Időszerű volt már megszabadulni a mikró dobozától, ami "kávéasztalkaként" funkcionált. Na, ma szereztem fa szekrénykéket a Kikában, úgyhogy volt nagy zarándoklat a szelektív kukákig, kicsit sem néztem ki rakodómunkásnak a hat tonna dobozommal, áh.

A szekrényeket persze (kb. 30x30x30-as kockák, tehát abszolút indokoltan) lapraszerelten adják, szóval még volt legózás is (némi Karate Kid beütéssel, mert szó szerint össze kellett ütni). Az árukiadás pedig olyan volt, ami Ádinak nagyon tetszene:

Egy nő előttem bútorért jött, adja a papírt a raktáros srácnak, az intézkedik. Megnézi a gépen, eltűnik a raktárban. Tíz perc, visszajön üres kézzel. Gép, értetlenkedés, megint bemegy. Még egyszer visszajön, még egyszer gép stb., nő ideges, srác mentegetőzik, tényleg nem találja a megrendelt cuccot, bocsika. Megint eltűnik, jó tíz perc múlva meg előjön a megrendelt bútorral: két kanapé és két fotel, felrakva egy akkora kocsira, mint egy furgon, bakker, és ezt nem találta fél óráig... Nem hittem el. Ehhez képest a szekrénykék meglettek tíz perc alatt. Magam is meglepődtem... Ja, igen, zöldek.

Már csak az erkélyre vett garnitúra van hátra. Valaki... legózás?

Most ciderteszt... eddig jó! :)

Új csúcs. Először egy szusszal a tömböt. Yesss! :) Érzésre kb. ez:

Eléggé rendben volt, mindenkinek köszönöm! Az alábbi még kimaradt. Nem is lányos, nem. :D

Hosszas szüttyögés után végre sikerült egy jó könyvet találnom. Már egy ideje várta a sorát, de most kivégeztem Luigi Guarnieri "Vermeer kettős élete" című könyvét, ami nem is tudom, milyen műfaj akar lenni. Regénynek oknyomozás, újságírásnak meg szépirodalom. De valahogy olyan jól működő egyveleg.

A szerző azt tűzte ki célul, hogy bemutatja Vermeer egy nagy hamisítójának, Han van Meegerennek a "munkásságát", ha lehet így fogalmazni. Szépen sorolja az életrajzi tényeket, családfákat citál és egyebek, de nem lesz semmiből irodalom tankönyvszerű förmedvény, végig tök érdekesen adja elő a dolgokat. Szeretem az ilyet. Lassan körvonalazódik is a kortárs XX. századi művészeti élet (festőtársak és kritikusok) által meg nem értett festő élete, aki nem igazán bír érvényesülni a művészeti életben. Egy úri gittegyletnek tartja az egészet, és ebben van is valami. Példaképei a régi XVII. századi nagy mesterek, akik még tudtak szépen festeni és nem színes vonalak és pacák voltak művészetük középpontjában. (Teljesen egyet tudok érteni a koncepcióval. Picasso? Ugyan már...)

A nagy kiugrási ötlete viszont sajnálatosan téves álláspontból indul ki: XVII. századi mesterek "elveszett képeit" festi meg és adja el Vermeer és más "nagyok" nevével, azért, hogy bebizonyítsa, egy rossz festőnek titulált senki is tud olyat festeni, amit ha egy nagy mester művének tartanak, akkor voltaképpen teljesen mindegy az esztétikai minőség. Hamisítással bizonyítja a művészvilág képmutatását. Sajátos módszer, és még működött is! Évekig a legalaposabb kutatásokkal, saját festékkészítéssel, eredeti vásznak felhasználásával, új kompozíciók kidolgozásával, a kész hamisítványok mesterséges öregítésével, piszkolásával olyan hatást ért el, hogy a legértőbbnek kikiáltott művészettörténészeket is sikerült megvezetnie. Meg a holland államot, meg még Göringet is, csak hogy teljes legyen az összkép...

Aztán persze győz a becs- és pénzvágy, rájön, hogy a jövedelmezőség oltárán fel kell áldoznia a tisztességet, és csak akkor vallja be, hogy voltaképpen ő készítette a híres képeket, amiket közvetítők segítségével Göring vett meg, amikor már a nácikkal való kollaborálással vádolják meg. No comment. Nagyszabású perben, bizonyítási kísérlettel és egyebekkel sikerül bizonyítani, hogy igen, tényleg ő volt és mindenkiből hülyét csinált, a végén meg úgy vette a bűnösítő ítéletet, mint aki mindjárt mennybe megy. (És így persze nem hazaáruló, hanem nagy festő! Milyen vicces ügy!)

