A borító gasztro kriminek titulálja, ami önmagában is ostobaság, szerintem inkább horrorisztikusan rossz könyv volt. Amiben néha főztek. Nan és Ivan Lyons Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? című könyvéről van szó.

A lényeg annyi, hogy egy pszichopata gasztrokiadó vezetőt fogyókúrára fog az orvosa, emiatt pedig úgy érzi, menten nagy séfeket kell gyilkolásznia. És persze próbálja megúszni, a végén meg sikerül is neki. Közben egyik séfbarátja, Natasha próbálja kinyomozni, ki a gyilkos, de persze csak a legvégén jön rá mindenki, hogy mi a szitu. Közben igazi ponyva módjára jönnek-mennek a szereplők egyik országból a másikba, mert az úgy menő, folyton francia, olasz és egyéb kifejezéseket szőnek a mondókájukba, hogy meglegyen a couleur locale, de ettől persze nem lesz jobb a regény. Sőt, inkább csak idegesítő.

Az bosszant nagyon a kalandregényekben, hogy nincs jellemrajz, minden szereplő üres és csak a tevékenységei révén van jelen. Ez annyira unalmas és lapos. Pl. mi veszi rá Natashát, hogy elhagyja a férjét, majd a szeretője halála után gyorsan visszabújjon mellé az ágyba és újra hozzámenjen feleségül? És mindezt kb. annyi szenvedéllyel meg átéléssel, mint aki kifújja az orrát. Jaj.

Nem jobb a sok gasztroizé jelenet sem, ami totális idiótáknak állítja be a szakácsokat. Persze, lehet, hogy azok is, de nem túl hízelgő rájuk nézve a kép, hogy egyébről sem tudnak beszélni, mint posírozásról meg hogy hogyan kell fűszerezni a nyúlpástétomot. És akkor a kacsafacsaróról még nem is beszéltem (nyers kacsa bele, összeprésel, kipréselt véres léből szószt főz, sült húsra ráönt... undorító). És persze ha valamiben nincs huszonötféle különleges összetevő (min. külön az adott séfnek tenyésztett fácán, szarvasgomba vagy fenyőmag), akkor nem ér semmit a vacsora (velem van a baj, hogy beérem egy pirítóssal is...). Ehhez én nem vagyok elég elvetemült. Pedig főzni jó.

Maga az alaptörténet is rémes, a kivitelezés meg még inkább, főleg, hogy nem tudták eldönteni a szerzők, hogy mit is írnak. A történet komor, hiszen egy sorozatgyilkosságról van szó. Ehhez képest minduntalan viccelődni próbálnak, amitől olyan groteszk lesz az egész, mert nem működnek a viccek. Néha meg erotikusak akarnak lenni, ami szintén nem működik. Attól, hogy a hősnő mindenkit végigdug a könyvben, még nem lesz sem erotikus, sem romantikus, hogy végül mégis kiköt a volt férjnél. Áh, rémes az egész.

Ne olvassunk ponyvát, árt az egészségnek.

Néha nem csak fácánt hoznak a fiúk vadászatról, hanem repikönyvet is. Amit gyorsan továbbpasszolnak a humánosabb beállítottságú cégjogásznak. Jól is van ez így, minek is kéne a disznók elé gyöngyöt vetni, ugye...? :)

Balázs Kovács Sándor néprajzkutató (igen, egy bölcsész, de a jobbik fajta) Gemenc kincsei című kötetével is így találkoztam. Ez tipikusan az a cucc, amit magától nem venne le az ember a polcról, de ha már így összejöttünk, belekezdtem. Azt hittem, ez is ilyen sok szép kép, fényes papír típusú albumkönyv, de nem. Kiderült, hogy egy felkészült kutató meghatározhatatlan műfajú munkája. Merthogy van itt minden, térkép, erdőgazdálkodás, vadászat, növénytan, néprajzkutatás, tájszavak, ételek, amit csak el lehet képzelni. A sokféle elemet a Gemenc köti össze. Mint földrajzi és mint társadalmi fogalom. Régmúlt korokra visszanyúló történelemmel, rácokkal, törökkel, háborúval, folyószabályozás előtti vízivilággal, halászokkal, miegymással. Amikor egy falu (szállás) felkerülhetett a térképre úgy, hogy négyen laktak benne. Elképesztő szegénység, de élet.

A legjobban nekem a folyószabályozással foglalkozó, régi jegyzőkönyvekkel (földmérői bejárással, periratokkal meg miegyébbel) tarkított történelmi és földrajzi fejezetek tetszettek, nagyon élethűre sikeredtek. Feltártak egy egész szubkultúrát, amit ma már el sem tudunk képzelni. A mai Magyarország, ami a végtelen szántóföldek egybefüggő búza- és kukoricatengere, már nem is hasonlít a régire, amit a szabályozatlan folyók, mocsarak, időszakos patakok és mindenféle vizek uraltak, változó össze-visszaságban. Amikor még volt olyan, hogy vízgazdálkodás. Meg halászat. Meg erre épülő kultúra. Egészen elképesztő belegondolni, hogy mennyire más volt az élet. A Duna  minden évben máshol folyt. Ha arrébb ment, vele mentek a vízimalmok (ezek is megérnek egy misét!), a kocsmák, a kompok és az őrletők tömegei. Állandóan változott a térkép, falvak tűntek el, szigetek keletkeztek, folyókanyarulatok fűződtek le, fokokat vágtak mindenfelé a népek, hogy halászattal foglalkozzanak. Egészen különleges.

Részletesen bemutatja a könyv a földrajzi környezetet is, milyen növények és állatfajok honosak vagy szeretnek itt, milyen művelésekkel lehet hasznosítani a földet. Külön tetszett az erdőgazdálkodási rész, főleg a jó kis helynévmagyarázatokkal (Pörböly = pörből lett föld) meg állományleírásokkal. Legcukibb erdészeti szakkifejezés evör: ültöncz (csemete).

Jólesik néha ilyet is olvasni, egészen okosnak éreztem magam a végére, pedig...

Mivel a múlt hét elég nyüzsgős volt, az agypörgést kénytelen voltam ellensúlyozni valamivel. Ezért Jane Austen már többször olvasott Persuasion című regényére esett a választás. Nem csak azért, mert angolul lassabban olvasok, hanem mert ó-angolul még lassabban, és a történet maga is olyan lassú, amilyen egy számviteli ügyintéző és egy csiga szerelemgyereke csak lehetne. Hátha ettől majd lenyugszom. Végülis a foglalkozás elérte célját, bár általában az ilyen lassú sztorik idegesítenek. Itt most direkt a lassulás volt a cél, úgyhogy annyira nem bántam a dolgot, de más körülmények között ezt ne próbáljátok ki otthon.

A sztori röviden annyi, hogy főhősünk, Anne egy a kor mércéje szerinti vénlány (27 éves...) ismét találkozik nagy szerelmével, Wentworth kapitánnyal, akit nyolc évvel korábban kikosarazott, ti. a fickónak mint kezdő tengerésznek sem vagyona, sem különösebb kilátásai nem voltak. Most új környezetben találkoznak, a nő csak hervadt az évek alatt, a fickó bezzeg a napóleoni háborúkban kőgazdag lett. És akkor kezdődik a csűrcsavar, aminek a vége, hogy 300 oldallal később csak kiderül, még mindig egymásért repes a kicsi szívük és ásó, kapa, nagyharang.

