Somerset Maugham A festett fátyol című regényét már régen el akartam olvasni (azonos című, igen jól sikerült film okán, Edward Norton forever!), és most végre sikerült megszerezni. A szerző amúgy egy igazi angol ikon, már olvastam tőle, egyszerűen fantasztikusan ír: olyan könnyed és látszólag semmitmondóan hétköznapi, ugyanakkor egyik-másik mondata olyan mélyen eltalál, hogy csak pislogunk.

Ez a sztori is valami teljesen banális: unatkozó úrilány (Kitty) hozzámegy az unalmas bakteriológus csávóhoz (Walter), aki aztán angol gyarmati szolgálatba lép. Elutaznak Hongkongba, ahol a nő viszonyt kezd egy másik gyarmati tisztviselővel, a férj rájön, és kényszeríti a nőt, hogy menjen vele a kolera sújtotta városkába, ahol ő fog dolgozni a továbbiakban. Figyeljünk oda: szerelemről szó sincs a felek között, "csak" sima házasságról. A férj először nagyon szerelmes a feleségébe, aki viszont egész végig nem tudja viszontszeretni, még akkor sem, amikor már jobban megértik egymást egy kicsit az új helyen és az új helyzetben. Senki nem bocsátja sem a másiknak az ellene elkövetett dolgokat, és nincs feloldozás vagy feloldódás sem. Csak élet.

Az egész szituáció nagyon ismerős lehet mindenkinek, hiszen naponta találkozunk rossz kapcsolatokkal, megcsalással és aztán továbblépésekkel. A miként lehet csak a kérdéses. Kitty szeretője pl. egész jól berendezkedett arra, hogy rendszeresen félrelép, de mint mondja, soha nem hagyná el a feleségét, akivel nagyon jól kijön, és remek szövetségesei egymásnak. Kitty ezzel szemben beleszeret a szeretőjébe, amit nagyon nem kellene, és már kettős válásról és új házasságról fantáziálgat, amíg "lovagja" le nem hűti, hogy erről aztán szó nincs. Walter pedig el tudja ugyan viselni évekig, hogy a felesége nem szereti, viszont az már megfeneklik a hiúságán, hogy meg is csalja a nő. Nem tudnak zöld ágra vergődni egymással, nincs megbocsátás, még kölcsönös szimpátia sem, bármennyire is szurkolunk nekik.

Van viszont élet és halál a kolerás településen, ahol sok érdekes karakter felbukkan, apáca, kiégett gyarmati tisztviselő, mandzsu szerető, koldusok, és mindenféle népség. Sokféle szemléletet képviselnek, van, aki a vallásban talál megnyugvást, másnak a gyermekien vidám és naiv lelkéhez el sem jutnak igazán a gondok, megint más meg annyira cinikussá vált az élettől, hogy már nem vár semmit, csak az esti whisky-szódát. És akkor ezek között az emberkék között téblábolva mégiscsak felbukkannak olyan életbölcsességek, mint pl. ha nem vágyakozol valami után annyira, akkor könnyebben megkapod (ez nagyon keleti dolog, mi nem nagyon értjük, pedig tényleg működik). Tanulj meg elengedni, hogy közelebb jöjjenek hozzád az emberek. Nem tudhatod, hogy milyen fájdalma van a másiknak, légy vele tapintatos. Lásd meg a szépet az életben (Kitty elé tárul egy mesés tájkép, amikor a kolerás városba mennek - kontrasztos kép, és sose felejti el).

Ez tipikusan az a könyv, amit sokszor el kell és el is lehet olvasni, mert mindig fog újat mondani. Imádtam minden sorát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.