyen és az új helyzetben. Senki nem bocsátja sem a másiknak az ellene elkövetett dolgokat, és nincs feloldozás vagy feloldódás sem. Csak élet.

Az egész szituáció nagyon ismerős lehet mindenkinek, hiszen naponta találkozunk rossz kapcsolatokkal, megcsalással és aztán továbblépésekkel. A miként lehet csak a kérdéses. Kitty szeretője pl. egész jól berendezkedett arra, hogy rendszeresen félrelép, de mint mondja, soha nem hagyná el a feleségét, akivel nagyon jól kijön, és remek szövetségesei egymásnak. Kitty ezzel szemben beleszeret a szeretőjébe, amit nagyon nem kellene, és már kettős válásról és új házasságról fantáziálgat, amíg "lovagja" le nem hűti, hogy erről aztán szó nincs. Walter pedig el tudja ugyan viselni évekig, hogy a felesége nem szereti, viszont az már megfeneklik a hiúságán, hogy meg is csalja a nő. Nem tudnak zöld ágra vergődni egymással, nincs megbocsátás, még kölcsönös szimpátia sem, bármennyire is szurkolunk nekik.

Van viszont élet és halál a kolerás településen, ahol sok érdekes karakter felbukkan, apáca, kiégett gyarmati tisztviselő, mandzsu szerető, koldusok, és mindenféle népség. Sokféle szemléletet képviselnek, van, aki a vallásban talál megnyugvást, másnak a gyermekien vidám és naiv lelkéhez el sem jutnak igazán a gondok, megint más meg annyira cinikussá vált az élettől, hogy már nem vár semmit, csak az esti whisky-szódát. És akkor ezek között az emberkék között téblábolva mégiscsak felbukkannak olyan életbölcsességek, mint pl. ha nem vágyakozol valami után annyira, akkor könnyebben megkapod (ez nagyon keleti dolog, mi nem nagyon értjük, pedig tényleg működik). Tanulj meg elengedni, hogy közelebb jöjjenek hozzád az emberek. Nem tudhatod, hogy milyen fájdalma van a másiknak, légy vele tapintatos. Lásd meg a szépet az életben (Kitty elé tárul egy mesés tájkép, amikor a kolerás városba mennek - kontrasztos kép, és sose felejti el).

Ez tipikusan az a könyv, amit sokszor el kell és el is lehet olvasni, mert mindig fog újat mondani. Imádtam minden sorát.

Uwe Topper A nagy naptárhamisítás című könyvét persze a szöszitől kaptam kölcsön, eszméletlen jól szórakoztam rajta.

A szerző Herbert Illig egyik követője, aki az "ellopott középkor" elméletét alkotta meg, ugyanis úgy gondolta, hogy a "sötét középkornak" is nevezett VI-IX. század közötti időszak olyannyira leletszegény, illetve a fellelhető leletek és főként az írott források annyira hiányosak/hamisítottak, hogy az a tudatos történelemhamisítással magyarázható. Vagyis: 300 évet hozzátoldottak a történelemhez. Kik és miért? Az egyház, méghozzá azért, hogy Krisztus után 1000 előtt nem sokkal kezdődhessenek a középkori népek történetei.

Toppert ezt az elméletet igyekszik nagyon sok oldalról megközelíteni, és tényleg érdekes ellentmondások vannak a történelemben abban a formájában, ahogy ma ismerjük. Ugyanakkor kicsit merész feltételezés arra ragadtatni magát, hogy pusztán számmisztika okán összefogtak az Európa írástudóit vezető uralkodók és tudatosan, de még ráadásul összehangoltan is belehamisítottak volna 300 évnyi történelmet az életünkbe.

A könyv mégis sok gondolkodnivalót ad, nekem például végig az járt a fejemben, hogy tényleg, milyen nehéz dolguk van a történészeknek. Sírok, feltárt települések, anyagmaradványok, csontvázak, írott források, használati tárgyak és egyebek alapján kell rekonstruálniuk, hogy mikor mi történt és miért. Történelmi nyomozástan, komolyan, csak azzal a problémával, hogy a tudósoktól elvárjuk, hogy kész elméletekkel és kerek történetekkel álljanak elő a végén, akkor is, ha menet közben több kérdésük van, mint válaszuk.