Nagy figura volt a fickó, tagadhatatlan, a szerző pedig remekül ragadja meg egy rögeszmés elme furcsa mentális bukkanásait és szeszélyeit, a tökéletes "hamisításhoz" vezető fáradhatatlan munkát, a konspirációkat, hogy a dörzsölt műkereskedőket is megvezesse és remek árakat érjen el, egyszerűen lenyűgöző. Mindeközben nekem a művészeti mondanivaló is nagyon tetszett, mert szépen megfricskázta az elitista "művészkedőket", a divatos irányzatokat, meg persze az ostoba kritikusokat és "hozzáértőket", akik mind lépre mentek, mert ragaszkodtak a saját hülyeségükhöz. Nagyon érdemes elolvasni ezt a történetet, mert kiderül belőle, hogy igenis, meg kell néha kérdőjelezni a dogmákat (ez jelenti azt, hogy gondolkodunk), és igen, mindenkinek mást jelent a szép. És ez nem baj!

1. Apró sikerek rovat:

- Egy teljes nap egy 28-as farmerben. Wow... ezt majdnem megkönnyeztem. :)

- Sikeres ppt: csak az erdőbirtokossági társulatnál kezdett sustorogni a hallgatóság, az egész erdőtörvényt kibírták csöndben és még figyeltek is. Oh...

2. Wod óráról:

Lajos bá' (földforgalmi törvény kollektív anyázással tarkított magyarázatának végén): Szokjuk még az új jogszabályt.

Kolléga: Vagyis inkább szopjuk még...

3. A cipész-kaptafa esetei a hétvégén:

- A vadbiológus sarokba szorítja a vitában N. "én nem eszem rántott husit, mert akkor nem is néznék ki" Évát a kárfelelősségi esetekről szólván, ez nagy volt.

- Egy ügyvéd pedig etika órát tartott. (Ez azért a vicc kategória.)

Persze megint egy japán cucc. Ezekkel is le kéne állni, mert teljesen elborultak. Most éppen Kavabata Jaszunari Hóország című regénye került terítékre, hát, érdekes cucc.

Balladisztikus stílusa van, tehát sok elhallgatás és titokzatoskodás mögül kell kihámozni a sztorit, ami azért néha fárasztó. Nem rossz néha egy kis sejtelmesség, de amikor egy párbeszéden belül is úgy érzem, hogy a duma felét egyszerűen kivágták, csak, hogy összezavarják az olvasót, azért az kellemetlen. Egy Sibamura nevű gazdag fickó utazgat és közben vissza-visszatér egy melegvizes forrásáról híres kis hegyi faluba. Nem csak a fürdő miatt, hanem mert kellemes viszonya van egy ottani gésával, Komakóval. A lány nem egészen elhivatott gésa, de azért elvan, amúgy teljesen egzaltált, alkoholista, és persze reménytelenül bele is szeret a fickóba, szóval teljes káosz a nő. A fickónak persze családja van otthon, de ez nem akadályozza semmiben. Tipikus. Amúgy egy tutyimutyi szerencsétlen, olyan üres karakter, hogy az elképesztő. Teng-leng a regényben egész végig, és nem tudja, melyik nő tetszik neki, mert a gésán kívül tetszik neki egy másik falubeli lány is, aki viszont a halott szerelme után sír évek óta, szóval ő is bolond egy kicsit. De a két nő még mindig nagyságrendekkel izgalmasabb karakter, mint a főszereplő fickó. Így van ez. A férfiak kicsit egyszerűek.

Amúgy nincs semmi versengés a két nő között, csak úgy egymás mellett léteznek, és egyik sem akar a fickóval lenni, de azt sem tudják, hogy a saját életükkel mit kezdjenek. Egy kicsit olyan, mintha a faluban nem úgy múlna az idő, mint máshol: valahogy senki nem halad előre az életben, a szereplők minden évben pillanatszerűen találkoznak, amikor a fickó az évi szokásos pihenését a fürdőhelyen tölti, aztán egy évre elköszönnek és nem tartják a kapcsolatot. A regény ezeknek a találkozásoknak a sorozata, és valahogy ijesztő, ahogy nem fejlődnek a szereplők, csak élik tovább az életüket, ahogy addig és nem változik semmi jelentős. Lehangoló.

A nyelvezet szép, a sztori furcsa, a történetvezetés követhetetlen és körkörös. Van benne valami, de talán elsőre nem jött át minden. Majd még át kell rágnom magam rajta többször. Izgatja a fantáziám, de valahogy mégis furcsa könyv. Nem tudom hova tenni.

