Bírom Kazuo Ishigurót, nagyon tud. Amikor megláttam, hogy most jelent meg egy új könyve magyarul, rögtön meg kellett szereznem. Nem is okozott csalódást.

"A lebegő világ művésze" című regényről van szó. (Szótár: a "lebegő világ" a szórakoztatóipar színes japán megnevezése.) A sztori egy Ono nevű festőről szól, aki a II. világháború utáni években már mint nyugdíjas tekint vissza korábbi életére, fiatalságára, munkáira. Olyan jellemzően japános környezetben és módon. Minden adott a "típosos japán háttérből", a természet szeretete, a csendes, de szép ház, a család rendezettsége, a tanítványok tisztelete stb. Persze rögtön lehet tudni, hogy ez csak ellenpontozás Ishigurónál, mert nem azért ír le valamit szép szabályosnak, mert az olyan, hanem azért, hogy még kiáltóbb legyen a felszín és a mély ellentéte. Ahogy itt is történik.

Mert Ono visszaemlékezéseiből ugyan csigalassúsággal, nagyon halvány és nagyon kevés utalás útján derül csak ki, hogy nem volt egészen feddhetetlen a korábbi működése. De nem volt könnyű élete sem. Tipikus üzletember apja elnyomta művészi hajlamait, ezért otthagyta otthonát és családját, hogy tanuljon. Helyette egy "festészeti taposómalomban" találja magát, ahonnan nagy ambícióval lép tovább, hogy megtalálja saját útját. Saját útja pedig egy hősies, öntudatos japán művészet megteremtése. A Sóva-korszakban. Kis lépésekkel, de eljut a szélsőjobbos, háborús propaganda művészetével való támogatásáig, harcias és harcra buzdító képeket alkot. Később persze mindezt már jobb lenne elfelejteni, és belesimulni a vesztett világháború utáni újjáépítésbe, lehajtott fejjel elviselni, hogy a nagy japán nemzet mégsem olyan nagy. Nagyon finom utalások vannak arra is, hogy esetleg Onónak vállalnia kellene a felelősséget korábbi tetteiért. Ugyan nem klasszikus értelemben vett háborús bűnös, de mégis részt vett egy megkérdőjelezhető rendszer kiszolgálásában, ami sokak szerint esetleg tettleges megbánást követelne. Finom utalások vannak a regényben arra, hogy a világháború után sok, a korábbi rendszerben szerepet betöltő személy akkor is öngyilkosságot követett el a korábbi tettei miatt, ha egyébként büntetőjogilag nem is voltak felelősségre vonhatók. És ezt a társadalom helyeselte is. Ono nem ilyen ember, ő inkább úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy mit csinált korábban, éli tovább az életét, neveli a gyermekeit, tanítja a tanítványait, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Közben pedig visszasírja a fiatalsága nyüzsgő életét a vigalmi negyedben, bohó művészek és kocsmatöltelékek között. Ez a mindenáron való elfojtás szorongó hangulatot teremt a regényben, az egész olyan nyomasztó. Senki nem mondja ki a lényegeset, hanem csak kerülgetik és udvarias, jólnevelt mondatok mögé rejtik a mondanivalót. Pl. amikor Ono az amúgy rettenetesen személytelen elrendezett házasságot intézi a kisebbik lányának, a nagyobbik lánya nagyon-nagyon finoman utalgat rá, hogy esetleg "óvintézkedéseket" kellene tennie az apjának, nehogy ez a házasság is kútba essen, mint az előző. A lány tehát tudja, hogy apja múltja miatt a húga "nem elég jó parti", de ezt persze nem mondhatja ki így, hanem jobbra-balra kerülgeti a témát. Apja így is érti, és cselekszik, de amikor megköszöni a lányának a figyelmeztetést, az úgy tesz, mintha nem mondott volna semmit korábban. És a regény tele van ilyenekkel. Borzasztó lehet ilyen elfojtott, őszintétlen közegben élni.

Nagyon jó könyv volt, az író nagyon finoman hámozta le Ono gondosan felépített, képmutató életéről a rárakódott hazugságrétegeket, és még ha Ono nem is jön rá végül, hogy tényleg, igazából rosszul élte az életét, mégis valahogy olyan megnyugtatóan zárul a történet, hogy valamennyire feloldódtak a titkok, és a gyerekei nyugodtan élhetnek a jövőben.

Éljenek az igényes történelmi regények! Végre megjelent a sajnálatos keveset, de annál jobban író Ugron Zsolna új könyve, az Erdélyi menyegző. A modern trendnek megfelelően trilógia lesz, de talán nem lesz annyira bugyuta, mint a mostanság ilyenként induló többi könyvsorozat. Azért szerencsére "hozott anyagból" lehet dolgozni, így nem kell annyira parázni, hogy elfogy a történet a könyvből.

Nagyon kedvelem az írónőt, mert roppant szimpatikusan, játszi könnyedségűnek beállítottan gördülékeny a prózája, olyan, amit jólesik olvasni akkor is, ha fáradt vagyok. Ugyanakkor jól látszik a szövegen a rengeteg kutatás, az alapos háttérmunka, egyáltalán a munka, amit belefektetett ebbe a kis 300 oldalas szösszenetbe. Ami mégis annyira tömény lett, hogy hiába a sok romantikus szálacska meg a könnyed női fecsegések, jól látszik, hogy mindez a megkomponált egész része, a kötet súlyát kiegyensúlyozó könnyedségek ezek, voltaképpen nem is igaziak.