Ez eddig OK. A gond nem is ott van, hogy ez egy társadalmi regény, vagyis a teapartik, kirándulások, esküvői hírek meg piknikek teszik ki a regény 98 %-át, ezeket megszoktuk, végül is Austen ezért jó - társadalmi és korrajzot fest. A szereplők többé-kevésbé jól sikerültek, kellő részletességgel kidolgozottak, élvezhetők, néha idegesítőek, néha túl sokat beszélnek, néha csaponganak, ahogy a történet kívánja. A probléma az alaphelyzettel van: az rendben van, hogy a férfiak néha nagyon hülyék tudnak lenni (a nők is, persze), de azért az nehezen magyarázható, hogy egy háborúból frissen hazatért hajóskapitány annyi határozottsággal nem rendelkezik, hogy odaálljon a nő elé és megmondja neki, hogy figyu, még mindig odavagyok érted és már pénzem is van, esetleg most már hozzám jössz? És akkor nincs ez a sok fölösleges kör, hogy "juj, akkor rám nézett, és vajon azt gondolta-e közben, hogy..." meg a többi maszlag. Egyszerűen nem életszerű ez a sok szenvelgés, meg a végén a nagy romantikusan bombasztikus érzelemgazdag lánykérő levél, ami annyira gejl volt, amilyen még Abélard sem írt volna, ami pedig nagy szó. Nem, ilyen férfi nincs. (Az már a másik része a dolognak, hogy valószínűleg olyan férfi sincs, aki nyolc évig csak ábrándozik a csajról, ahelyett, hogy csinálna valamit. Közben meg művelt, olvasott, udvarias, minden körülmények között korrekt és még egy csomó olyan, amilyen az életben - rossz tulajdonságok nélkül - nem jelenik meg senkiben. Nekem ez így túl romantikus.)

A hősnőt én egy kicsit színtelennek találtam, folyton csak szenvedett a családja hülyeségeitől, azért néha igazán tehetett volna egy-két ellenvetést, hogy ne tapossák bele folyton a szőnyegbe, de nem, ő mindent eltűrt, ha kellett, ha nem. Meg persze sóhajtozott a nagy szerelme után, szintén anélkül, hogy bármit is tett volna azért, hogy visszaszerezze. No comment.

A stílus szüttyögős, és ennyi körmondatot már régen láttam egy helyen, viszont fejleszti a szókincset, ez tagadhatatlan. The good guys are 'agreeable', the shocking news brings 'vexation', and if someone is surprised by something, one says: I am all astonished! Very sophisticated, indeed. :)

Összességében szórakoztató a könyv a maga lassú... nagyon lassú... nagyon-nagyon lassú módján, de azért aki cselekményt is szeretne, az inkább filmen nézze, vagy válasszon valami mást helyette. Jobban jár. Maradjunk annyiban, hogy nem ezért szeretjük Austent.

Amikor hétfő reggel felkeltem, még nem sejtettem, hogy...

... csatlakozom a leggyorsabb husibeszerzéshez evör (sok-sok extra élménnyel).

... egyes jogászok még annál is nagyobb tuskók, mint amilyennek korábban gondoltam őket.

... képes voltam beilleszkedni a rendezvényszervezés vonalba.

... tudok újságírni.

... a bowling nagyobb fenékizomlázat okoz, mint bármilyen guggolás, bármilyen ismétlésszámmal.

Zúzás volt ezerrel. Valaki hozzon egy vodka-szódát. Most.

Szóval kimentünk a PEN-re, mert hát mégis néha el kell menni egy-egy koncertre, még nem vagyunk a nyugdíjas otthonban. Nagyon vicces élmény az ilyen "felnőtt" fejjel.

Először is fura, hogy fel vagyok öltözve (kabát meg sál, mert 15 fok van). A kemény tömegek rövid gatya, póló, tornacipő, kislányok virágos miniruha, vászoncipő kombóban nyomják, ők nyilván nem fáznak.

Én ellötyögök egy fröccsel egész este, másoknál minimum egy üveg bor van, úgy látszik, szomjasak. (Na, ezt még régen sem csináltam, bort üvegből? Szégyentelenek...)

Kiegyensúlyozott lelkiállapotban végig bírtam csinálni az estét, mivel nem történt semmi extra. Fesztiválgyerkőcök ellenben a két pálinka, egy fröccs után már egymás nyakában bőgnek valami übernagy dráma, mint pl. a "hogyan-köszönt-a-Dani-hallotad-mekkora-köcsög-ez-már" típusú világrengető probléma miatt. Vicces.

A csapatban vonuló kiscsajok, hatalmasnak tűnő félliteres sörös poharakkal a kezükben meg az alternatív zenekar koncertje közben a nézőtéren körbeálló fiúkák Tankcsapda kórusa vicces. Meg a küzdőtérre a nagyon kiskamasz lánygyermekét bekísérő apuka is aranyos. A kukák teljes hiánya a rendezvény területén kevésbé, nem szeretek mások ökológiai lábnyomain hegyet mászni. És a cateringeseknek is beszólnék, hogy hol volt a lángosos, mert ez így nem járja ám!

Az meg külön érdekes volt, hogy az emberek jó magyarok módjára nem ám a bulis számokra pörögtek, mint majom farkán a stanecli, hanem a jó kis érfelvágós, önmarcangolós, világfájdalmas, szerelmi bánatos opuszokon. Ez igazán no comment, biztos valami magyar jellegzetesség. Nehogy már jól érezzük magunkat valami partyn! Magyarország, én így szeretlek. :)

Jó volt, persze, a tombolásból már kinőttem, így legalább látom az egészet és nem csak valami homályos foltok maradnak az estéből. Ez is előny. Még az "agyas bandát" meghallgattam volna, de hát a Dottore nem jött. :)

Két év múlva megint? Gondolom.

Natasha Solomonstól már olvastam A Tyneford-ház című regényt, ami szórakoztató volt, bár nem egy irodalmi mérföldkő. Most az Eltűnt férjek galériája című kötet volt soron, szintén hozta a kötelező színvonalat, összeszedetten volt szórakoztató, csak néha volt hiányérzetem itt-ott.

A sztori a II. világháború utáni Angliában játszódik, ahol egy igen vallásos zsidó közösség napjaiba nyerünk bepillantást. Egészen pontosan Juliet életébe, akit évekkel korábban elhagyott a férje, George. A gond ezzel az, hogy George anélkül lépett le, hogy a vallás szabályai szerint elvált volna a feleségétől, ami azzal járt, hogy a nő ún. aguna lett, vagyis "élő özvegy". Olyan nő, akire mindenki ferdén néz, mert a férje jó okkal hagyta el, és olyan, aki a vallási szabályok szerint nem válhat el, mert azt csak a férfi kezdeményezheti. (Itt nem szúrom be ismételten gondolataimat a sivatagban alakult, élettől elrugaszkodott, hímsoviniszta vallások kritikájáról, csak gondoljátok ide.) A lényeg, hogy Juliet afféle megtűrt, megvetett tagja lett a közösségnek, könnyen el tudom képzelni, hogy az elszigeteltség érzése szép csendben megmérgezte az ilyen nők, így Juliet mindennapjait is. Holott az egészről nem tehettek semmit. Mindenesetre felháborító.

