Ha még egyszer Kate Mortont akarnék olvasni, valaki üssön le. Köszönöm.

A tóparti ház a legújabb agymenés, amit az írónő elkövetett. Egyszerűen hihetetlen, hogy manapság mennyire divat a bevált receptekhez alkalmazkodás. Csak semmi új gondolat, semmi eredetiség, még a végén megárt. Ezért van a filmekből remeke-prequel-sequel dömping, és ezért vannak a folytatásos regények a tiniknek. Nehogy már egyszer elmondjuk egy jó sztorit és az ott maradjon a tudatban. Nem, mindent folytatni kell vagy újracsinálni. Agyhalott leszek tőle.

Ez a könyv megint olyan volt, mint az írónő összes többi regénye: két idősík, egy az 1930-es vidéki Angliájában valami főúri birtokon, a másik meg napjainkban, ahol valaki nyomozni kezd a múlt titkai után, lehetőleg egy öregek otthonában sínylődő szegény öreggel együtt.

A probléma ezzel az, hogy önmagában kiszámítható: a két szál előbb-utóbb találkozik. Ergo az írónőnek fenn kell tartania valamivel a feszültséget, hogy továbbolvassuk a regényt. Mi sem egyszerűbb: a legképtelenebb fordulatokkal boldogítja az olvasót, ahol a sok-sok fantasztikus fordulat után már nem azt éreztem, hogy katarzis van, hanem azt, hogy fáj a fejem. Az meg általában nem az, amit egy író el akarhat érni a művével. Volt itt minden megint, mint a búcsúban: titkos viszonyok, elhallgatott betegségek, elhallgatott családi tragédiák, bosszú stb. A végén kiderült, hogy a család életéből semmi nem igazi. Semmi. Ez egyrészt gond, ha így van, másrészt viszont felveti a gyanút, hogy hogy a csudába nem képesek egymásra figyelni az emberek. Senki nem vesz észre semmit, csak titkolóznak egymás előtt, pedig hát nem megoldhatatlan problémáik vannak.

A sztori amúgy egy nyári kerti partin eltűnt csecsemőről szól, akinek nyoma veszett a kiságyból. Senki nem látott semmit, sem váltságdíjkérő levél, sem holttest nem kerül elő. A végén persze kiderül, hogy az anyuka vitette el a gyereket a saját biztonsága érdekében, mert a kisfiú nem a poszt-traumás sokktól szenvedő férjé, hanem a szeretőjé volt, és ez kiderült. Szenzációhajhász, mi? Mint egy sor egy szappanopera tartalmából.

A másik gondom a sok idősík volt: még a leglényegtelenebb mellékszereplőt sem lehetett otthagyni komplett életrajz nélkül a regény hátterében, nem. Ki kellett bontani kb. még a személyi asszisztens meg a dada motivációját és komplett élettörténetét is, mintha ez bárkit érdekelt volna. Minek? Ettől nem lesz hitelesebb a regény, csak elveszti a fókuszt. Még a dédszülők házasságáról is megtudtunk mindent, pedig annak aztán köze nem volt a sztorihoz. A jelenidőben játszódó szálban pedig a detektív csaj legfrissebb gyilkossági ügyének megoldása pedig aztán már a hab volt a tortán. Ott vinnyogtam, hogy ezt már ne. Az írónő könyörtelen volt az olvasó idegeivel.

Összességében túlírt az egész, nem éri meg ennyi oldalt elpazarolni rá. Ebben a sztoriban nincs ennyi. Megint csak az volt az érzésem, hogy a több idősíkos történetmesélés nem való mindenkinek. Inkább egy sztorira koncentráljon, akinek nincs érzéke organikus módon összekötni teret és időt és személyeket és érzéseket. Így csak szétaprózódás az eredmény, és az olvasó bosszantása. Ennek így nincs teteje.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.