Le kéne szoknom néhány többkötetes íróról. Phillippa Gregory is bekerült ebbe a csapatba. Már megint egy könyv, ami csak nagy kellemetlenségek árán olvasható. A másik királynő Stuart Mária életének egy részét dolgozza fel, három szereplő váltogatott nézőpontjából, E/1-ben. Ezt a technikát mostanában amúgy is utálom, mert sokan rosszul kezelik, pl. ebben a könyvben G. is. A váltogatott nézőpontnak nem azt kellene jelenteni, hogy ugyanazt leírjuk háromszor egymás után különböző szereplők szemszögéből, hanem, hogy vannak bizonyos átfedések, de azért a karakterek úgy "mesélik" a sztorit, hogy az halad előre. Itt beleragadunk a történetbe, és tényleg meg kell várnunk, amíg minden szereplő elmeséli a maga verzióját, gondolatait az adott történésekről. Még jó, hogy csak három nézőpont van.

A sztori röviden annyi, hogy a miután Mária a saját népe felkelése elől Angliában keres menedéket, Erzsébet (és vele az angolok jó része) úgy véli, hogy trónkövetelő érkezett hozzájuk, ezért szépen elteszik Máriát vidékre, vizsgálatot indítanak ellene és gyakorlatilag fogva tartják, míg otthon a skót főurak azzal szórakoznak, hogy megbuktassák egymást és királyt ültessenek a trónra, ami néha sikerül, néha nem. Mária meg monomániás módon egyre csak konspirál, szervezkedik, a fél világot manipulálja, hogy ő királynő, neki vissza kell jutnia előbb Skócia, majd Erzsébet halála után az angol trónra, sőt, mivel a (halott) francia trónörökös felesége volt, ezért ha megtennék, hogy a francia koronát is odaadják neki, annak bizony nagyon örülne. Közben sem esze nincs, sem hadserege, sem politikai képességei, hogy mindezt megvalósítsa, de sírni, azt aztán nagyon tud, hogy neki mi minden jár. Az angol fogság idején a Talbot házaspár, George és Bess tartják fogva, azaz inkább látják vendégül a rengeteg léhűtővel együtt, akiket Mária magához édesgetett és mások költségén tart. George tipikus arisztokrata, hűséges a királyhoz, mindig becsületesen akar cselekedni, ugyanakkor naiv és semmilyen gyakorlati érzéke nincs sem az élethez, sem a gazdaságai irányításához, szépen bele is sétál Mária mesterkedéseibe, és a végén majdnem rámegy a feje is a dologra. Nekem egyedül Bess tetszett, aki egy józan gondolkodású, "alulról jött" nő, aki házasságai révén (George már a 4. férje) szépen gyarapítja vagyonát, gyermekeket szül, szépen rendben tartja a férje számos birtokát, két lábbal áll a földön és mindig gondoskodik a rábízott emberekről. Ezt George és mások fel is róják neki, hogy jaj, mindig csak a vagyonára gondol stb., de ha valaki értelmesen nézi a dolgot, nem lehet hibáztatni érte, hiszen lehet rajongani valami eszement királynő ügyéért, ahogy a férje teszi, de George kb. csak annyit ér el ezzel, hogy a saját életét és a családja vagyonát (= felesége, gyermeki megélhetését és jövőjét) kockáztatja, teljesen fölöslegesen. Ezzel szemben Bess tudja, mit jelent keményen dolgozni és tudja, mi a kötelessége azokkal szemben, akiket a sors rábízott. (Nem csak a családja, a bérlői, a szolgálói, mindenki tőle függ, neki kell kenyeret adnia nekik.)

A könyv stílusa hullaunalmas, valamennyi szereplő ugyanazt hajtogatja négyszáz oldalon keresztül, pedig már az első ötven oldalon felfogtam, hogy mik a mozgatórugóik, nem kellene ennyire szájbarágósan magyarázni a motivációkat. A történet meg valahol elveszik a sok picsogásban és összeesküvésben. Mindenki Cecilt szidja meg Erzsébetet, hogy milyen kemény kézzel, de sok ügyben tétovázva kormányozzák az országot, de a sok "okos" főúr sem tud jobbat, mint felkelni a saját uralkodójuk ellen valami jöttment nőszemély kedvéért, akit ráadásul még a saját országában sem tűrtek meg az emberek. Hát, ehhez csak gratulálni lehet. Akinek ennyi esze van, megérdemelten kerül a vérpadra. Azt mondjuk egyszerűen nem bírom megérteni, hogy Stuart Máriából miért kellett mártírt csinálnia a történészeknek, hiszen egy ostoba, tehetségtelen nő volt, egyszerűen csak a neve miatt kezelték uralkodóként, de elfelejtette, hogy a gyakorlatban azért az uralkodáshoz ennél kicsit több kell. (Pol. elm. előadásig visszamenve: hiányzott a legitimáltság. Bocs.) Végigszenvedtem róla Stefan Zweig meg Antonia Fraser könyveit is, de még mindig nem értem. Erzsébettel állították mindig is párhuzamba, de van egy nagy különbség: Erzsébet intelligens volt és tudott uralkodni, míg Mária csak egy hisztérika maradt, és amikor végül lefejezték, biztos sokan felsóhajtottak, hogy "végre!"

Ami a tanulság: nem szabad abban bízni, hogy egy író, akitől már olvastál jó könyveket, mindig jót ír. Mert nem. Azt hiszem, most egy darabig csak XX. századi irodalmat fogok olvasni, mert a sok hercegnős hiszti mostanában megfeküdte a gyomromat. Vagy valami fiúsat. Vagy valami XX. századi fiúsat. Vagy még nem tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.