Dylan Thomas: Az író arcképe kölyökkutya korából. Klasszikus, híres, elismert. Ennek ellenére egy rakás... Katasztrófa mostanában a könyvválasztásom, vagy valami baj van velem és nem jut el az agyamig a nagyon fontos mondanivaló. Valami nem stimmel.

Ez egy híres novellagyűjtemény a walesi hétköznapokról, típusos karakterekről és életérzésekről. Állítólag. Mert valójában csak egy idegesítő kötet mindenféle csodabogarakról, akik nem kedvesek, nem érdekesek, nem viccesek, egyszerűen csak fárasztóak. Nem ilyen lovat akartam.

Őrült patriarchák és alkoholista családapák mászkálnak föl-alá, megcsalt lányokkal és idegesítő kölykökkel, semmi, de semmi nincs, amiben megkapaszkodhatna a képzelet. Csak úgy történik a hülyeség, és nem tudod hova tenni.

Azt hiszem, valami mást kell keresnem, mert ez nagyon nem jött be.

Dylan Thomasnak a megfilmesítés tett jót egyedül.

Azt hiszem, kicsit besokalltam a Tudor-korból. Jó, hogy átmenetileg elfogytak a Gregory-könyvek a témában, mert kezdett kicsit túl sok lenni a rokonokból, mindenféle Edward hercegekből és Elizabeth hercegnőkből, a végén már követni is alig tudtam, hogy ki kicsoda, ez pedig utoljára egy-egy Shakespeare királydrámánál fordult csak elő. Ezúttal A fehér hercegnő volt soron, ami Elizabeth of York történetét beszéli el, jobban mondva inkább ő beszéli el, hogy micsoda tuskó a férje, VII. Henrik. Utóbbi paranoiás, gyanakvó, nem szeretik az alattvalók, és ő sem bír senkivel kedves lenni (emlékeztet valakire...), szóval nem egy megnyerő fickó. Persze, milyen is lenne valaki, aki fél életét száműzetésben töltötte a fanatikus nagybátyjával, egy pszichopata anyával a háta mögött? Nem kell csodálkozni.

Szóval szépen átveszi a hatalmat szegény III. Richárdtól, majd megpróbálja az országot irányítása alá vonni. Terrorral, adókkal, népnyúzással, ahogy kell. Elveszi Elizabeth hercegnőt, hogy legitimálja a trónra lépését, de nem mennek simán a dolgok köztük. Később rendeződnek a viszonyok, de azért az idilli házasságtól nagyon messze vannak. Főleg, hogy a király mással sincs elfoglalva, mint a minden bokorban felbukkanó valódi és költött trónkövetelőkkel, akiket lépten-nyomon kivégeztet, de mintha mindenhonnan hercegek sorjáznának elő, egész életét megkeseríti, hogy nem tud megszabadulni ezektől az árnyékoktól.

A regény többnyire realisztikus, amennyire megítélhetem, történelmileg korrekt is, de túúúúúl hosszú. A felétől kb. nem történik semmi más, mint annak leírása, hogy Henrik hogyan bánik el az aktuális trónkövetelővel, illetve kit mikor és hogyan végeztet ki. Nem történik semmi egyéb. Sem köz-, sem magánéleti szinten. Háromszáz oldalon keresztül. Semmi. Niente. Nada. Hullaunalom! Régen ez a szegény nő jól írt, most meg... Valahogy nem működik a rövid fejezetes szerkesztés sem, mert hiába olvas el az ember egy-egy újabb részt, semmivel nem halad előre a sztori, tehát előbb-utóbb úgyis a sarokba vágom a könyvet. Ennek így nincs értelme. Jellemrajz szintén nincs, egyik szereplő olyan, mint a másik, csak Henrik ellenszenves egész végig, mindenki más olyan halvány, hogy átlátszik. Egyszerűen nem jó. Keresnem kell valami töményebb sztorit, hogy meggyógyuljak olvasásilag.

Már nem tudom, hogyan keveredett hozzám, de nem bánom. Mátyus Alíz Későn jött tavasz, el sem jött tél című kötete igazán érdekes könyv. Nem tudom hova tenni. Elvileg novelláskötet, de nem klasszikus értelemben, itt valahogy összefolynak a történetkék, amik nem is biztos, hogy harmadik személyekről szólnak, kicsit mindegyik önéletrajzi, de nem egészen. Az író belefolyik a sztoriba, de aztán kijön belőle, majd megint visszaesik és magáról mesél, majd megint belekezd valami másba. Kicsit össze-vissza, de azért egész működőképes. Sodró, érdekes, nem lehet otthagyni. Sehogy sem áll össze egy egésszé, csak itt-ott darabokat kapunk egy életből. Családról, szerelemről, itt-ott lakásról, nehézségekről, emlékekről, gondolatokról. Amikbe néha beletör az aktuális novella aktuális története. De azért rakosgatjuk egymás mellé a mozaikokat, csak-csak kikerekedik valami. Nem nagyon, de mintha. Közben pedig lehet gondolkodni erről-arról, "az élet dolgairól". Nem rossz néha ilyesmit olvasni, ösztönző... Erről a könyvről nem lehet mit írni, ezt el kell olvasni.