A sztori Báthory Anna, a fejedelem Báthory Gábor húga körül bonyolódik, aki beleszületik egy problémás, de fényes családba, amelyben mindig zajlanak az események. Politika, cselszövés, árulás, törökök, Habsburgok, a végestelen végig zajló "melyik ujjamat harapjam le?" játszmák, amik a magyar történelmet jellemezték a XVII. században. És mellette, közben, fölötte, mögötte ott vannak az emberi sorsok, ahol a szobalány és a várkapitány, a fejedelem és a lovász, keleti füvesasszony és fejedelemasszony élete fonódik egymásba, színesen, sodródva. Olyan rohanva trappoltam végig a könyvön, mert nem lehetett letenni, hogy szerintem kénytelen leszek még vagy kétszer végigolvasni, hogy a számtalan fő- és mellékszereplő minden mozgását, ténykedését fel tudjam fogni teljes jelentőségében. Mert olyan nyüzsgésben voltak az emberek, hogy nem győztem kapkodni a fejem, hogy akkor most éppen ki a fejedelem, ki a császár, ki a szultán, ki mit miért hogyan csinál és egyáltalán: ki kivel van? Nem volt könnyű. A könyv nyelvezete gyönyörű, szép, kerek fogalmazás, régies mondatszerkezetek és elfeledett ékes kifejezések, amelyek viszont olyan egyszerűen teremtik meg a megfelelő történelmi hangulatot, hogy csak csodálkozni lehet. Mert ki mond manapság olyasmiket, hogy bulya, skófium meg ágyasház? Nagyon jók.

Persze felrémlett az előkép, Móricz Erdély trilógiája, amit régen egyszer már átrágtam, de annyira nehéz volt és bonyolult, hogy szinte semmi nem maradt meg belőle, csak az érzés, hogy na, mi magyarok aztán tudjuk bonyolítani a dolgokat. Azt hiszem, újra elő kellene venni és újraolvasni, hátha most már jobban felfognám.

Igazi, fajsúlyos történelmi regény, ami felkelti a kíváncsiságot, szívesen továbbolvasgatok a korról, a szereplőkről, egyszóval: elérte a célját.

Persze nincs semmi, ami ne legalább trilógia lenne, kicsit már unalmas is, de ha így írnak, akkor így írnak. Most egy vikinges sorozatba vágtam bele, tényleg csak trilógia, és nem lesz belőle 20 kötetes, semmiről szóló rétes. (Legalábbis a Wiki szerint.) Tim Severin Odin gyermeke című regényéről van szó, ami egy jó kis vikinges regénysorozat első kötete. Maga az író, ahogy láttam, komoly történész és utazó, nem kifejezetten regényíró. Ezt nem tudtam, mikor olvasni kezdtem, de tényleg nem annyira lendületes az írás, mint ami megszokott egy regényírótól. Egyáltalán nem rossz persze, csak kicsit zötykölődősebb. Nem zavaró.

A regény Thorgils Leifssonról, egy "viking" gyerekről szó, aki hányatott körülmények között, törvénytelen gyermekként születik, anyja hamarosan meghal, apja pedig (érthetően?) nem látja szívesen maga mellett, így inkább elküldi Grönlandtól Vinlandig mindenhova, csak mellette ne legyen a kölök. Aki utazgatás közben mindenféle településeken, népekkel él együtt, tanulja a szokásokat, a nyelveket, egyszerre az ősi vallást és a keresztény hitet, univerzálisan kavarog minden a fejében csakúgy, mint az egész regényben. Igazából ennyi a sztori, semmi különös, csak történik egyik dolog a másik után. Nem unalmas, de kicsit didaktikus. Inkább olyan a könyv, mint egy dramatizált dokumentumregény, ha lenne ilyen műfaj. Elképzelt élet elképzelt krónikája, ahol azonban az utolsó szögig mindennek valós alapja van. Kellemes történelemkönyv lehetne a regényből, mert amennyit tudok a viking-kelta és egyéb világról, az nagyrészt benne van, méghozzá pontosan és megalapozottan. Olyan jó ilyen könyveket olvasni, ahol nem kell azzal bajlódni, hogy utánanézzek, tényleg így volt-e, mert megbízhatóan tárja elém a kort és benne az embereket.

Tetszett, jöhet a következő. (Mondjuk remélem, abban nem lesz olyan jelenet, mint itt, hogy a törvénylátó napon a nem tetsző ítélet után megölték az egyik jogászt...)

Van ilyen is, igen. Mondjuk a hétfő hétfő sem volt finom, el tudtam volna képzelni kevesebb szüttyögést is, de ez van. A logisztika nem erősségünk. De! Ilyenkor a hétfő megvár, és kedden köszönt be, mint ma is. Tornyosuló ügyek, halmozódó mailek, dilettáns kollégák számonkérése, idióta telefonok, ami szem-szájnak ingere. Miért velem akar fecsegni fél órában a rendőrnő? Miért kell hallgatnom, hogy a hidegszívű hp kollegina tenyeréből esznek még amúgy értelmes emberek is? Tőlem miért követelnek mindenre tegnapi választ? És persze a legjobb: miért is kell a másik osztály feladat- és hatáskörébe tartozó ügyben nekem intézkednem? Finom. A végén még szavazatszámláló is voltam, az legalább produktív: x-re ennyi szavazat, y-ra annyi, a végén meg kijön valami eredmény és van ÜT. Remélem, nyugdíjas találkozó is lesz, oda lehet karácsonyi ajándékokat csomagolni, arra még benevezek idén, legalább csinálok valamit, aminek látszatja is van, úgyis mindig hallgathatom, hogy a jogász az minek. Hm...

