Hosszas szüttyögés után végre sikerült egy jó könyvet találnom. Már egy ideje várta a sorát, de most kivégeztem Luigi Guarnieri "Vermeer kettős élete" című könyvét, ami nem is tudom, milyen műfaj akar lenni. Regénynek oknyomozás, újságírásnak meg szépirodalom. De valahogy olyan jól működő egyveleg.

A szerző azt tűzte ki célul, hogy bemutatja Vermeer egy nagy hamisítójának, Han van Meegerennek a "munkásságát", ha lehet így fogalmazni. Szépen sorolja az életrajzi tényeket, családfákat citál és egyebek, de nem lesz semmiből irodalom tankönyvszerű förmedvény, végig tök érdekesen adja elő a dolgokat. Szeretem az ilyet. Lassan körvonalazódik is a kortárs XX. századi művészeti élet (festőtársak és kritikusok) által meg nem értett festő élete, aki nem igazán bír érvényesülni a művészeti életben. Egy úri gittegyletnek tartja az egészet, és ebben van is valami. Példaképei a régi XVII. századi nagy mesterek, akik még tudtak szépen festeni és nem színes vonalak és pacák voltak művészetük középpontjában. (Teljesen egyet tudok érteni a koncepcióval. Picasso? Ugyan már...)

A nagy kiugrási ötlete viszont sajnálatosan téves álláspontból indul ki: XVII. századi mesterek "elveszett képeit" festi meg és adja el Vermeer és más "nagyok" nevével, azért, hogy bebizonyítsa, egy rossz festőnek titulált senki is tud olyat festeni, amit ha egy nagy mester művének tartanak, akkor voltaképpen teljesen mindegy az esztétikai minőség. Hamisítással bizonyítja a művészvilág képmutatását. Sajátos módszer, és még működött is! Évekig a legalaposabb kutatásokkal, saját festékkészítéssel, eredeti vásznak felhasználásával, új kompozíciók kidolgozásával, a kész hamisítványok mesterséges öregítésével, piszkolásával olyan hatást ért el, hogy a legértőbbnek kikiáltott művészettörténészeket is sikerült megvezetnie. Meg a holland államot, meg még Göringet is, csak hogy teljes legyen az összkép...

Aztán persze győz a becs- és pénzvágy, rájön, hogy a jövedelmezőség oltárán fel kell áldoznia a tisztességet, és csak akkor vallja be, hogy voltaképpen ő készítette a híres képeket, amiket közvetítők segítségével Göring vett meg, amikor már a nácikkal való kollaborálással vádolják meg. No comment. Nagyszabású perben, bizonyítási kísérlettel és egyebekkel sikerül bizonyítani, hogy igen, tényleg ő volt és mindenkiből hülyét csinált, a végén meg úgy vette a bűnösítő ítéletet, mint aki mindjárt mennybe megy. (És így persze nem hazaáruló, hanem nagy festő! Milyen vicces ügy!)

Nagy figura volt a fickó, tagadhatatlan, a szerző pedig remekül ragadja meg egy rögeszmés elme furcsa mentális bukkanásait és szeszélyeit, a tökéletes "hamisításhoz" vezető fáradhatatlan munkát, a konspirációkat, hogy a dörzsölt műkereskedőket is megvezesse és remek árakat érjen el, egyszerűen lenyűgöző. Mindeközben nekem a művészeti mondanivaló is nagyon tetszett, mert szépen megfricskázta az elitista "művészkedőket", a divatos irányzatokat, meg persze az ostoba kritikusokat és "hozzáértőket", akik mind lépre mentek, mert ragaszkodtak a saját hülyeségükhöz. Nagyon érdemes elolvasni ezt a történetet, mert kiderül belőle, hogy igenis, meg kell néha kérdőjelezni a dogmákat (ez jelenti azt, hogy gondolkodunk), és igen, mindenkinek mást jelent a szép. És ez nem baj!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.