1. Matthew mostanában egyszerűen óriási. Nem mondom, hogy nem érdemelt Jareddel Oscart az AIDS-es filmért, de azért a True Detective és a The Lincoln Lawyer (utóbbi jogászoknak egyszerűen kötelező, ők tudni fogják, miért) szerintem jobban ütött. Nézzünk Matthewt.

2. A hét végére egyszer nézős vérfilm, lassított felvételen ultra-ultra HD-ben fröccsenő vér, belek, CGI, amennyit csak akarsz, nyolc kocka alatt be sem castingoltak senkit, szóval eyecandy is megvolt. A történész konzulensre már nem maradt pénz, ezért modern jobboldali politikai beszédek kerekedtek a szalamiszi és egyéb csaták előtt-közben-után "egyesült nemzetről", "Görögországról" meg "demokráciáról és szabadságról", szóval kb. már csak a kokárdák osztogatása hiányzott az anakronisztikus szódagonyából, nagyon vicces volt. Ja, volt irritáló pszichopata lányka és értelmetlen dugás is. Minek kell félrevinni a filmet...? De azért nem volt rossz egy kis vasárnap délutáni öldöklés, ajánlható feszültséglevezetésnek.

1. Gyönyörű telefonom volt ma a helyi adóhatóság felkészült ügyintézőjével. Tényállás szerint panaszkodom, hogy nem kaptam fizetési felhívást, ellenben az eladóm igen, mi legyen. Erre közli, hogy egyrészt mindenkinek kiküldték, tehát legyek szíves, nézzem meg a postaládámat (ez még eszembe sem jutott!), de ha ott nincs, biztos kaptam értesítőt (vagy nem...), de ha azt sem, akkor is kiküldték már egy hónapja (ennyire még a Magyar Posta sem lassú, pedig...), és ha nem kaptam meg, az nem gond (nekem nem, neki igen), mert csak szóljak, és telefonba bediktálja, hogy hova és mennyit kell fizetnem. Höh? Ket.? Art.? Valami?

2. Úgy fáj ma minden...

A mai - hihetetlen éleslátásról tanúbizonyságot tevő - felismerésem: aki tuskó, az is marad. :(

-10 kg. Hell yeah! Végre, már nagyon kellett a lélektani határ elérése. Itt véget is érhetett volna a nap, de persze további nyüzsgés következett, és végül ugyanolyan 12 órás lett, mint egy munkanap. Normáááális?!

De legalább kezd összeállni a dolog, mint a pogácsatészta. Ez is időszerű már.

Ma megvolt a "próbaolvasás", Nobel-díjas japán pszicho könyve. Mert az úgy illik a helyzethez. (Egy frászt, de kell ilyen is.) Filozofikus hangulatomhoz épp illett. A japánok nagyon jól le tudják írni az ilyen "oly-távol-és-mégis-közel" dolgokat, amikor az orrod előtt van valami (valaki?), de mégsem éred el soha. Bármennyit is erőlködsz.

Pénztár, előttem szemmel láthatóan egyetemista. Fogyasztói kosara: mirelit pizza, vodka, óvszer. Jó este lesz... :)

Kate Morton egy gonosz nő. Bazihosszú, nagyon csavaros történeteket ír, és olyan hihetetlen késleltetéssel beszéli el a dolgokat, hogy megőrülök tőle, de mégsem lehet egy percre sem letenni a könyveit, mert mindig van valami újabb információmorzsa, ami továbblendíti a sztorit. Őrült jó. Most a Távoli órák volt soron, már egy ideje várt a sorára, de nem bántam, hogy hétvégén kezdtem neki, mert gond lett volna fél éjszakákat olvasással tölteni, majd bemenni szerződni a céghez. Így nem volt probléma.

A jól bevált recepttel dolgozik a szerző, angliai kastély, titokzatos múltú, egymáshoz láncolt családtagokból álló úri család, ahol mindenki őrült egy kicsit. Több idősík, a szálakat egy törekvő könyvkiadó lány gombolyítja fel, nem kis lelkesedéssel és közben az anyjáról is megtud ezt-azt, de a vége sem lesz sem szentimentális, sem lapos, pedig van itt megható egymásra találás meg minden.