A jó az egészben az, hogy Juliet fogta magát és egyszerűen nézőpontot váltott. Azt gondolva, hogy ha már a közösség úgyis kiveti magából, akkor őt sem érdekli a sok pletykálkodó, rosszindulatú szomszéd, aki folyton azzal van elfoglalva, hogy mit csinálnak mások és miért lehet megszólni a többieket. Ehelyett galériát nyit, mert vonzódik a művészethez és nagyon jó szeme van a jó képek felismeréséhez. Rajzanak körülötte az ifjú és nem annyira ifjú tehetségek és tehetségtelenek, ő pedig jó érzékkel válogatja ki közülük a jövőbe mutató, mondanivalóval rendelkező alkotásokat. Sok művészt indít el a pályáján, illetve egyfajta művészi közösséget is jelent az ő galériájához tartozás. A magánélete közben nem alakul fényesen, bár hosszú kapcsolata van egy Max nevű igen fura képeket festő művésszel, valahogy soha nem tudnak zöld ágra vergődni egymással. A férfi nagyon jól elvan vidéki magányában, ahonnan soha, de tényleg soha nem mozdul ki, majd egyre ritkábban fest, mert divatjamúltnak tartják, és végül utoléri egy végzetes szembetegség, aminek következtében megvakul. Egy festőnek ez aztán végképp betesz. Szóval nem egyszerű vele, így soha nem tudnak igazán összejönni, összeköltözni, együtt élni stb. A végén persze kiderül, hogy Max is csak Julietet szereti, de akkor meg már ennek semmi tétje nincs. 

Juliet egyszer próbálja megtalálni Georgot, a gyerekeikkel együtt útra kel, Amerikáig is elmennek, de csak Verát, George első feleségét találják meg, akitől a fickó nem vált el, hanem csak úgy tudta, hogy a nő és a gyerekeik meghaltak a holokauszt során, és akkor vette el Julietet. George aztán Verát is elhagyta és csak a regény végén jön tőle egy levél, amiben megpróbálja megmagyarázni a történteket, képzelhető, mennyi sikerrel. Persze, hiszen hogyan is lehetne megmagyarázni azt, hogy akkora tuskó volt, hogy még csak le sem tudta zárni a házasságait, helyette mindig csak elfutott világgá. Gyökér.

A regény ezért George és bármiféle férj, vagy ténylegesen jelen lévő kedves nélkül inkább Juliet munkájára és a családjával való kapcsolatára koncentrál. Az előbbit szerintem elég felszínesen sikerült csak megragadnia a szerzőnek, nekem valahogy nem jött át a művészet és a művészek szeretete, vagy lehet, az volt a gond, hogy a festészet vizuális műfaj, és leírásból nem sikerült kibontakoznia, hogy ez most hű, de fontos lenne a hősnőnek. A családdal való kapcsolatot viszont nagyon jól sikerült ábrázolni, a több generációt, a titkolt konfliktusokat, az elhallgatott sérelmeket, a nevelési elvek különbözőségét, a szeretet áramlását stb. Juliet anyja az igazi "zsidó anya", folyton nyüzsög a családért, főz-süt, intézkedik, mindenről van véleménye, mindig fontosnak tartja, kiről mit tart a szomszédság, a gyerekek a mindene meg persze a pénz. Meg hogy a rendes lányok rendes fiúkhoz menjenek hozzá. Mert attól lesz szerinte boldog a házasság. Szegény, egy régi világ visszamaradt emberpéldánya, aki azt hiszi, hogy jól szervezett esküvővel meg tiszta kesztyűvel és megfelelő tortával lehet megoldani az élet gondjait. Juliet persze az anyja ellentéte: nem érdekli mások véleménye, járja a saját útját, intézi az ügyeit, ahogy kell, nem törődik a vallással, és igyekszik mindenből kihozni a legjobbat. A lánya, Frieda ellenhatásként előbb úgy viselkedik (évekig), mint a saját nagyanyja, aztán miután elvált a rendes fiú férjétől, és rájön, hogy az élet mást is jelent, mint pászkasütögetést a családnak, lassan megbékél az anyjával. De addig ő, milyen idegesítő liba! Jaj. Julietnek egy fia is van, Leonard, akivel nagyon jól megértik egymást, egy dolgot kivéve: zsidó anyaként áll hozzá a gyerek pályaválasztásához. Az ugyanis festő akar lenni. Hinnénk, hogy mivel egész életében festők között él, nem bánja a dolgot, de itt kijönnek Julietből a hagyományok: miért nem leszel valami rendes szakmájú, kisfiam, orvos vagy ügyvéd? Tipikus... :)

Szóval a családi kapcsolatok remek ábrázolása meg persze az olvasmányos, szórakoztató jellege miatt szerintem egész jó kis regény kerekedett ebből a történetből. Az elején arra számítottam, hogy itt valami nagyon zsidós, nagyon vallásos, nagyon szemétkedős regényről lesz szó, szerencsére nem ilyen lett. A végére nagyon belejöttem az olvasásába. A gond tényleg csak azzal volt, hogy a művészeti részek meg a Max iránt érzett állítólagos őrült szerelem sem domborodott ki eléggé. De ezek kezelhető hiányosságok voltak, összességében jó kis könyv.

Nehéz az emberekkel.

Ha cinikus vagyok, az másoknak baj. ("Most mért vagy ilyen bunkó?")

Ha kiteszem a lelkem másokért, az meg nekem.

Mert a "köszönöm", meg a "dejófejvagy" és egyéb ilyen mondatok többnyire hiányoznak mások szótárából. Aztán van olyan, hogy "lefő a kávé" és ettől besokallok. A mai nap vége megint ilyen lett. Még jó, hogy csak itthon jutott eszembe, hogy kiborultam. :)

De folyton az jut eszembe, hogy miért nem lehet a kedvességet kedvességgel viszonozni? Vagy legalább nem bunkósággal? Ez miért ekkora dolog?

Nem értem.

I do not understand.

Non lo capisco.

Beénekléshez hétvégére:

Volt ez az általam csak toszkánai gasztrohullámnak nevezett könyvdivat a 2000-es években, amikor minden regény arról szólt, hogy menj el Provanszba, Toszkánába, Thaiföldre, Indiába stb. és ha ottani kaját eszel, akkor megtalálod önmagad, a hivatásod, az életed értelmét, meg persze a szerelmet is valami arra járó herceg/hercegnő képében. Nos, a klisékkel az a bajom, hogy kevesen tudják belőlük kihozni a legjobbat (kivétel: Shakespeare), és hát ki akarna színvonal alatti próbálkozásokat olvasgatni n-edik alkalommal? Nem én. Szóval ezeket az izéket én próbálom kerülni. Most mégis kaptam egy ilyen könyvet, mert az egyik kollegina úgy döntött, hogy nekem most könnyű könyvre van szükségem. :)

Judith Ryan Hendricks Francia kenyér című regényéről van szó. Ami keveréke egy válófélben lévő harmincas nő útkeresésének, egy szerelmes regénynek és egy szerelmi vallomásnak a kenyérhez. Furán hangzik? A könyv is az.