Ez most nagyon ott van:

"Ha zene nélkül volna dallam,
Egy soha meg nem szólalt dalban,
Megtudnád, hogy mit is akartam."

Azért elmúlhatna már ez a sok hülyeség. :(

Még mindig tart az olvasási bulímiám, nem javulok. :) Az utóbbi időben meg csak ettem a könyveket, és nem írtam semmit. Pedig van mindenféle cucc.

1. Olvastam pl. Gárdonyitól az Isten rabjait. Valahogy hozzám keveredett, pedig anyu könyve volt, és hurcoltam a költözések során jobbra-balra, és mégsem olvastam el soha. Most sorra került. Szent Margitról szól, persze körítéssel, szimpatikus mellékszereplők szemszögéből bemutatva, emberközelien. Hátha megtörünk, és tisztelni kezdünk egy nőt, aki keresztény buzgalomból nem fürdött. Na jó, gonosz vagyok, de azért ezt erénynek beállítani tényleg túlzás. Rájöttem, hogy egyre jobban szeretem Gárdonyit, annyira emberien ír. Egyszerű, érthető, rövid mondatok, sok-sok tájszóval, ízes beszédű szereplőkkel, szinte lelépnek a lapról, nagyon jó. Él a szöveg. A sztori persze ismert, Margitot a királyi szülők Istennek ajánlják fel, cserébe a tatároktól való megmenekülésért. Úgy tűnik, a lánykának tetszik is a szerep, mert buzgóbb lesz minden társánál, és úgy tűnik, jól érzi magát a kolostorban. Már elég sok ilyen klastromos regényt olvastam, kezdek egészen képben lenni a lelki bajaikkal. A bezártság, a magány, a másik nem hiánya, az elfojtott érzések, a mindenre rárakódó, fojtogató vallás elég furcsa lelki kórképeket tudott okozni, az biztos. Valahogy Margit is ilyennek tűnik nekem: gyerekként belekerült ebbe a szerepbe, hogy ő az Istennek ajánlott, "megmentő" lány, az áldozat, és valahogy beletanult, majd annyira megtetszett neki, hogy sikerült gyakorlatilag halálra imádkoznia és böjtölnie magát. Biztos én vagyok a cinikus, de nem értem, mi ebben az érdem. Inkább tűnt a dolog az öntetszelgés és önigazolás példájának, mint követendő életmódnak. Bármennyire is jól írta meg Gárdonyi a történetet, valahogy nem sikerült megszeretnem a főhőst. A regényt viszont igen.

2. Megint egy Philippa Gregory, ezúttal A folyók asszonya című regény. Ami sok fokkal jobb volt, mint a legutóbb olvasottak. Végre megint egy olyan könyv, ami olvastatja magát, bele lehet feledkezni, szimpatikusak a szereplők, lehet izgulni, hogy kivel mi történik, kié lesz a trón stb. Jacquetta de Luxembourg áll a középpontban, aki a későbbi "fehér királyné", Elizabeth Woodville édesanyja, de saját jogán is érdekes életű személyiség, akit gyakran boszorkány hírébe kevertek, keresztül trappolt a történelmen, életet adott 14 gyermeknek (ööö... ez valóban szerelmi házasságot sejtet...), és sok-sok érdekességnek tanúja volt a rózsák háborújából/ban. Nagyon tetszett a könyv, csak ajánlani tudom.

3. És persze nem lehet kihagyni az oroszokat. Még egy nyári nagy könyvbeszerzés során vettem meg a kétnyelvű A játékost Dosztojevszijtől. Imádom ezt a sztorit, annyira szemtelen, annyira friss, annyira hús-vér szereplők vannak benne. D. hősei többnyire a romantika és a realizmus keveredései, szélsőségesek, olykor csapongók, roppant beszédesek és imádják a drámát. Itt valahogy a realizmus kerül túlsúlyba, olyan élőek, modernek a hősök. A törekvéseik, a pénzhajhászás, a karrierizmus, a másik nem behálózása stb. mint ugyanúgy jelenik meg, mint manapság, félelmetes. Mindezt olyan abszurd humorral előadva, hogy néha röhögőgörcsben fetrengek, ahogy elképzelem a jeleneteket, eszméletlen jó. Pl. az, hogy az egész pénzéhes család arra vár, hogy meghaljon a távoli nagymama, aki aztán ahelyett, hogy halálhírét tudatná velük, egyszer csak megjelenik a hotelben, és elkezdi elrulettezni az örökséget. Óriási! A végén persze mindenki boldogtalan lesz, de ez az élet. Hangulatomhoz ez most pont passzolt. Olvassunk oroszokat!

Alakulok, mint púpos gyerek a prés alatt. Ma is léptünk egyet előre, jövő héten is még lépegetés jön, aztán meg száguldás. Juhhhúúúú! :)

A (szintetikus) vonósok nagyon ott vannak:

Tulajdonképpen lehetne ez egy jó nap, de nem az. Olyan... sötétkék. Nézzünk depisségeket...

Azt hiszem, ez a diagnózisom. Elolvasok minden vackot, aztán össze-vissza kering a sok hülyeség a fejemben. Lassítani kéne, de minek?