A múltbeli, felfedezésre váró történet a II. világháború idején játszódik, illetve még régebbre nyúlik vissza. Három nővér él egy fedél alatt, egy zsarnokoskodó író apával. A tekintélyelvű, az élete tragédiáitól és egyébként is kicsit kattant apa teljesen rátelepszik három lánya minden gondolatára és cselekedetére, egyszerűen képtelen normális viszonyt kialakítani velük, vagy egyébként a körülöttük élőkkel. Régmúlt bűneit és a háborúban átélt rémségeket rémregényben és egyéb dolgokban éli ki, közben viszont a szerettei életébe is kéretlen mennyiségben hozza be a nem kívánt horrort. A három lány persze mind neurotikus lesz, mind különböző módon. Az egyik apja tekintélyelvűségét örökli, a másik érzékenységét és karizmáját, a harmadik meg a teljesen egzaltált írói készséget és a társadalomba illeszkedésre képtelenséget. És szépen mind egymáshoz láncolva élnek, évtizedeken át, még apjuk halála után is. Ekkor már szerintem totál beteges a nagy együttlét, hiszen nem normális, hogy egyikük sem alakít ki saját életet, mert "együtt kell maradniuk", természetellenes az egész. Végül a legfiatalabb lány próbál kitörni, és férjhez menni egy fickóhoz, akivel halálosan szeretik egymást, de akkor meg a nővérei véletlenül elteszik láb alól a vőlegényt. Kínos, főleg, hogy a dolog vagy ötven évig nem derül ki, addig meg mindenki azt hiszi, hogy a tuskó fickó az utolsó pillanatban elhagyta a lányt. No comment, hogy néha az derül ki egy abb-ről, hogy nem az. :)

Az egész regény borzasztó sodró lendületű, egymás után derül fény mindenféle múltbeli titokra. Közben felöltött, hogy miért is szeretünk annyira titkolózni mások előtt és miért nem lehet legalább néha megmondani az igazat? Sokkal kevesebb tragédia történne. Ebben a regényben mindenkinek olyan titkai vannak, amik károsak saját magára és a környezetére is, de azért őrizgetik őket rendületlenül, mert "meg kell védeniük" másokat az igazságtól. Amivel nagyobb galibát okoznak, mint az igazsággal. Persze a szereplők nem csak ettől patologikusak, van valami természetellenes "nem önzés" is bennük, ami szerintem nem jellemző. Igen, van, hogy megteszünk másokért dolgokat, de hogy évtizedekig őrizgessenek titkokat és fel nem emlegetett sérelmeket, az azért nem túl életszerű. Ha bajom van valakivel, tudatom vele, ez így működik, nem? De egy testvér, aki évtizedekig zsarnokoskodik a többiekkel, és senkit nem enged sehova, nincs magánélet, munka, kibúvó, mert meg kell őrizni a kastélyt és a családi egységet stb., és senki még csak annyit sem mond neki, hogy "hé, állítsd már le magad, térj vissza a földre", ez nagyon, nagyon furcsa. De mégis így viselkednek a szereplők, és ettől olyan szomorú az egész sztori: tiszta beteg az egész család, és nincs belőle kitörés. Borzongató.

Remek könyv, jöhet a következő.

1. Rémes hetek, depmorcosság a köbön. Próbálok feljönni.

2. Már "kollegiálisan" integet a szembejövő kocogó az esti futásnál! Wow! Pedig ha tudná, mekkora amatőr vagyok! De jólesett!

3. Éljen a birs! Folyékonyan...

4. Megjött a behívó. Nem sikerült magyarul megírni, felhomályosítottak, hogy ha "fogyatékossággal élő állampolgár" vagyok, akkor kérhetek ilyen meg olyan segítséget. A fogyatékos az az, aki az ilyet leírja. A szegény látássérült meg inkább fogyatékkal élő. De mindegy. Azok után, hogy a legújabb jogszabályokban gyakorlatilag már egy vessző sincs, nem lepődhetek meg semmin... Mindegy: Magyarország, én így szeretlek! :) Ehhez egy vers, mert Ady óriási és időtlen és mindig aktuális, még ha alkoholista pszichopata is volt:

Mindig nyüszögök, hogy nincs rendes magyar történelmi regény, mert nálunk olyat nem divat írni. Nos, nem teljesen van igazam. Van magyar történelmi regény, legfeljebb a marketingen lehetne még kicsit javítani, mert nem minden jut el még hozzám sem, pedig én legalább nem tiltakozom az olvasás ellen, mint oly sokan.

