Kicsit sok mostanában a jópofizásból. Mármint nem értem, hogy miért vágok jóképet olyan dolgokhoz, amikhez nem feltétlenül kéne. Persze legyek megértő mindenkivel, mert

- szétmentek a párjával,

- beteg a gyereke,

- meghalt a kutyája,

- elrontotta a fodrásza a haját,

- sok a melója,

- nehéz napja van,

- (taxáció áttörése A.K.A.) egyéb.

Ami rendben van. Csak néha már unalmas, hogy bizonyos emberek csak a kifogásokat és az ürügyeket keresik, hogy VELÜK miért legyen mindenki baromi megértő, míg ők két lábbal taposnak a többiek igényein, lelki bajain, udvariassági és egyéb elvárásain.

Szóval néha sok a dolog, hogy vállveregetek és megértően hümmögök, mert ha óvónéni vagy pszichológus akartam volna lenni, akkor az lettem volna. Külön bónuszpont, amikor mindezt még valaki azzal tetézi, hogy miután meghallgattam és végighümmögtem az összes baját, még meg bírja kérdezni, hogy x vagy y amúgy hogy van. Nem én, végül is csak mi beszélünk fél órája. Ha olyan nagyon fontos az x vagy y, akkor vajon miért nem hívja fel???

Klasszikus manőver ugye a diszkóban: odajön a srác, és megkérdezi, hogy megadnám-e a barátnőm számát. Na, ugyanaz pepitában ez is. Igen, azt várd meg, míg megadom a barátnőm számát. Gyökér.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.