Nem hallottam korábban Ford Madox Fordról, és meg kell mondjam, ez szégyen. Véletlenül találtam rá A jó katona c. regényére, amit megint kiadtak, de akár simán el is mehettem volna mellette, mert nem tudtam, ki a szerző. Nos, egy igencsak jó angol íróról van szó, aki egy nagyon kedvemre való 300 oldalas regényt hozott össze.

A regényt egy Dowell nevű amerikai milliomos narrálja, aki egy angol házaspárral, Ashburnhamékkel (Edward és Leonora) való kapcsolatát boncolgatja. Látszólag két baráti házaspár találkozásairól, kapcsolatairól, szórakozásairól és megpróbáltatásairól van szó (Dowell is nős, felesége Florence), de viszonylag gyorsan kiderül, hogy ez nem egy társasági regény, hanem a "semmi-nem-az-aminek-látszik" jegyében íródott, lelkeket csontig boncoló írás. Merthogy a milliomos és a felesége nem szeretik egymást, házasságuk inkább üzleti kapcsolatnak tűnik, de azért játsszák a meghitt házastársak szerepét. A másik pár sem jobb, ők ugyan szerintem szerették egymást, csak annyira különböztek egymástól, hogy végül óhatatlanul idegenek lettek. A férfi szeretőket tartott, akiket az asszony eltűrt, sőt, még jóba is lett velük. (Bizarrnak tűnhet, de valójában logikus: ha egy nő "nem védi a területét", ott a kapcsolatnak már annyi.) Nem meglepő, hogy Edward összejön Florence-szal, és sokáig viszonyuk van, de ez titkos és "jól nevelt", nehogy kiderüljön valami, nehogy "botrány legyen". Szó sincs válásról vagy hogy nem kéne összejárniuk talán, nem, mindenki kellemetlenül tocsog a feszültségben. És ez még csak a kezdet.

Az egész regény csupa feszültség, melodráma, végtelenségig feszített húr, ahol a szereplők úgy mozognak, mintha tőlük független erők telepítették volna rájuk a szenvedéssel teli helyzeteket, amiket nem tudnak megoldani, és nem tudnak sehogy kikeveredni sem a kellemetlen, sem a frusztráló, sem a veszélyes helyzetekből, beszélgetésekből, kapcsolatokból. Bábokként viselkednek, de úgy, hogy valójában nincs bábjátékos, csak saját magukkal játszanak. Elképzelt eszmék, fantáziák, érzések mentén cselekszenek, többnyire úgy, hogy közben sem maguknak, sem a többieknek nem jó, ahogyan cselekszenek.

Edward az igazi angol úriember, aki "jó katona", mindig tudja, mit kíván az illem, még a viszonyait is elegánsan intézi, és amilyen bolond, azt hiszi, tényleg beleszeretett a szeretőibe, akik többnyire hozzá hasonló, tisztességes, finom angol feleségek. Ő a főhős, Dowell miatta írja le, ami történt. (Valahogy ő izgatja az egészből, talán azért, mert ő is férfi. Sem a nők nem tudják igazán leírni a férfiakat, sem a férfiak a nőket. Nem értjük egymást.) Mennyire abszurd. Ugyanakkor szentimentális, verseket idéz és romantikus elképzelései vannak a szerelemről. Amikor kellemetlen (és kizárólag érzelmi) közelségbe kerül egy "család barátjának a lányával", Nancyvel, először "édes hármasban" laknak egy fedél alatt, majd angol módra a lányt elküldik Indiába, de a férfi nem tér vissza a feleségéhez, hanem helyette az elhagyott szerelmes szerepében tetszelegve öngyilkos lesz.

A felesége meg, aki eddig tűrte a viszonyokat, de Nancy miatt elvált volna tőle, most először a lesújtott özvegyet játssza, majd fellélegezve hozzámegy egy normális fickóhoz, aki már régen teszi neki a szépet, és nincsenek szentimentális, fellengzős elképzelései a szerelemről, csak egyszerűen akar élni. (Mennyivel szimpatikusabb is.)

Végül Dowell egyedül marad a regény végére (felesége már régen öngyilkos lett, de ő is csak játszmából, nehogy kiderüljenek a titkai, nehogy szembe kelljen néznie a múltbéli tetteivel), leszámítva az Edward halálába beleőrült Nancyt, akit ő gondoz. (Az emberek persze nem szoktak beleőrülni a szerelembe. A nem-szerelembe meg még kevésbé!) És a végén még azt elemzi, hogy ő is olyan szentimentális, mint Edward. Ez azért nem csekély túlzás persze, Dowell az egész regény során a passzivitás mintaképe volt, semmit nem tett, amivel befolyásolta volna az eseményeket, csak ment a többiek után. Nem gyakorlatias, de szentimentálisnak sem mondanám. Tutyimutyi, kicsit sem vonzó, nem is szereti sem a felesége, sem más nő. A végén mégis ő marad egyedül életben és ép ésszel, ami azért valahogy nagyon ironikus - a legélhetetlenebb szereplő végzi egy angol vidéki kastély uraként.

A regény zseniálisan megírt szerintem, a stílusa abszolút lekötött, nagyon szeretem az ilyen zaklatott hangvételű, robogó cselekményű szövegeket, ahol minden bekezdésben újabb és újabb titkok tárulnak fel, és ahol soha nem tudhatom, mire számíthatok a következő bekezdésben. A szereplők élők, még a túlzásaik ellenére is hús-vér karakterek, a melodramatikus túlzások pedig teljesen szándékoltak, ahogy a szereplők érthetetlen lépései és gyengeségei is. A cselekményt az író a végtelenségig sűríti, semmi sallang, vagy fölösleges kitérő, mindennek értelme és célja van. Nagyon tetszett. Azt hiszem, fogok még Fordot olvasni, mert nagyon jó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.