Egyszer lányos regényt olvasok a Rózsák háborújáról, persze Philippa Gregory, ezúttal Az állhatatos hercegnőre fordított című The Constant Princess (angolul nem annyira gáz). Érdekes teóriával a háttérben, ezúttal csak egész elviselhető mértékben duplikált cselekménnyel (harmadik személyű narrátor és E/1-es Catalina közbevetések). Pergő, romantikus, történelmi, pont elég arra, hogy az ember elkezdjen még jobban utánaolvasni a témának, puszta érdeklődésből. Az a vicc, hogy lassan már a mellékszereplőket, olvasmányaikat, festőiket és minden egyebet is vágok a korból, ami azért elgondolkodtató. Mindig mondom, hogy magyar történelemből is bírnék ilyeneket, sokkal érdekesebb lenne, mint mások történelmével foglalkozni. Csak persze nálunk ez nem divat. Ez a könyv mindenesetre jobban sikerült, mint az elmúlt néhány darab, és ahogy elnéztem az írónő honlapját, jönnek még mások is, jupppííí. Remélem, a jobb fajtából.

Aztán van, amikor előveszek valami oroszt, mert valami súlyosabb cuccra vágyom. Most éppen egy Puskin elbeszéléskötet volt soron. Szeretem, jó, de egyszerre nem lehet egymás után ennyi, a romantika korában íródott regényt, elbeszélést, novellát olvasni, mert az ember megcsömörlik. Tele van mindegyik szélsőséges karakterekkel, fantasztikus elemekkel, valószínűtlen fordulatokkal stb., ahogy a nagy könyvben meg van írva, de egy idő után elég fárasztó tud lenni az ilyesmi. A sokadik bájos, vallásos, olvasott, szellemes, érző szívű vidéki lány és valaha szép reményekkel indult, de kalandorrá vált fickó után azt mondom, hogy elég volt. Vicces fordulatok is voltak, pl. egy lányt meg akar szöktetni a kedvese, de a hóviharban eltéved a templom felé és a lányt a pap hozzáadja egy szintén arra tévedt másik fickóhoz. Aha. Életszerű. Mint ahogy az is, amikor az elrabolt lányt az útonállók nem hagyják ott megerőszakolva, elvágott torokkal az út szélén, hanem a bandavezér házasságra akarja kényszeríteni! Ó, micsoda mocsok! :) Szóval ezt még emészteni kell, bár ugye Puskin óriási.

És persze mit hoz a leárazás? Néha megveszek olyan cuccot, amit amúgy soha nem tennék. 200 forintot áldoztam Várkonyi Judit A díva című életrajzára, ami egy tökéletesen ismeretlen operaénekesnő, Palánkay Klára visszaemlékezéseit tartalmazza. Semmi közöm az operához, általában nem annyira bejövős műfaj, bár léteznek jó áriák, kórusok. De azért inkább nem bejövős. És valahogy mégis olyan élvezetes volt olvasni ezt a könyvet, mert könnyed, csevegős, mesélős, kevés aktuálpolitikai és egyéb kitérővel, amik zavarják a hangulatot, meg tudott maradni érdekes olvasmánynak. Ilyen jól még soha nem költöttem egy 200 forintot.

Az olvasási bulímia is veszélyes. Fogyózni fogok, azt hiszem. Egyszerre csak egyet. :)

Lehet, hogy megsütötte őket a nap nyáron vagy túl jó volt a villányi vörös, de hogy szegény Quimby a tömegoszlató zenékben hisz így 2013 őszén, az durva. Beteg cucc a múltból:

A film után régi adósság volt Michael Cunningham Az órák című regénye, most végre az antikváriumban utolért egy olcsó példány. Nem bántam meg, hogy megvettem. Ritkaság egyébként, hogy egy könyv ugyanolyan jó könyvben, mint megfilmesítve, de ezzel a sztorival ez volt a helyzet.

Három idősík, három nő sorsa, amint látható és kevésbé látható módon összefonódnak.

Virginia Woolf írja a Mrs. Dallowayt (nem annyira jó, nem kell felülni), közben küzd a depresszióval.

Laura Brown a háború utáni Amerika tökéletes felesége akar lenni, de nagyon nem megy neki, úgy érzi, valami hiányzik az amúgy szép csomagolású, csillogó kis életéből. Igaza van.

Clarissa Vaughan a 2000-es évek New Yorkjában próbál zöld ágra vergődni régi szerelmével, már csak barátjával, aki egyrészt halálos beteg, másrészt pedig még mindig fel-felkavarodik a közös múltjuk. (Itt túl sok a gay-vonal.)

A három nő életének egy-egy napja feldarabolva és szépen összefonva adja a könyv vázát. Erre épít fel az író múltat, jövőt, szerelmeket, tévedéseket, kisiklásokat, veszekedéseket, elhallgatásokat, titkokat és vágyakat. Mégpedig olyan érdekfeszítően, hogy végig izgalmas és érdeklődést keltő marad a történet, ami pedig a felszínen "semmi különös". Pont ebben van a lényeg, hogy a sok "semmi különös" napból, pillanatból, évből áll össze az élet, és utólag nagyon nehéz már megmondani, hogy hogyan is lyukadtunk ki egyik vagy másik választásunknál. Hiszen amikor "történnek a dolgok", akkor nem szólnak, hogy "hé, most változik meg az életed", hanem csak úgy megy minden a maga útján. És a végén néha rácsodálkozunk, hova kerültünk. Így nézelődik a regény három hősnője is a saját életében, hogy "hoppá, hogy is kerültem ide?" meg "jó ez nekem?". A válasz mindegyiküknél inkább nemleges, valahogy egyik sem érzi teljesen a helyén magát. Az elvárásoknak való kényszeres megfelelés rabságában vergődnek mindannyian. Ami furcsán nézhet ki, hiszen látszólag mindenük megvan, pénz, szerelem, rendezett élet, szép ház, stb. De! Az ember telhetetlen, mindig hiányzik valami a teljes elégedettséghez. Még akkor is, amikor látszólag elégedett valaki, belül lehet, hogy azon rágódik, vajon tényleg ez-e a tökéletes boldogság.