Most véletlenül találtam egy egészen elfogadható regényt. A számomra teljesen ismeretlen Csikász Lajos Ezüst sávok, arany liliomok című regénye az Árpád-ház kihalása környékén játszódik, a jó kis zavaros trónkövetelős, polgárháborús, kiskirályos ("poli-oligarchikus" :D) korszakban, amikor aztán minden volt, csak törvény és rend nem. Jó kis korszak ez, lehetne róla több fikció, mert igen szabad a fantázia, kevés történelmi tényhez kell csak igazodni, és folyhat a vér, ahogy csak az írónak kedve van folyatni. Itt is valami ilyesmiről van szó. Hősünket Imrének hívják, és mint általában a történelmi regényekben, természetesen ő is nemesi ivadék, jóllehet annyit szív a sztori során, mint egy átlagjobbágy - bármikor. Kiirtják a családját, eladják rabszolgának, időnként elrabolják, megkínozzák stb., amit csak ki lehet találni egy szegény főhősnek. Közben meg felnő, megerősödik, iszonyat nagy arca lesz, elmegy a kunok közé, de közben szolgálja a királyt, és egész fontos ember lesz, meg úgy általában megtalálja a helyét az életben. Közben jönnek-mennek körülötte a szimpatikus haverok, meg a kevésbé szimpatikus gonoszok, mert kell az is. A háttérben trónviszályok, és egyéb viszályok, Caroberto mint a mesebeli igazságos király, mindenki atyja próbálja összefogni és rendbetenni az országot.

Nem rossz kísérlet a könyv. Nem szépirodalom, inkább kalandregény, kicsit sablonosak a szereplők, nem sokban van egyéni íz, viszont összességében nagyon szimpatikus és élvezetes könyv. Olvastatja magát többszáz oldalon keresztül, nem nagyon lehetett letenni. A kun vonal nekem nagyon bejött, kicsit olyan "indiános" volt, mint a vadnyugati regényekben, abszolút pozitív. Kicsit a magyar királyi udvar és holdudvar vonalát lehetett volna még erősíteni, én ott több ármánykodást is elviseltem volna, bár így is akadt épp elég. És hát a szereplők jellemábrázolása az nem volt annyira mély, de talán egy ilyen regénynél nem is ez a fő cél. Nekem tetszett, örülök, hogy eddigi tapasztalataim ellenére azért akad magyar történelmi regény, ami legalább olyan szórakoztató, mint a Tudorok viselt dolgai.

Azért jó, ha meló végén még "véletlenül" belém diktálnak két konyakot a kedves, édes, szeretett kollegáim, mert aztán nem húzom fel magam a telefonon kisilabizált hülye e-mailen, amit egy minden hájjal megkent idióta ügyvéd akasztott a nyakamba, csak úgy kollegiálisan anyázva, mert az ügy szerencsétlen gazdája, akinek el kellett volna rendezni a szerződési feltételek letárgyalását, megint csak tett az egészre, és "a jogász oldja meg" felkiáltással áthúzta a dögöt az én irodámba, és a partnernek persze nem tetszik a cégérdek diktálta megállapodás tervezetem. Pedig igazán olyan szépet írtam... :)

Nem fogynak el a rózsák háborújás cuccok, de én bírom őket. Kamaszként Shakespeare-nél is imádtam ezeket a cuccokat: gyors expozíciók, akció, a végére mindenki meghalt, a maradvány emberek meg ott lamentáltak, hogy jujuj, hát, talán kicsit túlzásba vitték egyesek az ármányt. Óriási.

Philippa Gregory The Kingmaker's Daughter című regénye volt soron tehát, ami III. Richárd feleségéről, Anne Neville-ről szól. Meg úgy általában a Neville családról, akik egy szép kis népség voltak, csupa becsvágyó, hidegszívű szerencsétlennel, borzalom. Északi, York párti család, élükön a királycsináló Warwick, aki soha nem ijed meg egy kis intrikálástól. A háttérben további történelmi alakok jönnek-mennek, néha egy kis zendülés, olykor egy kis felkelés, néha háború, mikor mi jön. Egyre-másra tűnnek fel Edward, Richard, Anne és Elizabeth keresztnevű hősök, csak győzze őket megjegyezni az ember. Szerintem egy családfa nagyon hasznos ilyenkor, de talán egy névmutató sem ártana az ilyen könyvek mellé. A sztorik persze ismertek, IV. Edward halálával az utódok rosszul jártak, csak úgy hullottak az emberek, legyenek akár trónkövetelők, akár árulónak kikiáltott emberkék, mindegy volt. A kedvencem itt is a borba fojtott hülye Clarence, hát, ilyen halált, most komolyan. Pszichológiai tanulmányt érdemelne mondjuk a "trónra nem valószínű, hogy felkerül" testvérek és unokatestvérek lelkiélete, miként élik meg a mellőzöttség állapotát, de azért ez a fickó akkor is túltengett kicsit.

