A hosszú hercegnős-királynős picsogások között mellesleg olvastam el Gárdonyitól (milyen részletes itt az életrajz, olvassátok el, megdöbbentő, hogy én is milyen keveset tudok róla!!!) az Ida regényét, ami valahogy eddig kimaradt, bár már többen ajánlották, mondván, milyen jó. Rövid kis regényke, szép nyelvezetű, naiv, ártatlan. Két fiatal úgy talál egymásra, hogy a lányt apja újsághirdetés útján adja férjhez, jó kis hozománnyal, csak menjen már az útból, és ő nyugodtan dorbézolhasson a házban, anélkül, hogy egy kislány erkölcsére kellene vigyáznia. Ida, aki a zárdában nevelkedett, romlatlan kislány archetípusa, mint valami kis virágszál esik a vőlegény, Csaba útjába, aki épp pénzgondokkal küzd. Na, nem azért, mert Csaba élhetetlen lenne, nem, az író ráfogja a gonosz sógorra, hogy amiatt nincs pénz, kell tehát a gazdag feleség. Csaba amúgy művész, aki nem tudja eldönteni, hogy festő vagy szobrász akar lenni, és persze nem ért a pénzhez sem. (Egy kicsit szüttyögős tehát a csávó, én ugyan hozzá nem mentem volna.)

A két ember "egymásra talál" a házasságban, de persze először csak látszatházasságban élnek, hogy az apa által szabott "kötelező időt" letudva hozzájussanak Ida hozományának maradékához is. (Finom kis számítások, mondhatom.)

Közben utaznak, Münchenben élnek Csaba művészbarátai között, kreatív, jó hangulatban, ahol azonban a mindennapi súrlódások és félreértések mérgezik a levegőt. Végül persze titokban egymásba szeretnek, de amilyen szerencsétlenek, addig húzzák-halasztják, hogy ezt egymás értésére adják, hogy már-már nem sikerül a dolog. A legnagyobb, óvodás szintű félreértés, amely szerint Csaba húga a húga és nem a szeretője, de ezt Ida alig bírja felfogni, annyira ostoba és erőltetett, hogy az hihetetlen, és majdnem emiatt megy gallyra az egész házasság. Mintha nem lenne elég indok a világgá menéshez az, ha azt hiszem, hogy nem szeret a másik. Minek kitalálni még ilyen butaságot is? Jajjjj.

Amúgy kedves kis történet, de nem több, mint aminek látszik - délutáni olvasmány lányoknak. Olvastatja magát és szépen bodorított mondatokban hömpölyög előre a történet, de valahogy nekem néhol túlságosan finomkodó és álszemérmes, mintha egyik szereplőben sem lenne meg a képesség, hogy néha nevükön nevezze a dolgokat, vagy kimondja, amit gondol. Ennyire éteri emberek nincsenek a valóságban, és bosszantó, ha az író mégis el akarja hitetni velünk, hogy igen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.