Nagyon jó kis könyv, erőlködés nélkül elgondolkodtat, semmi filozófiai maszlag, "csak az élet". De mi lehet ennél több?

Tudom, vegyek kocsit. De még busszal járok. Ott meg ilyeneken gondolkodom el (a "miért nem fürdenek az emberek?", illetve a "minden kismama idióta?" kérdések mellett), hogy miért ül mellém mindig valami hülye. Nyugisan beülök az ablak mellé, kisebb a klausztrofób hatás, ugye, de nem, végül mindig mellém ül valami

- büdös,

- kövér,

- neveletlen kisgyerekes,

- vagy egy olyan amúgy negyven kilós kis suttyó "férfi", aki a világ minden kincséért nem bírna összezárt lábbal ülni. Nem. Csakis szétvetett térdekkel, amolyan "ugorj-rám-baby" pózban, ha értitek. Persze, azért ülök ott, hogy valami tuskó agyonnyomjon. Úúú.

De zen, nincs okunk nyűgösségre, csak vihar van, holnap négykor kelés és egész nap mászkálás, jupppííí. :)

Kate Morton került megint sorra, ezúttal Az elfeledett kert című regénnyel. Tőle már olvastam a Felszáll a köd című agymenést, ami nem volt rossz, de a két idősík váltakozása inkább fárasztó volt, mint izgalmas. Itt megint több idősík van, de ezek változatosak, mivel minden idősíkban van egy-egy szerethető főhősnő, akiért lehet izgulni, és hát maga a sztori is annyira változatos és csavaros, hogy egészen beszippantott.

A történet egy elveszett kislánnyal, Nell-lel indul, akit magára hagytak egy Ausztráliába tartó hajón. Felnőttként tudja meg, hogy örökbe fogadták és nem is az a családja, amit annak vélt. Évtizedekig tartó nyomozás kezdődik, amelyet már csak unokája, Cassandra tud befejezni. A titkok, hazugságok, cselszövések olyan kusza hálójával találják szembe magukat, amitől sokan visszarettennének, de ők nem, csak mennek tovább. A nyomozás is két időben zajlik, "miközben" a harmadik idősíkon történik éppen a felfedezni való múlt. Óriási, ahogy az írónő a három szálat össze-vissza csavargatja, fonja, szétszálazza, összebogozza, nagyon jó. Csipetnyi varázslattal összekötve, mert van itt látó álomtól kezdve női megérzésig minden, de végsősoron minden a hihetőség határain belül marad.

A múltba vezető nyomozás végül egy angol udvarházba viszi el a cselekményt, ahol boldogtalan és kellően pszichotikus arisztokraták és a közülük kilógni vágyó egy-két normális karakter vergődik. Ahol tilos a szerelem, ahol az önmagáért való jómodor, arisztokratikus távolságtartás és pénzvágy uralkodik. Ahonnan a jóérzésűek elmenekülnek. Ahogy elmenekült onnan Nell nagyanyja és el akar menekülni az anyja, az Írónő is. Mert aki ott maradt, az mind őrült. A család egy pszichiátriai tanulmányeset lehetett volna. Szadista nagyapa, a húga elvesztésébe beleőrülő, szerintem nem kevés vérfertőző hajlammal rendelkező apa, a felkapaszkodott feleség, akiből Münnchausen-szindrómát sejtető tüneteket produkáló anya válik, a viktoriánus kor archetípusa, a beteges lány, akinek sorsa szintén szerencsétlen, de maga is tehet róla, hogy elborul az elméje. És akkor ott van a szerelmével megszökött úrilányka lánya, Eliza, aki csupa élet és aki csak meséket szeretne írni, mert az teszi boldoggá. Körülötte kavarognak az események, mert ő mindenkire hatással van, kire jó, kire rossz értelemben. Senkit nem hagy hidegen, annyira más, mint az udvarházban élők. Végül persze ő is boldogtalan véget ér, mert ez egy ilyen sztori, de amikor Cassandra végre felfedezi a sok hazugság alatt, hogy ő volt Nell anyja, akkor bizony volt torokgombóc.