A sztori lassan folydogált, nekem kicsit szüttyögős is volt jó darabig, bár aztán a végére begyorsultak a dolgok, és végre hullottak a fejek, így kell ezt! :) Nehezítette a helyzetet az, hogy a könyv ennél apróbb betűkkel kb. csak akkor lehetett volna, ha Biblia, azt hittem, kifolyik a szemem, ami még az angol szöveggel társítva kiváló fejfájást okozó tényezővé lépett elő. Azt hiszem, most valami magyar nyelvű cucc jön, nagy betűs, szellős sorokkal. Amúgy elég gördülékeny a szöveg, olvasmányos, rövid fejezetes, de kicsit mégis szétfolyó. Voltak már jobban sikerült karakterek is a szerző tollából, itt most mindenki egy kicsit rögeszmésre sikeredett, ez a folytonos boszorkányozás meg "juj, a királyné utál minket" szöveg elég uncsi volt a végére. Jó volt, de nem kiemelkedő.

Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy "ezt ne próbálják ki otthon": vádliizomlázra magassarkút húzni és abban tipegni egész nap, majd megint futni ---> NEM JÓ ÖTLET. Fáj. Nem kicsit, nagyon. Ennél jobb módszerekkel is lehetünk öngyik. Pl. halálra szexeléssel vagy halálra dolgozással, vérmérséklet szerint. :)

Megtisztelő, hogy NFL nézés közben két olvasó is benézett ide, édesek vagytok. Ezek szerint jók voltak a meccsek, mert nem aludt el senki, ez is valami.

Most zen, és jöhet a tanulás. Jupppíííí.

Van kádam. Örülünk.

Tudtam futni. Ennek is örülünk, mert azt jelenti, hogy mégsem vagyok még ANNYIRA reumás.

Annak nem örülök, hogy kezdek teljesen meghülyülni. Most írom a vélhetően utolsó dolgozatot, és ellenőrzés közben ezt találtam:

"A szabály méltányos is, megfelelően szubszumálhatóak alá a deliktuális kárfelelősségi tényállások."

Én írtam. Pedig az erdészek között már kezdtem egész értelmesen beszélni!

Mindjárt vége, időszerű is... nyüzsgős péntek a négyzeten.

Ja, WOD a barkácsboltos eladó bácsitól, aki így szidott valakiket: "A ló nyalja meg a szemüket!" :)

A három darab olvasóm kedvéért azért csak idetolom a képem néha, most is. Boldog újat mindenkinek, még egyszer.

Elkezdődött.

Nem irigylem az építkezőket, ezt csinálni néhány évig nem lehet semmi. Utánajárni, megnézni, nem ilyet gondoltam, de bezzeg az mennyire jól néz ki, igen, csak rohadt drága, nézzünk olyat, ami belefér a költségvetésbe, aha, igen, ez jó, OK, nincs raktáron ennyi, csak rendelésre tudjuk az egészet, számla kinek lesz, mi a neve, Derák, nem, az valaki más lesz, de nem gond, hallgatok arra is, csak adják már ki a cuccot, cipelés, sérvgyanú, na, nem, csak kéne gyúrni, esküszöm, lemérem a csempét, ezt nem lehet bírni, még tesó is liheg tőle, pedig, hogy fogjuk ezt felvinni a harmadikra, és különben is mikor jön már az asztalos, és miért nem tudok bemenni a saját kérómba, rohadjon meg, aki kitalálta a gombos kilincset, apuuuuuuu, hol vagy már, csináld meg, nem, nem veszek ajtót is, persze már, toronyóra lánccal nem kéne, ne izéljetek már.

Azért jó. De nem bánnám, ha már március lenne, és mindez nem a kelleténél komolyabban vett vizsgáztatás és év eleji őrület mellé társulna.

Mert még abból is évértékelés folyik. Kit érdekel, hogy mi történt és mi nem? Nem volt elég egyszer átélni? Mivel általában csak a negatív hír a hír, ezért az év végi értékelések olvasgatása is finoman szólva lelombozó. Ahelyett, hogy örülnénk annak, aminek lehet. Tipikus magyar attitűdbetegség. De mivel attitűd-lobbista akarok lenni, ezért harcolok ellene. Tessék a jó dolgokra emlékezni, emberek! Végül minden a helyére kerül, még az OTP-t is sikerült lenyomnom... yeah! Hamarosan jönnek a képek!

