A szerelmes királynő című regényt Gigi ajánlotta, ezért nyilván el kellett olvasnom, amikor megjelent Magyarországon is. A regény Aragóniai Jolán királynéról szól, akinek a neve persze elsőre nem mond semmit, de a könyv elején lévő családfa azért sokat segít (bármennyire is hiányos és félrevezető is itt-ott). A lényeg, hogy egy királyi hercegnő élete "nem csak játék és mese", hanem bizony általában politika, fondorkodás, háború, és minden egyéb kellemetlenség.

A cselekmény jórészt a XV. század eleji francia udvarban játszódik, azonban komoly nemzetközi "kitekintés", avagy bonyodalom is van, amennyiben az egymással versenyző-szövetkező-háborúzó uralkodók és népek néha szeretik, néha gyűlölik egymást, és ez kihat köz- és magánéletre egyaránt.

Sokszor teljesen áttekinthetetlen volt, hogy ki kivel van ennek nyomán, a szövetségek néha olyan gyorsan bomlottak fel, ahogy kijózanodtak az emberek egy-egy udvari bál után, néha meg olyan félreértésekből lettek több tízéves várfogságok meg gyilkosságok, hogy csak néztem. A középkor minden volt, csak nem unalmas.

Jolán itt van egy forgatag közepén, záloga két uralkodóház szövetségének, és próbál ekként viselkedni. Férjét elveszíti egy Nápolyért vívott háborúban, ami aztán még további rokonait is elnyeli, egy idő után már átokként tekint a szép városra. Megértem. Közben viszont fogadott hazájában, francia földön (ami ekkor még nem egységes állam, hanem inkább egymással rivalizáló hercegségek laza szövetsége egy király alatt, aki a történet idején véletlenül egy hibbant egyed) próbál a hatalmi játszmában úgy részt venni, hogy egyrészt életben maradjon a családja, másrészt esetleg még növeljék is a befolyásukat és területeiket. Egyik sem egyszerű. Módszerei a kémek mások háztartásába telepítésétől a megvesztegetésig meg a gyilkosságig elég széles palettán mozognak, sokszor a saját lelkiismeretével is nehezen számol el, de azért megy tovább.

Több sikert is elért, jól értett a kormányzáshoz, erős kézzel vezette a családját, miután megözvegyült. Ennek ellenére valahogy nem éreztem elég élőnek a karakterét, bár az írónő nagyon igyekezett szerethetővé tenni. Valahogy nem sikerült a jelleme mélyére hatolni. Ez mondjuk igaz volt a többi karakterre is. A regény sok helyen egyszerűen nem regény volt, hanem inkább történelemkönyv, de olyan fajta, amelyik nem magyarázni akar, hanem brillírozni. Kár volt ezekért a részekért, mert a kevesebb több lett volna. Jobbak voltak azok a részek, ahol tényleg regényhez illően folyt a cselekmény, még akkor is, ha talán a szerző szerint ott kevesebbet tudott átadni az információkból.

Többnyire azért szórakoztató volt, sok mindent megtudtam egy olyan korról, amiről korábban nem nagyon voltak ismereteim. A túlírt részek meg a karakterábrázolás nem tetszett, az előbbi túlburjánzott, az utóbbi sok helyen sekélyes volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.