A sztori nagyjából annyi, hogy Wyn egy gazdag reklámügynök felesége, nem dolgozik, hanem a vállalati feleségek életét éli: csillogó partik, pénzköltés, edzések, barátkozás a "megfelelő" emberekkel - vagy azok feleségeivel. Feladata, hogy kiszolgálja a férjét és annak karrierjét, cserébe eltartják. A gond akkor kezdődik, amikor a fickó közli, hogy nem kéne folytatniuk a házasságukat, mert már nem boldog. (Fordítása: összejött az egyik kolleginájával, aki szebb és fiatalabb, mint az asszony.) Nagyon sok nyűglődéssel szétköltöznek, majd játsszák a szokásos macska-egér játékot, hogy nem beszélnek egymással, majd mégis, majd összevesznek, majd majdnem megint összejönnek, aztán újabb vita a pénzen stb., még jó, hogy gyerekük nincs, mert ezt a hisztit, amit kreáltak, már én nem bírtam, mit tett volna ugyanez egy gyerekkel? Szóval a végén csak sikerül szétmenniük, és Wyn előtt ott a feladat, hogy kitalálja, hogyan tovább.

És itt egy érdekes kérdés jön: ugyan van képzettsége, dolgozott is korábban itt-ott (ingatlanos volt meg tanár), de annyira, de annyira fogalma sincs az életről meg arról, hogy az hogyan működik, hogy az valami hihetetlen. Pl. bemegy egy fejvadász céghez, ahol elmondják neki a lehetőségeket, de közli, hogy ja, hát ő ezt sem, meg azt sem, meg ehhez nincs kedve stb. Erre a HR-es is mit tud mondani? Viszlát, kisanyám, nem kötelező dolgozni, de ha nem tartanak el, előbb-utóbb kénytelen leszel. Aztán persze Wyn is rájön erre, és elhelyezkedik egy pékségben, mert szeret sütögetni. Persze nagyüzemi módszerekkel ez nem ugyanaz, mint otthon két napig csinálni csak a kovászt, de azért belejön. A végén annyira, hogy megveszi a pékséget, ahol dolgozik. És hinnénk, hogy közben felnő, de annyira nem érinti meg a munka vagy a kötelezettségek, továbbra is önző, idegesítő, a valóságtól elrugaszkodott kis libaként teng-leng. Az ember legszívesebben megpofozná.

Ami az idegesítő a könyvben (a főhősön túl, ami már önmagában is elég nagy baj), az a sok különböző "életréteg", ami belejön. Van itt halott, de bálványozott apu (akiről kiderül, hogy ő sem volt jobb a Deákné vásznánál), idegesítő anyu (akiről meg az derül ki, hogy sokkal emberibb és közelebb van hozzá, mint hitte), barátnő (az egyetlen kvázi normális szereplő), meg persze idegesítő fickók... Juj, ez utóbbi különösen fárasztó volt. A volt férj először Mr. Tökéletes, aztán meg egy pszichopata. Könyörgöm, senki nem ennyire fekete vagy fehér, olyan sablonos volt az egész, hogy nem hittem el. Aztán ott volt a félresikló kapcsolat az anyja új férjének előző házasságából származó fiával (áááá, Freud mit mondana erre?), akinek szintén van volt felesége meg gyerekei, közös felügyelettel (egy egész családi csomag, friss váláshoz pont ideális... hülye ez a nő). Végül az igazi egy bárpultos lett, aki regény ír (meg tele van fölösleges információkkal, mint pl. "mi a különbség az irtvány, a sarjerdő és a berek között" - és még csak nem is erdész!). Szóval fárasztó volt a magánéleti szál is.

Ez a sok szál egy szervezetlen massza lett, amit ugyan jól végig lehetett rágni két nap alatt, de semmi irodalmi értéke nem volt. Mint az elcseszett tészta: nem állt össze. A hősök nem voltak szimpatikusak, a sztori folyton szétesett. Kár érte. Lehetett volna jobb is.

Bár a szöszi darabolós könyveitől a falra mászom, azért a nyomozós, ki-a-gyilkos krimiket nagyon csípem. Nem a bűntény a lényeg, hanem az agymunka, erre pedig Agatha Christie Poirot-történetei nagyszerűen alkalmasak. Nekem őszintén inkább megfilmesítve jöttek be (szegény Dame Agatha nem írt szerintem annyira jól), ezért is örültem, hogy megjelent a főszereplő David Suchet Poirot és én című önéletrajzszerűsége.

Azért "-szerűsége", mert ez nem igazán a színész életrajza, inkább "csak" kapcsolata a leghíresebb szerepével és azzal a nagyszerű (pedáns, udvarias, sznob, intelligens, néha tudálékos és kioktató, egyszóval nagyon is emberi gyarlóságokkal felszerelt) karakterrel, akit Hercule Poirot-ként ismerünk. A színész, ahogy belebújik a szerepbe, és ahogy kívül-belül meg akarja ismerni, fel akar készülni belőle és a legeslegelejétől fogva tökéletesen akarja játszani a detektívet. Mert más nem ér fel a szerző elképzeléseihez. Hihetetlen alázattal közelíti meg a feladatot, elolvassa az összes történetet, jegyzeteket készít, kielemzi a karaktert mindenestül, speciális beszédet és járást és mozgás és mindent fejleszt hozzá, hosszú hetek-hónapok munkájával és gyakorlásával. Azért, hogy aztán évadról évadra szórakozzon vele a stúdió, hogy lesz-e folytatás, akarják-e még megfilmesíteni a további történeteket is vagy mi lesz. Elképesztő munkabírás és tényleg szakmai alázat jellemzi Suchet-t.