Tegyük fel, hogy egy régészcsapat feltár egy temetőt. Van benne minden. Az egyik szakember antropológus, a másik művészettörténész, a harmadik elemi szálakat elemez, a negyedik megint egy másik szakma képviselője és így tovább. Ideális esetben. És még ideálisabb esetben össze is tudnak dolgozni, hogy kihozzanak valami értelmes tudományos eredményt a leletekből.

De mi van, ha nem ideális az eset?

Akkor marad a félig tudományos tudományosság, vagyis az, hogy az egyik szaki, aki kellő öntudattal rendelkezik, szépen kijelenti, hogy ez a halott ilyen és ilyen néphez tartozott, így beszélt, rabszolgákat tartott, gazdag volt és harmincévesen halt meg. És hiszünk neki, mert kreált egy valóságot, ami nem is biztos, hogy létezett.

Szerintem jobb az a tudós, aki inkább kérdez és megkérdez másokat is, mert akkor nagyobb valószínűséggel jut el igaz eredményhez. Viszont lehet, hogy vannak olyan tények, események, okok, amiket soha nem tudunk tudományos régészeti módszerekkel kinyomozni. Akkor nem jobb őket homályban hagyni, mint megerőszakolni a tudományt, és elméleteket gyártani, mint a szerző is?

Az összeesküvés elméletekkel nekem az a bajom, hogy nagyon szkeptikus vagyok az emberi természet együttműködési képességével kapcsolatban. A tudatos, összehangolt történelemhamisítás olyan szintű szervezettséget igényelt volna, amire szerintem sokkal kisebb földrajzi környezetben sem lett volna lehetőség, nemhogy a X-XI. századi ismert világ teljességében.

Filozofálgatásra, gondolkodásserkentésre szerintem nagyon jó a könyv, de az elmélet a maga erőszakoltságával és megkérdőjelezhetetlenségének hirdetésével pontosan azt éri el, amit nem akar: komolytalannak tűnik.

Fábián Janka Koszorúfonat című regénye afféle szórakoztató agykikapcsolás volt. Sokat nem kellett rajta gondolkodni, nem voltak tengermély jellemek vagy nagy konfliktusok sem, de összességében valahogy mégis szórakoztató volt.

A dualizmusban játszódó regény középpontjában egy testvérpár, Ella és Blanka áll. Az első csúnya és okos, a másik szép és kedves - sablonos, de ez van. Ella női felmenőinek hatására orvoslással akar foglalkozni, amivel csak annyi a probléma, hogy ilyet korábban magyar nő még nem csinált. Hugonnai Vilma nyomdokain lépkedve elvégzi a zürichi orvosi egyetemet és aztán Magyarországon próbál praktizálni - először nem sok sikerrel, de annál érdekesebb buktatók és kihívások között. Blankát ezzel szemben egy bécsi nagynéni veszi magához, és kis úrilányt nevel belőle, akinek semmi célja az életben a férjhezmenésen kívül. Az élete is "nagy regényekkel" telik, valahogy fel sem merül, hogy ő is valamilyen hivatást válasszon. A két lány amúgy úri família sarja, csak éppen apjuk öngyilkossága és a család anyagi nehézségei miatt nincsenek rózsás anyagi körülményeik. Azt kicsit nehéz megmagyarázni az olvasónak, hogy ha annyira szegények, hogy lepukkant pesti bérházba kell költözni a zempléni kastély után, akkor ugyan honnan telik az úri módira, meg külföldi egyetemre, de ezen lépjünk túl.

A főszereplők a kis logikátlanságaikkal egyetemben is azért szimpatikusak, bár engem Blanka romantikus lángolásai idegesítettek olykor. És azt is kétlem, hogy Ella olyan kis visszahúzódó lett volna, mint amilyennek mindenki hitte.

A regény több helyen nagyon, nagyon szép képet fest a Monarchiáról, azért nem vagyok benne biztos, hogy ennyire biztonságos, fenékig tejfel életek voltak akkor, de ez az írónőre amúgy is nagyon jellemző. Nem mondom, hogy minden regénybe sorozatgyilkos kell emberrablás kell, de azért a főhősök mellett úgy mentek el a nehézségek (anyagiak, magánéletbeliek stb.), mintha egyáltalán nem érintették volna meg őket. Ez azért furcsa. Az egész regény olyan, mint egy nyugodt tó tükre: nem zavarja meg semmi. Az élet azért nem ilyen.

Nem volt bonyolult vagy mély nyomokat hagyó, de azért szórakoztatott.