Ágica miatt könyvberuházást ejtettünk meg a múltkoriban, az egyik szerzemény Tisza Kata Reváns című kötete volt, amit talán magamtól nem vettem volna meg, bár már hallottam az írónőről. Valahogy eddig mégis kimaradt. (A magyarokkal amúgy is vigyázni kell, sok az íróin között a pszichopata.) Ahogy láttam, a neten nincsenek odáig meg vissza a könyvtől, úgyhogy megint "más vagyok, mint más", mert nekem nagyon tetszett. (Újabb példa, hogy csak a saját szememnek higgyek.)

Egy novelláskötetről van szó, amiben azonban szépen felfűzve sorakoznak az írások. Életről, családról, karrierről, ostoba újságírókról, de mégis, leginkább a nagy ő kereséséről. És hogy az mennyire nehéz, ha "egyik pasi nősebb, mint a másik", és szegény hősnő végestelen végig újra és újra mocsok állatokba vagy éppen használhatatlan fickókba (köztük van kisfarkú meg tisztaságmániás is, meg egy olyan, aki minden este arcpakolást rak fel... brrr) botlik.

A legtöbb írás erősen önéletrajzi jellegű (gondolom én az E/1. narrálásból, lehet, hogy nincs így), a többi meg "mások élete", amely életek esetén szintén hibádzik valami, és nem éri el senki nemhogy a tökéletességet, de még csak a relatív elégedettséget sem.

Nyilván túlzó, nyilván provokál, nyilván gyököt kell olykor vonni mind az önző seggfejek ténykedéséből, mind a hősnő önsajnálatából, de ez szerintem írói eszköz, amivel az írónő arra sarkall, hogy gondold végig, tényleg így van-e, lásd meg magad körül, ha valami nincs rendben, ne dőlj hátra, hogy te már megtettél mindent az életben, mert a saját magad építésének soha nincs vége, az lifelong feladat.

Szemére vetik, hogy trágár, meg összefekszik mindenkivel, aki szembejön, hogy nem író, hogy szakmailag egy nulla. De persze azok mondják ezt, akik soha nem írtak meg egy e-mailt sem normálisan, nemhogy egy regényt, meg kiégett alkeszek (= műkritikus és egyéb állatfajták), akik aztán biztos nagyon tudják. Pedig ez csak egy szókimondó könyv. Érdekes gondolatokkal férfiakról és nőkről. Meg a kis harcaikról. Arról, hogy miért szegi meg a nő a szabályt és dug a nős főnökével és miért szegi meg a férfi a szabályt, és dug a beosztottjával, amikor otthon várja a felesége. Meg arról, hogy miért kell beengedni a részeg exet, aki üvöltve veri az ajtót hajnali négykor, ahelyett, hogy az ember lánya elküldené a halálba. A végén pedig arról, ahogy az erdélyi félig zsidó, félig gróflányka Magyarországon próbál boldogulni, ahol először lépten-nyomon megalázzák, majd amikor már - véres karmokkal kivívott - sikerességét élvezné, akkor hirtelen mennyi "barátja, rokona és igaz jóakarója" lett.

A stílusa szerintem nagyon jó, zaklatott, "össze-vissza beszél", mondják, de nem igaz, csak több síkon beszéli el a sztorit, ami normális. A kritikusok ezt sem érthették, Istenem, van, akinek Adyt is magyarázni kellett, nem vagyunk egyformák. A sokat emlegetett"trágárság" kárhoztatása pedig szerintem inkább csak afféle "kötelező prüdéria", mert az valójában az élő, beszélt köznyelv, csak valamiért divat azon fanyalogni, hogyha valaki nem a pöttyös könyvek szókincsével fejezi ki magát. Sorry, ez egy felnőtt könyv, felnőtteknek. (És amúgy el lehet olvasni egy-két pikánsabb görög vagy reneszánsz verset, hát... nem rejtettek semmi véka alá azok sem. És eme versek iskolai szöveggyűjteményekben szerepelnek. Erről ennyit.)

Szerintem nem negatív a végkicsengés, hanem inkább valami tanulság szaga van: meg kell küzdeni az életben a helyedért, de ez normális. Közben kapsz néhány sebet, de tanulni is sokat lehet az út során.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.