A könyv érdekes, mint jegyzet a Poirot-filmek készítéséhez, azonban életrajzként sajnos kissé lapos. Elég kevés benne a személyes megjegyzés, gondolat, érzelmi töltet, inkább csak felsorolásokra és tényszerű adatközlésre szorítkozik. Igazán kár érte, mert lehetett volna személyesebbé is tenni. Az angol visszafogottság rátelepszik az egész műre, nagyon udvarias, nagyon kimért, nagyon objektív, de valahogy nincs benne szív. Itt-ott persze átcsillan egy-egy személyes gondolat, pl. amikor Poirot haláláról vagy a sorozat zárása utáni közönségtalálkozók leírásáról van szó, amikor aztán könnyekig megható sztorikat mesél a szerző kedves idegenekről, akik azzal mennek oda hozzá, hogy milyen meghatározó számukra Poirot nyomozásait nézni a tévében. Tényleg aranyos. Csak kár, hogy a forgatásokról, a kollégákkal, rendezőkkel való kapcsolatokról ilyen sztorik nem derülnek ki. Mindenkiről nagyon udvariasan és tisztelettel nyilatkozik, amit én a korrektség jelének vettem, de szívesen olvastam volna több személyes gondolatot is, nem csak annyit, hogy "hű, milyen nagyszerű volt ez", meg "de jó volt együtt dolgozni azzal". A dolgot ráadásul nehezítette, hogy olyan nevekkel dobálózott általában, akiket nagyrészt nem ismertem. Biztos remek angol színészekről van szó, de ha csak nem játszottak egy Jane Austen adaptációban, nem biztos, hogy kell őket ismernem. :)

Összességében tehát nem volt rossz a könyv, de azért ennyi száraz tényt szerintem feleekkora terjedelemben is bőven elég lett volna közölni. Jó lett volna többet látni az emberből a könyvben és nem ennyire a felsorolásokra hagyatkozni. Egy-két érdekesség kiderült a forgatásokról és a kulisszatitkokról, de engem jobban érdekelt volna a dolog személyes oldala. Remélem, lesz még ennél jobb életrajza a Suchet-nek, mert már érdekel a fickó.

Férfikollégák:

Pro:

- Egészséges ivararány biztosításával kiegyensúlyozott mentális munkahelyi légkört biztosítanak (már a nem destruktívak).

- Felvisznek/felfúrnak/megszögelnek/felcsavaroznak bármit, amit kell (kivéve, ha szórólapokat kell vinni, azt még ők sem).

- Bókokkal hálálják meg a női kollégák jólöltözöttségét (túlhajtott esete, ha az illető hölgy "apja-lehetne-kolléga" szexuális célzásokat tesz... kortárs kollégától ugyanez határeset, ugye).

Con:

- Titkárnőnek néz, mert lány vagy. (Jaj, Mucikám, írd már meg, te jobban gépelsz, mint én.)

- Intézd el helyette, mert lány vagy. (Most én hívjam fel? Komolyan?)

- Úgy és olyanokat "poénkodik", hogy közben elfelejti, hogy lány vagy. (Minősített esete, ha még meg is ríkat a tuskó.)

Az van, hogy kicsit besokalltam a Chanel-életrajzokból. Most véletlenül került még egy a kezembe, de ez már túl sok volt a "jóból". Marie-Dominique Lelièvre Chanel & Co című életrajza megint csak nem egy jól sikerült alkotás, ahogy az előző cucc sem volt az. Kezdem azt hinni, hogy az alapanyaggal volt a baj, mert eddig egyetlen jó életrajz sem kerekedett ki a "varrónő" életéből. Pedig volt itt minden, mint a búcsúban. És valahogy mégsem. Lehet, hogy azok foglalkoznak életrajzírással, akik nem tudnak írni? Nem lehetetlen.

Ez a kötet most Chanelnek a nőkhöz való viszonyán keresztül próbálja bemutatni az életét, kevés sikerrel. Valahogy nehéz az életéből kiragadott fejezeteken keresztül láttatni az egészet, főleg úgy, hogy a szerző ugrál az időben, össze-vissza elevenítve fel hol az árvaházi éveket, hol az első, hol a második világháborút, hogy néha az sem tudtam, éppen hol tartunk. Azért ez így nem túl szerencsés. Főleg, hogy az egyes epizódok címadó "nevei" (pl. Vera Bate, Misia Sert stb.) egymás mellett párhuzamosan léteztek Coco életében, tehát nem lehet ilyen élesen elválasztani az élete egyes elemeit, hogy most akkor volt ilyen vagy olyan korszak, mert nem. Ismert embereket, jöttek-mentek az életében ismerősök, szerelmek, munkatársak, alkalmazottak stb., nem voltak élesen elváló korszakok. Ez így butaság.

Ráadásul kicsit erőltetett nekem ez a dolog, mert a szerző úgy próbálja beállítani, mintha az életében szereplő nőknek közük lett volna a munkájához, ahogy alkotott, vagy ahogy ihletet merített valamiből. Hát, nagyon nem. Chanel egyetlen nőből merített, és az saját maga volt. Lehet, hogy felhasznált mintákat, gondolatokat, érzéseket, de soha nem tekintett senkire és semmire múzsaként, pláne nem hálásan. Elvett, alkotott és nem érdekelte semmi.

Továbbra is az a véleményem, hogy ilyen állhatatlan gonosz nőszemély kevés van a világon. És ilyen túlértékelt is. Valahogy olyan az egész, mintha egy összeesküvés lenne: ha elég sokan mondjuk, hogy Chanel egy legenda, végül elhisszük. Ne már. Valójában egy egocentrikus nő, aki nem tud szeretni, és mindenkit csak elüldöz magától a gonoszságával. Mert mindenre van egy maró megjegyzése, soha semmi nem jó neki, egy igazi pszichopata. (Akinek a fiatal Bardot és Romy Schneider pl. kövér, mert túl nagy a mellük. Anyám...) És közben még azt is hiszi, hogy szellemes és eredeti. Kétségbeejtő önáltatás.

Az egész könyvön végigvonul kellemetlennek csak jóindulattal nevezhető személyisége, háborúkkal, (mindkét nembeli?) szerelmekkel, munkával, utazásokkal, nácikkal lepaktálással, és minden egyébbel. Meg megkeseredett öregséggel, amikor még mindig húszéves csábító lánynak képzeli magát és még mindig saját magából merít ihletet a kollekcióihoz. Nem megmosolyogtató, nem szomorú, nem szánalmas, inkább olyan WTF érzést vált ki a dolog, hogy hogy lehet valaki ennyire ostoba. És amikor egy életrajz vége felé már alig várod, hogy meghaljon a főhős, akkor az egy rossz életrajz... vagy egy rossz élet.

A szerző alaposan megkutatta a témát, ezt nem vitatom el tőle, de hogy nem tudta érdekesen előadni a dolgokat, az biztos. Színes kis történetekkel akarta fűszerezni Chanel életét, de ezek inkább erőltetett szellemességek, nem működnek igazán. Az író "saját gondolatai" pedig, amik a szövegbe ágyazva Chanel gondolataiként jelennek meg, hamisak és túlzóak. Aforizmaszerű kinyilatkoztatások hemzsegnek minden oldalon, de olyan ostobaságok, hogy nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Pl. egyetlen gesztusból pszichoanalitikus következtetések fél oldalon keresztül. Fárasztó.

Összességében: ne olvasd el. Találjunk jobb életeket és jobb életrajzokat, ez rémes volt.

Most egy ilyen könnyű darab volt soron: Julian Fellowes Sznob című regénye (eredetiben: Snobs, kicsit jobban kifejezi a lényeget). Véletlenül találtam a könyvtárban, gondoltam, jó lesz szórakozásnak. Igazam is lett. (Ez a fickó egyébként szép kis firma, angol lord, meg színész, meg író meg minden, nem csak ül egy unalmas udvarházban, mondván, hogy ő főúr, hanem ténykedik mindennel, respekt.)