Mindenkinek abban gazdag új évet, amit szeretne! ;)

Nézegessetek szép lányokat, tucorgásra (tudom, tudom, de futáshoz jó):

Mivel újra tanulok, jöhetnek a kiakadós "vizsgaidőszaki" posztok. Csak kicsit persze, ez már nem olyan vizsgaidőszak, de azért vannak vicces részek. Pl. amikor a kivett ökológia meg erőforrástan meg ilyen könyvek alapján a könyvtáros néni belőtte, hogy tudományos csaj vagyok és jó tanulást kívánt, mintha bármi közöm lenne a természettudományokhoz, az poén.

Ha nem volna szomorú, az is poén lehetne, hogy ugyanezen "nagyon tudományos" könyvek olvasás alapján már nem annyira jók. Az egyik ötven oldalon hőbörög bevezető címén, hogy micsoda hülye szakirodalma van a szakmájának, aztán belevág a függvényezésbe, minden magyarázat nélkül, mert hát azt minek. A "külföldiül" beszélés persze megy neki, amikor a "komponensek effektivitása redukálódott", akkor vágtam a könyvet a falhoz.

Egy másik könyvet meg többször is:

- először: amikor a teljes költséget szembrebbenés nélkül hasonlította a termék egységárához, gondolom, a fajlagos költségről még nem hallott.

- másodszor: amikor az "álló fa tönkjéről" beszélt, na, itt egyszerűen lefagytam.

- harmadszor: Magyarország területének művelési ágak szerinti megoszlásáról idősoros tábla, adatok 1895-ből, 1935-ből és a 90-es évekből. Az első két oszlop adatai közé még egy csillaggal sem fért be Trianon, hogy esetleg befolyásolhatná az adatok értelmezését, áh, dehogy.

Ha ezek tudományos munkák, akkor én is írhatok doktori disszertációt mondjuk molekuláris biológiából vagy kvantumfizikából, elvégre azokat még csípem is... Mindenesetre az erőforrástannal sem lesz gond, azt hiszem.

Most nézem, elmaradt az ünnepi poszt. Azért mindenkinek boldog, békés karácsonyt. Ez utóbbi általában azt jelenti, hogy családi veszekedéstől menteset. Mert ilyenkor aztán a bezártság tud furcsaságokat előhozni az emberekből (miért úgy csukod be az ajtót, miért úgy kevered a rántást, nem igaz, hogy már megint ezt a hülye sorozatot kell nézned a tévében stb.), szóval csak moderáljuk magunkat. Eddig egész jó vagyok, nem szóltam be, nem voltam otromba, ellenben végigölelgettem, akit kellett, végighívtam, akit kellett, és közben még mosolygok is. Nem mindig könnyű.

A melót letudtuk, utolsó nap ügyelni különösen hangulatos volt, mert az erdő nem közület, tehát a kutya nem telefonált, jött stb., tudtunk nyugodtan dolgozni meg nem dolgozni. (Azért a pálinka kimaradt.) Azt mondjuk elviseltem volna, ha a leghangosabb emelet eme napon kivételesen halkabb, de azért kárpótlásnak ott volt, hogy főnöknek tekintett a nép. (Képzeljétek el azt az emberállományt, amelyik ilyet tesz. Vicces volt.)

Az év végéből jó lett volna/lenne kihagyni az OTP bizgerálódását, de ha végre lerendeződik a dolog, akkor pezsgőt bontok, még ha nem is sikerül rögtön becuccolni a műszaki ellenőrük által csak "kéjlaknak" becézett kéróba.

Az ünnep arra is jó, hogy rácsodálkozzon az ember lánya az ETR és a tanulmányai rémségeire, ami nem annyira felemelő, főleg, ha a TO a megbeszéltektől eltérő tartalmú levelekkel szórakoztatja. Sikerült egy picit felhúzni magam, mert vadászati jog vizsgára feladtak vagy nyolc időpontot, amiből hét ugye kamu, de hogy a jogbölcselet tanszék tagjai jegyeztettek be a kamuidőpontokra vizsgáztatónak, az azért erős... A csimpi tan. segéden kívül onnan nincs közünk semmihez. (Ha csak nem arra utalnak, hogy Anti bácsi mint a kar fővadásza állománygyérítést szokott végezni a harmadévesek körében, ne legyen már olyan sok a hallgató. Viccnek azért ez rossz.) Szóval semmivel nem lett jobb a helyzet, mint amikor elkezdték tesztelni rajtunk a bétát.

A fentiek nyomán nem vagyok túl tanulós hangulatban, de azért megpróbálkozom a dolgozatírással. Szurkoljatok.

Mindenkinek további boldog téli napfordulót!