Az írónő kiválóan mesél, teremt hangulatot, varázsol el, egyszerűen nem lehet letenni a könyvet. Mindent pontos arányérzékkel mér, az izgalmat, a kalandot, a romantikát, az őrületet, a mesét. A rengeteg karakterből persze vannak olyanok, akik csak azért kellenek, hogy mintegy "háttér" előtt beszéljenek a fontos karakterek, és kibontakozhasson a valódi történet. De azért ezek is aranyosak, kedvesek. A fontosabb szereplők szolgáltatnak úgyis elég őrültséget, nem kell több, a két kupac meg szépen kiegyenlíti egymást. Azért a regény hangulata inkább sötét, mint napfényes, hihetetlenek az emberi gonoszság megnyilvánulásai, ahogy az egyik tönkre tudja tenni a másikat. A kicsengés persze pozitív, mert kell a remény, de azért az elég szomorú, ha csak a halálod után 90 évvel derül ki, hogy ki voltál és mi történt veled és csak a dédunokád "szolgáltat neked igazságot" - azt is csak halkan. Bár nekem most bejött ez a sötét hangulat, de azért az a biztosabb, ha már életünkben igyekszünk rendet tenni a káoszban, nehogy a dédunokánknak kelljen nyomoznia aztán. Borzasztóan tetszett a könyv, csak ajánlani tudom.

Valami nagy könyvakciózás közben került be a kosárba Tisza Kata Doktor Kleopátra című regénye, avagy pszichotikus ömlengése, ahogy tetszik. Nem egy hosszú cucc, két napos olvasmányként végig lehet rajta caplatni, aztán vagy megemészted, vagy kiköpöd. A könyv kicsit furcsa. Inkább nem jó, mint jó értelemben. Mivel a múltkoriban már olvastam az írónőtől a Reváns című kötetet, nekem már monoton ez a sok "nincs-egy-normális-pasi-ezen-a-kurva-Pesten" ömlengés. Mintha másról nem is tudna írni.

Most is ez az alapszitu. Emma színésznő, szakítanak a pszichopata on-off csávójával, Bélával, mire Emma kicsit megőrül, és teljesen magába fordul. Totál pszicho lesz a csaj, és ahelyett, hogy normális módon élné túl a dolgot (sírás, nyüszögés a barátnő vállán, buli, visszaesés, megint sírás, majd lassan továbblépés), teljesen belezakkan a dologba. Elmerül a kis álomvilágában, hogy ő mennyire szenved, aztán mindenféle kuruzslókhoz járkál gyógyírért. Van itt jósnő, pácienst bedrogozó pszichiáter, normális pszichológus, guru, természetgyógyász, látó, amit csak akarsz, talán még nekromanta is, de ezt már csak azért teszem hozzá, mert gonosz vagyok. És szentül meg van róla győződve, hogy valaki a fentiek közül fogja helyretenni az életét. Persze nem, csak lehúzzák a pénzét, és teletömik a fejét hülyeségekkel, az olvasót meg roppantul lefárasztja a sok hókuszpókusz.

Közben élnie kéne az életét, de mivel színész, tehát nincs normális állása, normális napirendje sincs szegénynek, és teljesen elfogadható a környezete számára, hogy hónapokig begubózik, nem beszél senkivel, nem megy társaságba, nem dolgozik, nem tartja a kapcsolatot senkivel. Életszerűtlen.

Ahogy az is, hogy nincs egy normális emberi kapcsolata sem. Nem bukkan fel semmilyen családtag, barátnő, haver, szomszéd néni, senki, de senki a világon. Pedig "senki nem különálló sziget", ilyen egyszerűen nincs.

Van ellenben hosszas visszaemlékezés mindenféle, Bélánál jobb vagy rosszabb exekre, na, van itt minden, mint a búcsúban. Nem jobb vagy rosszabb a felhozatal, mint amilyennel bármilyen másik nő találkozhat az életben, de azért nem hiszem, hogy könyvet kell írni a tévedést jelentő fickókról. Annyira nem érdekes a téma. Főleg ha még csak nem is okult belőle a szegény főhős.

Az egész regény egyetlen nagy rohanás, de valahogy nem a felépülés felé. Végül nem tudjuk meg, hogy Emma miért is lett jobban, mert a sok ráolvasás és ezoterikus leírás közben ez valahogy elveszett. Inkább körben forog a cselekmény, mintegy riasztó leképezéseként Emma belső válságának. Rémisztő.

Egynek jó, olvastatja magát, még érdekes is, de az arányok egy kicsit elcsúsztak. Pszicho magyar, ahogy szoktam mondani.

Ma kontyban volt a hajam, és két kolléganő egymástól függetlenül képes volt megkérdezni:

"És ezt te csinálod meg magadnak reggel?"

Nem.

Jön Mary, a szobalányom, tálcán hozza a reggelit, és amíg elegánsan ücsörgök a fésülködőasztalomnál a pirítósomat ropogtatva, művészi kontyot varázsol a fejemre.

OMG faktor ma is megvolt...

"Én nem csak akkor szeretlek, amikor mosolyogsz. Hanem csöndesen akkor is, amikor rossz kedved van."

Ennyi. :)

Közlönyfigyelőt szoktam tartani, hátha van valami érdekes új jsz. (eleve perverzió), és az egyik - nem törvényi szintű - szövegben bukkantam rá a következő szépségre: országkép-stratégia. Merthogy nem szeretjük az idegen szavakat, és van olyan köznyelvi szó, hogy országkép. Hogyne. Stratégiája meg pláne van. Átgondolt. Jövőbe mutató. Koncepcionális. Facepalm.

Nagyarcú = önbizalma és képességei nincsenek összhangban.

Vannak dolgok, amikbe veszélyes belevágni. Pl. nem annyira jó könyvsorozatok első részét elolvasni nagyon veszélyes, mert még ha nem is volt olyan jó, azért ott furdalja a továbbiakban az oldalad a kíváncsiság, hogy mi jön a folytatásokban. Néha sikerül leállnom, ld. Muszasi, de néha nem. Most így jártam egy ifjúsági regénysorozattal. Leírni is gáz. A Beautiful... sorozat legújabb kötetét, a Beautiful Chaost olvastam. Az internet áradozik róla, én nem vagyok elájulva tőle. Tipikus, miért lenne jó nekem is az, ami másnak?