A sztori egyszerű, mint a faék: egy nem annyira előkelő lány "behálóz" egy lordot, és hozzámegy feleségül. Hamarosan halálra unja magát a társadalmi szerepben, ami egy unalmas főúr mellett jut neki, akit ráadásul nem is szeret (és a fickó még az ágyban is rémes). Elhagyja egy nyálas szépfiú színészért, majd rájön, hogy ez utóbbi fickó sem főnyeremény (naná, ez meg hiába jó az ágyban, ha közben egy egocentrikus, önző barom), és visszatér a férjéhez.

A pár száz oldalon elterpeszkedő sztoriban nem is az a lényeg, hogy mi történik a főhősökkel, mert az elég kiszámítható, hanem inkább az, ahogy a szerző közben bemutatja az angol arisztokrácia mai mindennapjait. Szerelem nélküli házasságokkal, társadalmi különbségek mesterséges fenntartásával, sznobizmussal, rátartisággal, egocentrizmussal, szolgákkal, hercegekkel, képmutatással meg mindennel, ami hozzá jár. A nagyon zárt, nagyon egységes szerkezetű kis világ ez, ahol valahogy mindenkit ránevelnek a képmutatásra (pl. mindig mosolyogni kell, ha beszól vagy megaláz valaki, és "méltón bosszút állni", nem leüvölteni a fejét). És saját rendszerükben élnek, valahogy kívül a halandók világán. Mert az életük nagyrészt abból áll, hogy "ők valakik" és kikkel találkoznak (mindig ugyanazokkal), mit csinálnak (utazgatnak, partikra járnak stb.) és kikkel csinálják (mindig ugyanazokkal). És az értéket az határozza meg, hogy hány embert ismersz, és ismersz-e mindenkit, aki "számít". Aki nem tud részt venni a "névcserebere" játékban, az menthetetlenül kívül reked. Mint a főhősnő is, aki "kívülről jön", próbál beilleszkedni, és úgy tenni, mintha beletartozna ebbe a világba, de valójában eléggé kilóg, nem azért, mert érdekesebb, vagy értékesebb, inkább csak megbélyegzi, hogy nem ebben a közegben született. Ennyi. Valaki vagy odatartozik 300 éve minimum, vagy tesznek a fejére, mert egy "jöttment". Szép kis világ ez.

A könyv végére nem éreztem, hogy jó vagy rossz lenne ezeknek az embereknek, inkább azt, hogy ők is emberek, ugyanúgy "van bajuk", mint mindenki másnak, csak ezek más természetű gondok (pl. jaj, miből újítják fel az ősi kastély nyílászáróit vagy juj, valakinek megjelent a neve az újságok pletykarovatában). Meg az emberek is ugyanolyanok: vannak kellemesebb és kevésbé kellemes jellemek. Mint mindenütt.

Hal Vaughan Egy ágyban az ellenséggel című könyve csak azért érdekes, mert egy kém írja egy másik kémről. A szerző hírszerző volt (szia, Dani!), most pedig "megkutatta" Coco Chanel II. világháborús tevékenységét és megírta.

Az életrajz eme eleme nem túl hízelgő.

Chanel ui. egy végtelenül cinikus, pénzsóvár és antiszemita nőszemély lehetett, akivel elég sok baja lehetett a környezetének. Mivel szegény árvából lett kőgazdag párizsi pénzes előkelőség, foggal-körömmel ragaszkodott a vagyonához. A munkásaival igazi kapitalista cápaként viselkedett, bár utólag szeretett tetszelegni a "kedves mademoiselle" szerepében, hogy jaj, de rendes volt tőle, hogy elengedte a munkásokat szabadságra. Öööö... fizetetlenre, de mindegy, és csak tessék-lássék. Mindegy. A megszokott jólétet aztán a II. világháborúban, a német megszállás éveiben is fenn akarta tartani, ha már az üzemét be kellett zárnia, legalább a parfümeladásait biztosítani akarta. Meg persze az életét meg a családjáét. Aztán egy unokaöcs kiszabadítása örvén szépen elkezdett "kémként" együttműködni a németekkel. Amit aztán folytatott a rokon kiszabadítása után is, mert kényelmet és biztonságot jelentett, ha jóban van a fritzekkel. Annyira összemelegedett velük, hogy még egy szintén német kém szeretőre is szert tett, pedig ekkor már igencsak hatvan felé járt. No comment.

Ami különösen érdekes, hogy a háború utáni kollaboránsként ellene indított perben a haja szála sem görbült, szépen mehetett a dolgára, mintha mi sem történt volna. Csak későbbi életrajzírók göngyölítették fel a szálakat igazán és derítették ki, hogy valóban komolyan és hosszasan együttműködött a nácikkal, ami akkoriban igencsak főbenjáró bűn volt (és sok kollaboránst végeztek ki a háború után emiatt). Kicsit furcsa, hogy ő megmenekült. A pénz meg a kapcsolatok már akkor is sok mindent elegyengettek. (Ettől ez még undorító.)

Persze a dolog "vicces" oldala az, hogy a szerző által bizonyára nagyon hosszas és nagyon alapos kutatómunkával felderített egybeesések, összefüggések és kis információdarabkák csak egy kém fejében állhatnak össze olyan egésszé, hogy Chanel tevékenységét igazán "hazaáruló kémkedésnek" lehetne tekinteni. Ui. lényeges információkat nem továbbított, írásbeli jelentései nem maradtak fenn, nem ölt meg senkit, nem adott fel senkit, tehát egy kicsit érdekes a tevékenységét a szó szoros értelmében hazaárulásnak bélyegezni, bár tény, hogy az adott helyzetben a nácikkal való bármilyen "cimborálás" finoman szólva is visszás, még ha nem is valósít meg semmilyen tényállást.

A könyv amúgy ilyen részletekben elvesző, elég szaggatott olvasmány volt, rengeteg ismétléssel, ugyanakkor átugrott, amúgy magyarázatra szoruló részekkel. Mint pl. kinek kéne megjegyeznie minden varrónő meg szobalány nevét? A végén meg úgy ír egy fickóról, akiről addig csak mellékesen tett említést, mintha tudnom kellett volna, hogy az Chanel ügyvédje. Ja, bocs. Szóval voltak érdekességek, de összességében a könyv nem regényes, nem életrajzos és semmiképpen sem szórakoztató. Inkább sivatagszáraz, de vannak benne jó részek. Nem túl sok.

Befejeztem a rossz könyvet. Rosie Thomas A kasmírkendő. Hogyvolt foly.köv.

Tehát egy walesi lányról szól a sztori, aki örököl egy kasmír kendőt. Szülei meghaltak, viszont tudta, hogy a nagyszülők Indiában éltek egy pár évig, mert misszionáriusok voltak (ez az angol irodalomban feltűnően gyakran fordul elő), gondolja hát, hogy onnan való a kendő. Útnak is indul, hogy kiderítse a nagyszülők ottani életének egy-két elemét. Közben megkapjuk a nagyi történetszálát is, ami persze sokkal érdekesebb, mint a semmilyen-kis-szürke-egér-és-még-élhetetlen-is-veszettül lány, Mair története. Ezt valahogy sejtettük már az elején.

