Nermin Bezmen Szerelemben, háborúban című regénye volt soron. Először ódzkodtam tőle, mint "divatos török irodalomtól", aztán megtudtam, hogy tulajdonképpen az írónő a nagyapja és annak első szerelme történetét mondta el a regényben, persze dramatizálva. Na, így már egészen más, gondoltam, és máris landolt a polcomon a kétkötetes munka.

A regény Kurt Szejit, a Krím színes etnikai világából érkező iszlám vallású, tatár fiúról és annak orosz szerelméről, Suráról szól. A fiatalok a cári Oroszország végnapjaiban ismerkednek meg és szeretnek egymásba, hogy aztán a kommunista forradalom, a háború és mindenféle egyéb szörnyűség hatására elmeneküljenek onnan. Sok családtagjukat, barátjukat soha többé nem látják, egy új környezetben, Törökországban kezdenek új életet, ami igencsak nagy kihívás mindkettejüknek.

A regény fordulatos, több generáción átívelő családregény benyomását kelti, de annak fölösleges körei és súlyossága nélkül. Végig a főszereplőkre koncentrál a szerző, a többieket csak díszletnek használja, ha már nincs rájuk szükség a dramatizálás szempontjából, szemrebbenés nélkül ejti a szálaikat. Ez néha ahhoz vezet, hogy a regény szövete nem tűnik elég egyenletesnek, mert akiről eddig nagyon részletesen szó volt, az a következő fejezettől esetleg teljesen eltűnik, holott tudjuk, hogy ugyanabban a városban él, mint a főhősök, találkoznak is néha stb., csak éppen már "nem érdekesek" a szerző szempontjai szerint.

A szöveg sokszor esetlennek tűnt nekem, annak ellenére, hogy a szerző nagyon olvasmányosan tud mesélni. Néha többet akart elhitetni érzelmekből, emlékekből, szerelemből, gyűlöletből, mint amennyi valóban látszódott a sorokból. Ez kicsit furcsa volt. A hősök persze első látásra egymásba szerettek, ami abszurd, aztán évekkel később ugyanígy eltűntek egymás életéből, a fiú megházasodott úgy, hogy nem is szakított az állítólagos élete szerelmével stb. Ez így furcsa kicsit. Az új feleség egy gyereklány, persze féltékeny és tudatlan, sokszor éretlenül is viselkedik, de Szejit mindent megtesz, hogy működjön a házassága. Aztán rájön, hogy ezt csak úgy lehet, ha elküldi Surát, mert ugyan szereti, rendszeresen csalja is vele a feleségét, de ez mégsem az igazi. Nem értettem, hogy akkor most mi a baja, az elvárása ennek a kettőnek, de hát lehet, hogy csak nem lehetett rátalálni a múltban a dolog nyitjára.

A végén nincs happy end, csak szomorúság az elválás miatt, ami már így is évekkel megkésett, hiszen a nagy szerelem már rég elmúlt addigra. Az epilógus nekem jobban tetszett, mint maga a regény, mert abban írta le a szerző, hogy hogyan kutatott évekig a családja után, milyen nehéz volt évtizedekkel később tanúkat találni az ügyben, olyan helyeken, amiket nem csak a forradalom, hanem több háború és kommunista diktatúra is sújtott. Ez a rész emberibb volt és jóval érdekesebb, mint a regény. El is gondolkodtam, hogy nem járt volna-e jobban mindenki, ha a szerző nem próbálja fikcióvá alakítani az információkat, amiket megtudott. Talán jobb könyv született volna. És igazabb.

Mindenesetre így is nagyon tetszett, színes képet festett a régi Oroszországról, és az emigrációról a törököknél. Mindenki más nyelven beszélt, más volt a vallása, a kultúrája, mindenki szenvedett a háborútól, a társadalmi nyomástól, a rákényszerített szabályoktól. Aztán vagy megtanul élni a lehetőségeivel és megtalálni a szabadságot, vagy nem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.