Az a baj az ilyen tiniregényekkel, hogy öreg vagyok már hozzájuk.

Ezt a ki kivel jár, ki mit mondott és kire a háta mögött stb. szüttyögést egyszerűen nem bírom. Megint nyüzsögnek az igézők, démonok, múltbeli sötét rejtélyek és más jóságok, de valahogy szegény szerzők nem bírják kibontani a szálakat. Valahogy oda érkeztünk meg, ahonnan indultunk, semmivel nem voltam előrébb a többszáz oldal leküzdése után, mint az elején. Azért ez nagyon bosszantó. Ha szappanoperát akarnék nézni, vennék tévét, de nem teszem.

Az alapötlet érdekes és tetszik, de ahogy a két írónő elkezdi szőni a sztorit, az mégsem működik. Túl sok a szereplő, túl sokfelé mozognak, túl sok a cselekményszál és papírízű az egész. Néhány jól sikerült mellékszereplőtől eltekintve. De azért az nincs rendben, ha a főhőseidet nem tudod normálisan megírni, csak egy-két vicces epizodistát. Ne már.

A másik probléma a hihetetlenül körülményeskedő stílus. Ha valaki mond valamit, és még oda kell írni három mondatban, hogy akkor most mondott valamit, miközben tudta, hogy a helyzetre nincsenek szavak stb., az nekem elviselhetetlenül szenvelgő. És így végig vagy hatszáz oldalon. Úristen, mennyi mellébeszélés! Ha ilyenekkel töltjük a lapokat, akkor persze, hogy minden kötet két kilós. Csak éppen sztori nincs benne.

Már csak egy kötet, remélem, végre kiderül kétezer oldal után, hogy a főhősnő jó vagy rossz varázsló. Mert még ezt sem tudjuk.

Nem volt jó, nem akarok tinikönyvet olvasni.

Kedvenc ünnepem. Mindenki "magyarkodjon" ma egy kicsit! Ma már egész nap ez ment a fejemben, hát akkor hadd szálljon:

Azért látszik a statisztikából, hogy mki hazaért, egyből ideröppentetek. Köszi! :)

Megint vége a hétnek, megint sok élménnyel lettünk gazdagabbak, pl. hegynek tűnő dombbal, rengeteg vodkával, koncepcionális és egyéb zenékkel, és persze még receptekkel is. (Hála nem csak a tv paprikának!) A víz remek, az idő remek, a társaság remek - mi kell még a jólléthez? Az alvásdeficitet intenzív utókúrával pótolom, egyébként pedig mindenkinek kellemes reszocializációt! Mindenkinek köszönöm a részvételt, a házigazdának óriási respekt, ő tudja, milyen nehéz összehozni egy ilyet!

A képek mennek majd, ha sikerül meghackelni a netet, amit az most nem akar...

Gáz zene, mert az kell, még örüljetek, hogy nem a gay listről választottam! :D

Bőrönd kész, hátizsák kész, én is kész. Jöhet a format C.

Már elég régóta kallódott egy Turgenyev-kötet a polcon, még valamikor az antikváriumban vettem meg jó régen, de valahogy mindig más került előtérbe. Most végre sorra került, ami nem is baj, mert hát alapirodalom. Nemcsak az okosok szerint, hanem most már szerintem is. Elbeszéléskötet, a Rugyin, az Aszja, az Első szerelem és A puszta Lear királya található benne.

Többnyire valamilyen szerelem körül bonyolódó társadalmi skiccek ezek, amelyekben a fő-, de még inkább mellékszereplőkön keresztül sok mindenre rávilágít az író. Mindezt úgy, hogy nem rágja szájba, nem fáj a mondanivaló, hanem önkéntelenül csodálkozunk rá, pl. a jobbágyok helyzetére, a gazda-szolga viszonyokra, a szerelem furcsaságaira, az úri ingyenélőkre és így tovább. Elképesztően jó mesélő (mint a nagy oroszaim általában), olyan, mintha élőszóban mondaná, szépen sorakoznak a mondatok, jó ritmusban halad a történet, nem kell erőlködni a sallangok és fölösleges kitérők olvasgatásával, csak robogunk előre a szereplőkkel. Vannak itt nihilista semmirekellők, akik semmit nem csinálnak, csak társaságba járnak, züllenek és nincsenek céljaik, ellenben remekül tudják körbebeszélni az "eszméket", azaz többnyire a semmit. Vannak jobbra érdemes, jószívű szereplők, többnyire naiv fiatalok, akik többnyire szerelem hatására igyekeznek jobbá tenni életüket. Ez csak ritkább esetben sikerül nekik, mert hol egy kimondott rossz szó, vagy kimondatlanul maradt jó szó miatt füstbe mennek a tervek, és aztán jöhet a romantikus (vagy realista?) örök boldogtalanság. Könnyű elszúrni, mutat rá Turgenyev, és milyen igaza van!