A nagyi megérte a pénzét, jókislány lelkészfeleségtől nagyvilági hölgy lett, majd igazi érett nő, miközben jó és rossz dolgok történtek vele és a körülötte lévőkkel. Szoros barátság fűzi Caroline és Myrtle nevű barátnőihez, akikkel súlyos titkokban és hazugságokban osztoznak. Persze semmi egetrengető: házasságtörés, törvénytelen gyermek, zsaroló levelek, botrányok a koktélpartin meg ilyesmik, mígnem aztán a II. világháború kissé komolyabbra fordítja a dolgokat, és elkezdenek hullani az emberek meg egész kemény pofonokat kapni az élettől. És persze összeomlik az általuk addig ismert Brit Birodalom. Ez persze inkább csak a háttérben sejlik fel, elvégre ez egy "rendes történelmi romantikus regény" vagy mi, ahol a háttér a háttérben kell, hogy maradjon. A történelemnek sikerül is a háttérben maradnia, a sima háttér (ld. út melletti kövek, meg álnaiv rácsodálkozás a szegénységre és a kétségbeesett szociális állapotokra úgy általában) túlontúl kidomborodik.

A szereplők közül a legtöbb sajnos eléggé elnagyolt volt, kevés jellemábrázolásnak jutott hely a helyi szövödék meg a leprakórház leírások között, ami azért szomorú. A három barátnő azért egy kicsit jobban sikerült, nekem egyébként Myrtle praktikus és körülményekhez alkalmazkodó életfelfogása jött be leginkább. Nem nyavalygott, megoldotta a helyzeteket. Caroline egy naiv kis liba volt, aki néha az őrületig össze tudott omlani, tipikus nyafka kislány, akit pátyolgatni kell. Nerys, a főhős nagyija pedig valahol kettejük között helyezkedett el, de végül azért ő is elég vagány csaj lett, aki tudta, mit akar és nem habozott tenni érte. Tetszett. A többiek sajnos csak biodíszletként maradtak meg bennem, bármennyire is igyekezett az írónő hihetetlen fontosságot tulajdonítani nekik, nem jött át, hogy fontosak lennének (pl. Mairen kívül az egész XXI. századi bagázst ki lehetett volna dobni és nem fájt volna senkinek). Vagy tényleg túl körülményeskedő a könyv, vagy én voltam most túl türelmetlen hozzá, de ez így tényleg sok volt nekem.

Azt hiszem, más bestseller szerzőkre kell ráállnom. Ez nem jött be.

1. Anyámmal megint rámozdultunk a bútorprojektre, aminek eredményeképpen tegnap hosszas rajzolgatásba meg számolgatásba meg méregetésbe fogtam. És megkövetem az összes matektanáromat, mert a trigonometriának igenis van haszna a normális való életben! Mert amikor azt rajzolgatod, hogy hogyan fognak egymás mellé elférni a szekrények és támad egy olyan gondolatod, hogy beforgatsz ezt-azt a sarokba, és tudni kéne, mennyire fog belógni a térbe a cucc, nos, ott nagyon hasznos tud lenni a cosinus tétel. Az más kérdés, hogy az überötös trigonometria mágus önmagamnak igencsak fájdalmas volt, hogy a függvénytáblából kellett kinézni azt a bizonyos tételt, de miután belejöttem, már sikerült értelmesnek tűnő számolásokkal kiszámítani a mi merre hány métert. Büszke voltam. Persze Murphy, hogy kijött, az eredeti elképzelésem hülyeség, mert nem fér el, így alternatív tervkidolgozás kezdődött, azzal bezárólag, hogy lehet, hogy mégis kell egy tévé. (Horribile dictu...)

2. Hétvégi szórakoztatási program: jó filmek, rossz könyvek. Tegnap néztem meg a Witness for the Prosecution című sztorit, hát, Agatha Christie nagyon tud. Újszülöttnek minden vicc új, még nem láttam ezt a filmet, de nagyon ott van. A sztori csavaros, ahogy kell, az utolsó két percben több minden történt, mint az előtte lévő félórában, de nem volt okom panaszra. Marlene pedig óriási volt. Jogászoknak külön élvezet a bírósági tárgyalótermes komédiázás, igazi görbe tükör. Persze az a része nem megnyugtató, hogy a gyilkos megússza, de ettől függetlenül ráébreszt talán laikusokat is, hogy azért a jog nem egy tévedhetetlen dolog, a bírósági tárgyalás meg nem arról szól, hogy kiderül az igazság. Mert az az egy nem szokott kiderülni a tárgyalóteremben. Maximum legjobb tudásunk szerint igyekszünk megoldani az ügyet, mint a filmbéli Sir Wilfrid.

3. Rossz könyv. Szenvedek Rosie Thomas: A kasmírkendő című regényével. Olyan, mintha valami középkorú német háziasszony első szárnypróbálgatása lenne, szörnyen körülményes és lassú. Persze a jó öreg, két szálon futó cselekményes - megint. Egy kicsit túl sok gyanús véletlennel. Meg túl sok nagyon fölösleges leírással. India dicsőítése, egekig magasztalása stb. (ehhez alapból no comment, ilyen nyüzsgő, koszos, összeférhetetlen, élhetetlen, erőszakos, undorító hely kevés van a világon), emellett a cselekmény szinte eltörpül. Pl. mennek a hősök a világ végi rendeltetési állomásra, nagyon szenvednek stb., de a legtöbb leírás a kísérőkről van, meg a pónikról és öszvérekről meg az út menti kövekről. Kit érdekel? Ez olyan, mintha megkérdeznéd egy ismerősöd, milyen volt a hétvégi lagzi, amin részt vett, és nem arról kezdene mesélni, hogy milyen szép volt a szertartás meg a menyasszony meg milyenek voltak a vendégek, hanem arról, hogy amikor mentek a fogadás helyszínére, milyen érdekes tetőt látott egy házon útközben. Pfff. Szóval szenvedek, remélem, jobb lesz a lapok fogytával a sztori, mert ez eddig nagyon slank.

Megjavult a blog.hu és a Facebook kapcsolata, már megint posztolja a posztjaimat a "rendszer", hurrá. Ennek örvén egyre több kolléga állít meg, hogy mi ez a blogolás itten és mit írok és miért. Jellemző: ahelyett, hogy olvasgatnának, kérdezgetnek. TESSÉK OLVASNI, EMBEREK! Ez egy olvasást népszerűsítő kezdeményezés. Meg webnapló meg hőbörgés meg szógyűjtemény. Meg kis hőbörgés is van néha. Meg zenék. Meg versek. Meg hőbörgés. Azért persze jólesik, ha megállítanak azzal, hogy ööö... egész jókat rötyögnek azokon a dolgokon, amiket írok. Legalább szórakoztató hülye vagyok!

Most pl. azért hőbörgök, mert valaki a környéken nekiállt kipróbálni a hangfalait. Mennyire menők, mennyire hangosak. Eléggé. A zenéd meg nagyon tré, öreg, át kéne állni valami nagyon másra. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen a meccs hallatszik ide. Még nagyobb hurrá, remélhetőleg éjjel kettőkor az ablakom alatt fognak megint üvöltözni a hazamenők: "De Petya, ezt miért kelleeeeett???" Looking forward to it.

