Kittenberger Kálmánt már régóta szerettem volna olvasni, most végre sikerült szert tennem egy könyvére, a Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában címűre. Rögtön bele is szerettem a stílusába, biztos lesz még ilyen beszerzésem.

Az első dolog, ami megfog ezekben a klasszikus vadászírókban, az az elképesztő mesélőkedv és tehetség. Olyan könnyedén szerkesztik egybe évtizedek és kontinensek történéseit, helyszíneit, élővilágát, hogy csak pislogok. Azért meglepő ez, mert ha egy szépirodalmi író jól ír, az rendben van. De ezeknek az embereknek, köztük Kittenbergernek is "csak" sokadik szakmája volt, hogy élményeit megírja. És mégis annyira élvezetesen, izgalmasan, választékos kifejezésekkel, humorral oldották meg a naplózást, hogy azon csak bámulni lehet.

Ebben a könyvben pl. több afrikai útjának élményei keverednek, fejezetekre szedve, de mégis szerves egészet alkotva. Nem kronológiai sorrend van, hanem valamiféle "gócpontok" köré szerkesztve ír az élményeiről. A gócpont többnyire egy-egy állatfaj, amelyeket nem csak nagyon részletesen leír, hanem mindent megtudunk életvitelükről, hogyan vadászták őket a feketék és a fehérek, mire használták a belőlük készült termékeket, hogyan kell kikészíteni a bőrüket stb. Földrajzon, biológián, preparátori kémiai ismereteken át a néprajzi, gazdasági, társadalmi kérdésekig mindenféléről ír, olyan szervesen egymásba kapcsolva a különböző témákat, hogy egy percre sem tűnik fel, hogy mennyi mindent tanultam, mert úgy élveztem az olvasást, mintha egy szórakoztató magazinról lenne szó. Elképesztő.

Bepillantást nyerünk a gyarmatbirodalmak mindennapjaiba is, megosztja élményeit az angol és német adminisztrációról, valamint a színes gyarmati társadalom kusza életviszonyairól. Meg kell itt küzdeni néhány diplomáciai kérdéssel, kezdve a vadászengedély megszerzésétől, a teherhordó és egyéb személyzet felbérlésének nehézségeiig. Gyarmati időkhöz képest többnyire elfogulatlanul és rasszizmustól mentesen tudott írni a helyi feketékről is, őket is inkább tudósként közelítette meg, leírta különböző szokásaikat, babonáikat. Néha mosolyogta csak meg különös hiedelmeiket, pl. arra vonatkozóan, hogy az oroszlánmarta sebesültet nem segíthette olyan férfi, akivel ugyanahhoz a nőhöz volt "közük", mert az a biztos halál mindkettejükre nézve. (Inkább ne képzeljük el azt a falusi közösséget, ahol ezeket a dolgokat így számon tudják tartani!)

Rettentően szórakoztató és pihentető könyv volt, igazi "far away escape" a mindennapokból, amire olykor nagy szükségem van. Szerintem el is kezdem keresni a további köteteket a neten. Mindenki olvasson vadászirodalmat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.