És aztán néha nem is kell szerelem ahhoz, hogy a legrosszabb kijöjjön az emberekből. A puszta Lear királya pl. a sok-sok szereplő sorsának koszorúba fonása után egy keserű rajz az önzésről és a hálátlanságról. Az "elnyomott" sötétlelkű gyerekek "bosszúja" az apán, aki állítólag sanyargatta őket. Valójában csak az örök konfliktus volt a forrás, hogy a gyerek felnőve el akar szakadni, nem pedig a szülő szárnyai alatt létezni. A feloldatlan ellentét végül a szereplők tragédiájával végződik - nem kell idáig eljutni.

Nagyon tetszett, hogy nem voltak tudálékos kitérők, hogy ezt vagy azt az eseményt így vagy úgy tessék értelmezni, kedves olvasó, nem, az író végig ránk bízza, hogy ismerjük fel a tanulságot. Nagyon okos, mert a tanulság annyira nyíltan hever jobbra-balra a könyvben, hogy nehéz eltéveszteni: "figyelj, nehogy elszúrd!"

Olyan hőség van, és annyira nem alszik senki semmit, hogy a véletlenül összehozott hat óra alvásommal ma virgonc istencsászár voltam. (Vakok közt a félszemű, ugye...) Azért ez valahol nagyon száni. Amúgy nyüzsgős nap volt, de végre elintéződött ez-az, úgyhogy keep on moving volt ezerrel. Azért ez jobb, mint a szütty-müttyös toporgás. Szereztem legyezőt meg lavór vizet, mindenre kész vagyok. Nézzük, ma is sikerül-e megölnöm az imdb-t vagy talán tudok esti filmet keresni.

A klip wttj-s, de a zene nagyon bulis:

Ismét Széchenyi Zsigmondot olvastam (és még fogok is - sokat!), mert az kell. Fura módon kiderült, hogy őt még a zöldnadrágosok is respektálják, pedig ők szerintem nemigen olvasnak. Viszont az Ahogy elkezdődött... és az Ünnepnapok című kötetekről még velük is tudtam beszélgetni.

Merthogy ez a két önéletrajzi ihletésű, félig vadásznapló, félig útirajz jellegű kötet olyasmi, amiben mindenki lelhet örömet, kalandot, érdekességet, akár vadász az illető, akár csak "mezei" olvasó. A puskalövés csak mintegy mellékesen dördül el, a lényeg az élmény. Az pedig jóval több, illetve más, mint a zsákmány lepuffantása. Benne van a felkészülés, a koránkelés nyűgössége, a kicaplatás a lesre, a cserkészés izgalma, az állatok megfigyelése, a kísérő melletti üldögélések és nagy hallgatások, a hibázás feletti bosszankodás, vagy éppen a hosszas küszködés utáni elejtés megelégedése. De ahogy az író is írja, "több az erdőzúgás", mint a vadűzés, több a természetjárás, mint a "gyilkolászás", végsősoron inkább a befelé figyelés és világtól elfordulás a dolog lényege, csak éppen ezekhez kell a megfelelő ürügy.

Az "Ahogy elkezdődött..." című kötetben a boldog gyermekkor, az "Ünnepnapokban" már a felnőtt lét vadászélményeit tárja az olvasó elé. A stoplis puskával legyeket gyilkolászó gyerektől a medveölő felnőttig. Egyenletesen lépeget a vadászösvényen, mindennek előzménye és folytatása van, egyetlen nagy fejlődési ív az egész. És hihetetlen jó stílusban mondja el a mesét! Hihetetlen, de lerágtam a körmöm egy-egy görényles vagy veréblövés miatt! Elképesztő, hogy a később igencsak megpróbáltatásokkal teli élete alkonyán az író képes volt így felülemelkedni a nehézségeken, és olyan bájjal, olyan magától értetődő természetességgel tudta papírra vetni az évtizedekkel korábbi emlékeket, hogy azok teljes frissességükben csillognak most is, és nem nem árnyékolja be őket semmiféle depresszió, hatalmi túlkapással szembeni kicsinyes bosszúvágy. Vagy ezer oldalon át olyan béke árad a tollából, amiből sokan tanulhatnának. Olyan tiszták ezek a könyvek. Tele vannak humorral, kedvességgel, őszinteséggel, néha öngúnnyal is. Ha az író valamit kritizál, azt is olyan szőrmentén teszi, hogy végig úriember marad közben, de mégis megmondta a magáét. Nagyon ügyes.

Mindkét kötet rövid kis fejezetekből áll, a kronológia helyett inkább egy-egy téma köré rendezve a mondanivalót. A háttérben (egy-egy vadfaj mögötti árnyékban) bontakozik ki a család és a tágabb környezet, később a világháborúk és más dolgok is. Talán másban visszatetszést kelthet, hogy a világháború alatt pl. a szalonkahúzás izgatja az írót, de szerintem ez nem azért van, mert nem érdekelte, ami körülötte zajlik (egy világháborút elég nehéz is ignorálni), hanem a tudatos eltávolítást alkalmazta. A könyv a vadászatról és róla szól, a természetről, az állatokról, és pont. Egyszerűen nem engedte be a negatív dolgokat a könyvbe, nehogy bemocskolják a tiszta matériát. Tiszteletre méltó. Ahogy az is, hogy a szó legnemesebb értelmében úriember írja ezeket a könyveket. A stílus maga az ember - mondják és tényleg. Az író kibontakozik a könyvből. Kiváltságos születési helyzete által abszolút nem befolyásolva, értelmes és jószívű, intelligens, humoros és a nagyképűséget még hírből sem ismerő emberként. Semmi főúri allűr, semmi egzaltált ostobáskodás. Csak egy jó ember. Ennyi pedig pont elég.