Vége. Most tettem le a negyedik kötetét a Háború és békének. Még nekem is két hónapig tartott, pedig általában gyorsan olvasok. Ezt nem lehetett, mert hol nem volt kedvem, hol nem volt időm, hol elvontak tőle, én meg hagytam magam.

A cselekményleírást meg sem kísérlem, ahogy nézegettem a neten, más sem próbálkozott vele, nem véletlenül használnak olyan kifejezéseket ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy "történelmi tabló", meg "a korabeli Oroszország teljes leírása" és hasonlók. Lefordítom: ezekkel a szavakkal azt mondják, hogy nincs rendes cselekmény. És aztán inkább azzal foglalkoznak az elemzések, hogy hány darab szereplő van, meg mennyi évet ölel fel a cselekmény. Elmondom: túl sok(at). Én szeretem Tolsztojt, de szegény ebben a regényben teljesen eltévedt, mintha elfelejtette volna, hogy a regény valami összefogott, átgondolt valami, szereplőkkel és cselekménnyel, amelyeket valahogy egy egésszé kell összegyúrni, máskülönben az olvasó nem tudja befogadni. Itt valami olyasmi történt, ami szerintem elég sokszor megesik: az író mindenfélét bele akar szuszakolni a könyvbe, aztán mielőtt kiadatja, önhittségből vagy lustaságból, de nincs szíve kihúzni a fölösleges részeket. Így aztán olyan dolgok terhelik a szöveget, amik az olvasót nem érdeklik/taszítják és "ez-meg-mi-a-fene" érzést keltenek benne. Ami nem lehet cél.

Nincsenek főszereplők. Csak sokadrangú, nagyszámú epizodista. Még akik a regény egész folyamán felbukkannak, azok sem kapnak rendes karaktert, mert a regény nem róluk szól, csak hátteret adnak a történelmi események elbeszéléséhez. Logikátlanul cselekszenek, kiforratlan jellemek jönnek-mennek, egyetlen épkézláb, szerethető karaktert sem találtam az egész regényben, pedig nem kevés szereplő volt. Ez borzalmasan nagy hiba szerintem, hiszen azért azt már a görögök óta tudjuk, hogy mindenféle történetben a befogadónak (néző, olvasó) valamely szereplővel, eseménnyel való azonosulása vezethet csak el a katarzishoz. Ez által hat a történet. Ha nincs azonosulás, akkor az nem történet.

Társadalmat is ábrázolna a regény, még ez megy a legjobban, "korunk hősei" (inkább koruké, rendben) szalonokban császkálnak, mulatnak, néha háborúba mennek, megcsalják a házastársukat, veszekednek a szolgákkal és semmi értelme az életüknek. Persze az arisztokraták világa a hangsúlyos, de amikor a parasztokról van szó, Tolsztoj elmegy a másik végletig, ott minden tökéletes. Próbálja elhitetni az olvasóval, hogy a parasztok úgymond ismerik az élet titkait. Pedig hát az emberek minden társadalmi rétegben alapvetően ugyanolyanok és ugyanazok, nincs recept sem a jó életre, sem a boldogságra.

Szegény nőket Tolsztoj nem nagyon szerette, ők még egy kicsit a férfiaknál is negatívabb színben tűntek fel, általában csak akkor kaptak némi szimpátiát az írótól, ha anyák voltak legalább öt gyerekkel. De néha még akkor sem. Furcsa olvasni egy rakás női szereplőről, akik közül egy sem gondolkodik. Már csak a nagy számok törvénye alapján is becsúszhatott volna legalább egy-két intelligens dáma, de nem. Legalább a lelküket nem vitatja el az író, de ez meg azzal jár, hogy mindegyik egzaltált.

A regény alapvetően háborús időkben játszódik, így nem kikerülhetők a katonák, a csataterek, a fegyveres összetűzések, a sebesülések, a hadifogság és egyebek sem. Itt aztán elemében volt az író, csak úgy ömleng a "háború művészetéről" (mintha létezne ilyesmi), hogy így a hadvezetés meg úgy a stratégia, némi filozófiával is fűszerezve, kiegészítve a hadtörténetről alkotott eszmefuttatásokkal. Néha vicces is volt, de olyan terjengős volt az egész és annyira elrugaszkodott mind a sztoritól, mind a valóságtól, hogy nem tudott megnyerni. A hősies, honvédő (hadd ne mondjam: "jogos") háború toposzát az unalomig boncolgatta, bontotta ki, dolgozta fel meg át újra és újra, holott sem hősiesség nincs abban, amikor két hadsereg egymásnak esik és halomra ölik egymást az emberek, sem logika abban, hogy a végén ki számít "győztesnek" és ki "vesztesnek".

A vissza-visszatérő, történelemről, társadalomról, emberekről, a dolgok folyásáról alkotott filozófiai kitérők teljesen töredezetté tették a könyvet. A regény célja számomra elsősorban az, hogy szórakoztasson, úgy, hogy közben becsempészi a valóságot, tükröt tart az életnek, felismerhetem benne magam vagy azt, ami körülöttem történik, és a végén kijön belőle valami értelmes tanulság (tanács?). Ha filozófiát akarok olvasni, leveszem a polcról Senecát, de ha regényt olvasok, azt nem azért teszem, hogy az író kioktasson az agyszüleményeiről. Ismét csak az derült ki, hogy a kiadók jól teszik, ha kemény szerkesztőket tartanak, akik meg tudják értetni az írókkal, hogy NEM KELL MINDENT LEÍRNI. A kevesebb mindig több. Olvassatok Tolsztojtól bármi mást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.