Igazán gyennyedék nap van, minden szürke és nyálkás, esik is valami vizes-havas izé, de azért nem szabad elkenődni, ti. nincs hideg és láttam már néhány optimista növényt is, konkrétan három rügyező fásszárút számoltam össze a Tecsóból hazajövet, szóval sping is coming! (Kicsit sután, de jön.)

A hétvégi wellness mellett végre sort kerítek a "hercegnős-kardozós" regényre, amit mostanság olvastam. Alison Weir történész és történelmi regények írója. Mostanság kicsit túltengett a csaj, ahogy elnéztem a honlapját. Ennyi könyv nem lehet egyformán jó. És tényleg. Aquitániai Eleonóráról szóló regénye pl. pont nem lett az (A fogoly királyné/The Captive Queen). Korábban már olvastam tőle Tudor-kori regényeket, azok sokkal összeszedettebbek voltak.

A sztorit nem ismétlem, Eleonóra először a francia, majd az angol király felesége volt, hosszú élete volt, sok örömmel és bánattal, sok-sok gyereket szült, akiknek nagy részét el is temette, fél Európa a családjáé volt, de öregkorára megérte az angol király erőteljes befolyáscsökkenését is. Volt szerelmes és szeretett, de volt, hogy úgy összevesztek a férjével, hogy az bezárta egy kastélyba néhány évre. (Hogy a királyok esetében "obligát" szeretők okozta galibákról ne is szóljak.) Szóval volt baja szegény nőnek. De azért próbált mindig hercegnő maradni, hű maradni a neveltetéséhez és a méltóságához, amit a helyzete megkövetelt tőle. Ez többnyire sikerült is neki, amennyire hinni lehet a forrásoknak. A regényben kevésbé.

A szerző ui. élt az írói szabadsággal, és nem is kicsit. Rendben, a XII. századból jó, ha néhány adománylevél meg hivatalos krónika fennmaradt az egyházi írnokok sötét szekrényeiben, így a történelmi regény műfajából adódó követelményeknek (a szereplők hús-vér ember mivoltának bemutatása) csak a fantázia szabadon engedésével lehet megfelelni. Ebben a regényben viszont elszaladt egy kicsit a ló az íróval. Még ott is hangulatot akar festeni és szereplői érzéseket teremteni, ahol arra semmi szükség. Szenvelgéssel teli, fölösleges párbeszédek, ahol annyira nyilvánvaló dolgokat megkérdeznek és kimondanak, amikre az életben semmi szükség. Mindez a máshol már jól bevált rövid fejezetes előadásmódban, ami általában alkalmas arra, hogy az olvasó rákényszerüljön a gyengébb minőségű szövegek "falására" is. Nem szeretem az ilyen manipulációt, és most nem is vált be, az utolsó kétszáz oldal valóságos szenvedés volt, de látni akartam, ahogy minden ellenszenves szereplő meghal a végére. Ebből nem sok volt, a többiek ui. szimplán üresek voltak. Eleanor lehetett volna szimpatikus, mert egy erős, gyönyörű és intelligens nő, aki ráadásul simán elkormányoz nemcsak egy hercegséget, de régensként egy országot is, igazán jó "alapanyag" egy regényírónak. Weirnek viszont nem sikerült szegény Eleanort kihozni a kriptából, mert inkább csak mondta róla, hogy ilyen-olyan nagyszerű nő, de amiket leírt róla, azzal inkább ellenszenvessé tette. Pl. az író biztos pikánsnak szánta, hogy a királynő esze örökké a szexen jár, ami baromság, mert az, hogy egy nő szenvedélyes, nem jelenti, hogy másból sem áll az élete, csak hentergésből. Vagy hogy folyton azon sírt, hogy csalja a férje, de nem tett ellene semmit. (Ja, biztos nem szúrnám tökön a férjem, ha fűvel-fával csalna!)

Valahogy nem működött a könyv. Ennek is kellett volna egy jó szerkesztő, aki kihúzza legalább a felét, és feszesebbre veszi a mesét, mert ez így nagyon nem volt jó. Azt hiszem, legközelebb valami életszerűbb történelmi regényt szeretnék. Emberibb szereplőkkel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.