Tolvaly Ferenc A Zsolnay-kód című regényével bajban voltam. A téma érdekelt, mert az életrajz, a hely- és kultúrtörténet mindig érdekes. Az írótól még nem olvastam semmit, a túl sok megjelent kötet nálam nem is jó ajánlólevél. A címadás ötlettelenségéről most ne is beszéljünk.

A szerkesztés a már sokaknak sokféle sztori elmesélése kapcsán bevált két idősíkos dögunalmas megszokott vázra épül. Az egyik az 1970-es években játszódik, ahol egy szenvedélyes Zsolnay-gyűjtőnél próbál a diplomamunkájához anyagot keresni egy müncheni egyetemista lány. Bár próbálja az író feldobni a szálat, de nálam a tökéletes érdektelenségbe fulladt a mesének ez a része. Ugyanis nem ezért vettem meg a könyvet, tehát nem érdekel, hogy kit hogyan figyelt meg a karhatalom vagy hogyan csempészte a vasfüggöny mögé-elé vagy bárhova a becses porcelánjait. Hagyjuk már. A titokzatoskodás és az álságos szenzációhajhászás pedig végképp nem tetszett, ahogy próbálja elhitetni a gyűjtő, az egyetemista, meg maga az író is, hogy a vizsgált Zsolnay-dokumentumok mögött valami NAGY, NAGY TITOK lappang, amit csak komoly erőfeszítések és kódfejtés (ááááá) árán lehet onnan kihámozni. Ez az ügynökfilmekre és konteókra emlékeztető felütés teljesen visszatetsző egy ilyen könyvben. Nem erről szól ugyanis a történet.

Hanem a múltról. A múltba vezető szál Zsolnay Teréz naplója révén bontakozik ki, itt már sokkal élvezhetőbb a könyv. (Nagy kár, hogy a két szálat nagyon gyakran és nagyon szaggatottan váltogatja az író.) Megismerjük a család múltját, ahogy a több generációnyi szorgalmas és ötletes ember egymás utániságából kiépül a Zsolnay-birodalom. Ahol magánélet és munka nem feltétlenül válnak el egymástól. Az egész család egy rakáson lakik a gyárban, és az igazgató ugyanúgy 12 órás műszakot nyom, mint a legutolsó korongos. Vagy többet. Az egésznek van egy kis idealista-romantikus bája, ahogy a "gyáros" itt nem egy kizsákmányoló kapitalista disznó, hanem egy messzemenőkig idealizált figura, aki nem csak a profittal, hanem az újítással és a munkások szociális helyzetével egyaránt törődik. Mindenki beszáll a családi bizniszbe. Kicsit furcsa is, hogy senkinek nem jut eszébe másfelé kacsingatni, mint manapság, amikor már egyáltalán nem divat átvenni a családi céget apától. Érdekes belegondolni, hogy ez mennyire gazdasági kényszer és mennyire saját elhatározás a családtagok részéről. A családi és kulturális életbe ugyanúgy bepillantást nyerünk, ahogy a porcelánkészítés nehézségeibe, a rengeteg kísérletezést igénylő fejlesztésekbe. Külföldi tanulmányutak, bányák felkeresése, beszállítói és felvásárlói kapcsolatok kiépítése, smúzolás a felsőbb körökkel, versenytársak - van itt minden, mint a búcsúban. Ezek az "élő" részek sokkal jobban megírtak, mint a másik idősík.

És mi a titok? A regény egy része azzal foglalkozik bőszen, hogy illuminátus volt-e Zsolnay Vilmos. Kit érdekel? A szabadkőművesek, alkimisták, illuminátusok meg ki tudja, még milyen neveken futó "nagyon titkos társaságok" léte és működése annyira nyilvánvaló mára, hogy senkit nem érdekel a dolog. Ez nem titok. A titok sokkal inkább a szorgalomban és a munkában rejlik. Zsolnay ui. nem abban hitt, hogy majd valami isteni közbeavatkozás nyomán fog eredményeket elérni, hanem az eszével és a kitartásával. Szép felvilágosodás korabeli eszmék átültetve a dualizmus korába. És szerintem koroktól függetlenül ma is magunkévá tehetjük őket. A "nagy titok" tehát csak ennyi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.