Sacha Batthyany Svájcban újságíró, békés élete van, amíg egy kollégája fel nem hívja a figyelmét egy újságcikkre, amelyben rokonát, Margit nénit azzal vádolják, hogy 1945-ben egy partin vendégeivel együtt lemészároltak 180 munkaszolgálatos zsidót. Az újságírót ez persze nem hagyja hidegen, egyrészt "jó sztorit" szagol benne, másrészt rácsodálkozik a dologra, mert évtizedeken át a családjában senki még csak egy szóval sem említett ilyesmit. Ebből születik az És nekem mi közöm ehhez? című kötet, amely érdekes utazásra kalauzol minket.

Az oknyomozás során megtalálja nagymamája, Maritta és a vele egyidős, Rohonc falubeli zsidó boltos lánya, Ágnes naplóit. A két nő háborús feljegyzéseiből bontakozik ki egyrészt a két család kapcsolata, másrészt a zsidók kastélybeli legyilkolása, sőt, Ágnes szüleinek végleges elhallgattatása is, amiért segítséget mertek kérni a gróféktól a koncentrációs táborba szállított gyermekeiknek. Kiderül, hogy már Margit néni "partija" előtt sok minden terhelte a családi lelkiismeretet.

A könyv nagyon érdekes szerkezetű, mert nem csupán a naplófeljegyzésekre, hanem még élő családtagok faggatására, emigrációs életére, családi kapcsolatokra, pszichoanalízisére és egyebekre is épít, az egészből pedig számomra egy egyének feletti mozaik bontakozott ki. Ahol nem annyira az egyén sorsa az érdekes, bár feltűnik a koncentrációs tábortól a Gulágig sok minden, gyermekek halála, éhezés, földreform címén elvett tulajdon, háborús bűnök és egyebek, amelyek önmagukban is sok traumát okoztak, azonban valahogy nekem mégis az egyetemesség jött át a könyvből. Hogy egész generációk tűntek el a háborúban, a náci és kommunista rezsimek ideológiailag "megtámogatott" terrorgépezeteiben, és hogy az egész még ma is tart. Mert ahogy az egyik generáció a másikba öltődik, úgy a történelem is folyton velünk van. A könyv egyik érdekessége, hogy ismerteti azt a pszichológiai elméletet, amely szerint az egyik generáció képes a másikra átörökíteni a traumáit, a tudattalanban megjelennek a szülők, nagyszülők tragédiái. Ezek megmaradnak a családban mindaddig, amíg fel nem dolgozzák őket. Nagyon érdekes. Tömeges méretekben voltak vizsgálhatók a második világháború túlélői és gyermekeik, unokáik neurózisai, amelyekből ezt a következtetést tudták levonni. Valahol nagyon rémisztő. És a szerző a saját családján érzékeli, hogy tényleg így van: a B. család agyonhallgatta a háború előtti és alatti kokettálást a nácikkal, aztán persze koppantak, mert menekülniük kellett, sok vagyonukat elvesztették (nem mindent, ó, nem...), de a bűntudat azért valahogy belopta magát a lelkükbe és rágta őket, ha nem is beszéltek róla. A gyermekeik sorsa nem tűnt olyan érdekesnek, az élet nem tűnt olyan érdekesnek, semmi nem tűnt olyan érdekesnek, mint a régi időkön merengeni és önigazolásokat gyártani.

A könyv kritikusai számonkérik a történelmi szemléletet meg ki tudja, még mi mindent. Ez ostobaság, hiszen itt egy érintett család érintett tagja ad szubjektív értékelést a múltról, jelenről. Nem monográfia, nem oknyomozó riportsorozat. Egy nézőpont, egy történet. Viszont nagyon fontos felvetéseket tesz, amiket érdemes megfontolás tárgyává tenni. Gondolkodjunk, kérdezzünk, nézzünk körül a múltban, fedezzük fel, hogy mi történik körülöttünk, mert nagyon sok mindent megérthetünk belőle.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.