Nyáry Krisztián gondolt egyet, és blogolni kezdett íróink, költőink szerelmi életéről. Másképp, mint az irodalomkönyvek. Korszerű módon, a facebookon, sok emberhez eljutva osztja meg velünk a kanonizált életrajzok helyett azt, ami azokból kimaradt: az életet. Mert hát szerencsétlen Mohácsy prof. hiába írt nyolc oldalt hármas betűmérettel pl. Madách életéről, egyrészt száraz volt a leírás, mint a sivatag, másrészt a "hivatalos" irodalomnak "meg kellett védenie" a "nagy magyar költőt", és ezért nem lehetett leírni, hogy egy gyenge férfi volt, aki anyakomplexusa miatt nem tudta (akarta?) boldoggá tenni a feleségét, aztán meg neki állt feljebb, hogy az asszony kiborult és tönkrement a házasság. Utána meg nőgyűlölő lett a szerencsétlen, pedig mennyivel hasznosabb szeretni minket! :) (Egyébként bárki, aki elolvassa a Tragédiát, tudhatja, hogy Éva csak azért lett minden baj alfája és ómegája, mert a szerző kissé kattant volt a nőkkel szemben. Ádám is megérte a pénzét szerintem, folyton csak magával foglalkozott.)

Nyáry nekiállt bálványokat döntögetni, és nagyon jó munkát végzett. Előbb a facebookon, aztán könyvben (Így szerettek ők). Igényes, szép albumban, képekkel, versekkel, vastaglapos, "jó megérinteni" oldalakkal. Hogy a szerző kutatott és keresett és alátámasztotta, amit írt, az természetes. Különlegessé az a hihetetlen empátia teszi, amivel egyrészt a piedesztálra emelt írókhoz, költőkhöz, másrészt azok múzsáihoz, szeretőihez, feleségeihez, kurváihoz közelít. Mert minden éremnek két oldala van, és ő meg akarja mutatni mind a kettőt. Hogy persze nagyon szép dolog csodálatos, vágyakozó szerelmes verseket írni Annához, de azért szegény életbeli Anna azt sem tudta, hogy a költő a világon van, mert az bezzeg oda sem ment hozzá soha, de azért "kegyetlen" nőszemélyként emlékszik rá az irodalomtörténet, mert hát nem viszonyozta a felé áradó szerelmet. Meg a jó kis Nyugatos fickók, akik talán életükben nem töltöttek otthon egy egész éjszakát, kávéházakba jártak meg bordélyba, hazavitték az asszonynak a vérbajt, de meg voltak sértődve, ha az lelépett egy másikkal. Nagyon tetszett, hogy végre le meri írni valaki, hogy a költők nem normálisak. Hogy a legtöbbnek fogalma sincs arról, hogyan kellene élni. Talán nem is tudnának, "rendes embernek lenni" náluk bűn, úgy nem lehet alkotni. Lumpolni kell meg drogozni, felfokozott állapotban csodás verseket írni, majd korán elvérezni a fürdőkádban felvágott erekkel.

Azért szerencsére voltak normálisabb párok is, akik képesek voltak hosszú időt eltölteni nem csak egymás mellett, hanem egymással, nem is értem, hogy sikerült ilyeneket is találnia a szerzőnek, de sikerült. Ebből azért nagyon kevés volt. Mintha egyedül Kós Károly meg Szabó Magda lettek volna boldogok egymással. Meg talán Mikszáthék, bár ott vannak elleninformációim is, úgyhogy ebben nem vagyok egészen biztos. Ezek a szerzők persze lehet, hogy azért bírtak normálisan együttélni a szerelmükkel, mert ők maguk is a normálisabb fajtából valók voltak. Akik nem akartak mindenáron belehalni a nagy művészi bohémkedésbe húsz évesen. Ami azért nem hátrány.

Kellemesen csevegő stílusban, hihetetlenül közvetlen hangnemben íródott a könyv, a blog simán átment a papírra, semmi izzadtságszaga nincs a dolognak. Egyszerűen csak működik. A képek közelebb hozzák a szereplőket, a vers- és prózaidézetek pedig a saját hangjukon hozzák el nekünk az érzéseket, amikről Nyáry ír. Nagyon tetszett. Egy baj volt a könyvvel: túl rövid!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.