Kate Morton egy gonosz nő. Bazihosszú, nagyon csavaros történeteket ír, és olyan hihetetlen késleltetéssel beszéli el a dolgokat, hogy megőrülök tőle, de mégsem lehet egy percre sem letenni a könyveit, mert mindig van valami újabb információmorzsa, ami továbblendíti a sztorit. Őrült jó. Most a Távoli órák volt soron, már egy ideje várt a sorára, de nem bántam, hogy hétvégén kezdtem neki, mert gond lett volna fél éjszakákat olvasással tölteni, majd bemenni szerződni a céghez. Így nem volt probléma.

A jól bevált recepttel dolgozik a szerző, angliai kastély, titokzatos múltú, egymáshoz láncolt családtagokból álló úri család, ahol mindenki őrült egy kicsit. Több idősík, a szálakat egy törekvő könyvkiadó lány gombolyítja fel, nem kis lelkesedéssel és közben az anyjáról is megtud ezt-azt, de a vége sem lesz sem szentimentális, sem lapos, pedig van itt megható egymásra találás meg minden.

A múltbeli, felfedezésre váró történet a II. világháború idején játszódik, illetve még régebbre nyúlik vissza. Három nővér él egy fedél alatt, egy zsarnokoskodó író apával. A tekintélyelvű, az élete tragédiáitól és egyébként is kicsit kattant apa teljesen rátelepszik három lánya minden gondolatára és cselekedetére, egyszerűen képtelen normális viszonyt kialakítani velük, vagy egyébként a körülöttük élőkkel. Régmúlt bűneit és a háborúban átélt rémségeket rémregényben és egyéb dolgokban éli ki, közben viszont a szerettei életébe is kéretlen mennyiségben hozza be a nem kívánt horrort. A három lány persze mind neurotikus lesz, mind különböző módon. Az egyik apja tekintélyelvűségét örökli, a másik érzékenységét és karizmáját, a harmadik meg a teljesen egzaltált írói készséget és a társadalomba illeszkedésre képtelenséget. És szépen mind egymáshoz láncolva élnek, évtizedeken át, még apjuk halála után is. Ekkor már szerintem totál beteges a nagy együttlét, hiszen nem normális, hogy egyikük sem alakít ki saját életet, mert "együtt kell maradniuk", természetellenes az egész. Végül a legfiatalabb lány próbál kitörni, és férjhez menni egy fickóhoz, akivel halálosan szeretik egymást, de akkor meg a nővérei véletlenül elteszik láb alól a vőlegényt. Kínos, főleg, hogy a dolog vagy ötven évig nem derül ki, addig meg mindenki azt hiszi, hogy a tuskó fickó az utolsó pillanatban elhagyta a lányt. No comment, hogy néha az derül ki egy abb-ről, hogy nem az. :)

Az egész regény borzasztó sodró lendületű, egymás után derül fény mindenféle múltbeli titokra. Közben felöltött, hogy miért is szeretünk annyira titkolózni mások előtt és miért nem lehet legalább néha megmondani az igazat? Sokkal kevesebb tragédia történne. Ebben a regényben mindenkinek olyan titkai vannak, amik károsak saját magára és a környezetére is, de azért őrizgetik őket rendületlenül, mert "meg kell védeniük" másokat az igazságtól. Amivel nagyobb galibát okoznak, mint az igazsággal. Persze a szereplők nem csak ettől patologikusak, van valami természetellenes "nem önzés" is bennük, ami szerintem nem jellemző. Igen, van, hogy megteszünk másokért dolgokat, de hogy évtizedekig őrizgessenek titkokat és fel nem emlegetett sérelmeket, az azért nem túl életszerű. Ha bajom van valakivel, tudatom vele, ez így működik, nem? De egy testvér, aki évtizedekig zsarnokoskodik a többiekkel, és senkit nem enged sehova, nincs magánélet, munka, kibúvó, mert meg kell őrizni a kastélyt és a családi egységet stb., és senki még csak annyit sem mond neki, hogy "hé, állítsd már le magad, térj vissza a földre", ez nagyon, nagyon furcsa. De mégis így viselkednek a szereplők, és ettől olyan szomorú az egész sztori: tiszta beteg az egész család, és nincs belőle kitörés. Borzongató.

Remek könyv, jöhet a következő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.