Lehozná nekem a csillagot is az égről, látni a szemén, de nem. Inkább képmutatóskodik. Pfff. Az emberek hülyék. Jaj, csak ne fájna így.

A kollegináknak (NEM Miss Műkörömnek, hanem a jobbaknak) néha vannak jó ötleteik, most pl. az egyik ajánlotta Sándor Anikó Pillangó a vállamon című utazási regényét, vagy nem is tudom, minek nevezzem.

Egy kedves könyv egy ötvenes elvált nőről, aki hirtelen úgy érzi, mindenből elege van, felmond a munkahelyén... és elmegy Argentínába tangót tanulni meg lazulni a tartalékaiból, amíg kitalálja, mihez szeretne kezdeni a továbbiakban. Hogy ez most őrültség vagy tiszteletre méltó bátorság, ki ki eldöntheti. Nekem tetszett a karakán "hirtelen eldöntöm és megyek", bár kicsit furcsa, ha valaki azzal akarja megoldani az életét, hogy világgá menekül előle. (A problémákat a nézőpontváltás oldja meg, nem az, ha eltűnünk előle. Persze lehet, hogy valakinek kell a távolság, hogy meglássa az új nézőpontot, azért alapvetően szerintem ezek a dolgok belülről jönnek. Ha ÉN változtatok a nézőpontomon, akkor MEGVÁLTOZNAK A KÖRÜLMÉNYEK. Illetve rájöhetek, hogy nem a körülményekben volt a hiba. Általában ez már önmagában egy csomó mindent megold.)

Szóval adott ez a nőci, aki elindul világgá, bérel egy lakást, várost néz, jön-megy, csak úgy felszáll egy buszra, amiről nem tudja, hova megy, csak hogy megnézze, mi van a végállomáson, tangóórákra és milongákra (tangós összejövetel) járkál, ismerkedik boldog-boldogtalannal, egyszóval él egy kicsit. Közben ír a társadalomról, a szegénységről, az emberek habitusáról, szolgáltatásokról, boltokról, strandról, mindenről, ami szembejön.

Persze a legérdekesebbek az emberek. A portások. A taxisok. A felszolgálók. A táncosok. A zenészek. A koldusok. A férfiak. A nők. Az emberek viszonya egymáshoz, az idegenekhez, a szomszédokhoz. Nagyon szimpatikusnak láttatja az argentinokat, akik valahogy sokkal elfogadóbbak, mint amihez Magyarországon hozzászokott. (Mondjuk ez nem nehéz.) Elfogadják egymást, a bulizó szomszédokat, a másik hülyeségeit, az idegeneket, a férfiak a nőket, és fordítva, és főleg elfogadják a kort, mint olyat. Azt, hogy nem maradunk húsz évesek egész életünkben. Hogy mindenkinek joga van az élethez, a vidámsághoz, a munkához, a szerelemhez, akárhány éves. Ez nagyon tetszett, hiszen én is bírom a vagány öreg néniket, akik csinos virágos ruhában, szép cipőben meg kirúzsozva közlekednek a világban és nem gondolják, hogy máris halottnak kéne öltözniük, csak azért, mert elmúltak x évesek. Persze nem biztos, hogy az argentin társadalom valóban ilyen jólelkű, toleráns népek gyülekezete, de a könyvből valahogy ez jött le, és már csak gondolatébresztésként is nagyon okosnak találtam ezeket a felvetéseket. Tényleg, miért kellene társadalmilag meghalni negyven felett? Mondjuk kell hozzá megfelelő hozzáállás a delikvenstől is, pl. le lehet számolni az "én már öreg vagyok ehhez" szövegekkel.

A másik mánia a tangóról áradozás volt, ez ebben a könyvben nem csoda, de tényleg, minden fejezetben volt ömlengés. Talán kicsit túlzásba is vitte, mintha tangón kívül nem is létezne más Argentínában. Azért lehet, hogy van más is. De lelket vidító, ahogy ír róla, az egyik tanártól ezt tanulta, a másiktól azt, a milongákon egy rakás ismeretlen táncostól meg más dolgokat. Színes, érdekes. Tanuljunk tangózni?  :)

Volt itt persze romantikus szál is, de csak nagyon finoman és visszafogottan, ez is tetszett, semmi szirupos nyáladzás, hogy juj, akkor most ő megtalálta élete szerelmét vagy ilyesmi. Nagyon felnőtten kezelte ezt is, tetszett.

Összességében egy könnyed könyv, rövid, olvasmányos fejezetekkel, és lépten-nyomon felbukkanó sziporkákkal, humoros odamondásokkal és néha szívbemarkoló részekkel is. Mondhatnám, hogy női olvasmány, de valójában nem. Semmi pink buborék nincs benne, egyszerűen csak egy felnőtt nő írja, nagyon okosan és szórakoztatóan.

A Viking Hadművelet újabb fejezete az Edda, amiből egy kis kötetbe szerkesztett pár dal képezte a következő olvasmányt (egy XX. század eleji kiadás, ahol a fordító amúgy saját verstani munkáinak elemzésével volt elfoglalva az egész előszóban, szóvá téve, hogy micsoda mocsok a szakma, hogy nem ismerte el az ő vadiúj kutatási eredményeit... nyilván egy műfordítás elején van ennek a helye). Utólag azt mondom, sajnálatosan rövid a kötet, hiszen alig pár történetet tartalmaz. Azóta persze rájöttem, hogy lüke vagyok, hiszen a teljes Edda megvan a MEK-ben, szóval folytatása következik. De addig is ízelítőnek pont jó volt ez a pár ének.

Az Edda amúgy egy több részből és azokon belül több történetből álló laza gyűjtemény, nem folytatásos regény, hanem inkább egy csokorba összeszedett mitológiai és hősi történetek egyvelege. Amit most olvastam, abban nem sok szó esett az Ázokról, vagy a világ teremtéséről, ezekre később szerintem visszatérek mindenképp. Itt most hősi énekek voltak soron, elsősorban Szigurd tettei, a kapcsolódó cuccokkal, Brunhildával, Gudrunnal és a többiekkel.

Nos, volt itt minden: szerteágazó viking család, többedik házastársakkal, mostoha- és féltestvérekkel, áruló barátokkal, új és régi szövetségesekkel, kalandokat kereső hősök, ármánykodás, vérbosszú, néha egy kis szerelem, és persze aztán még több vérbosszú, értelmetlen gyilkolászás és kegyetlenkedés.

Az énekek általában prózai részeket is tartalmaznak, rövid felvezetéseket, családi kapcsolatok említését, ilyesmit, majd a cselekmény szinte balladai elbeszéléseben és verses dialógusokban történik. Ettől izgalmas szerkezetűek a történetek, nekem nagyon bejött, hogy váltogatták egymást a stílusok, mert nem voltak unalmasak a sztorik. Leírás szinte egyáltalán nem volt, inkább ilyen Arany János-i "in medias res és haladjunk" jellegű dolgok.

A drága vikingek nem sokat cicóztak, szerették a kalandokat és a kincseket, lehetőség szerint egyszerre. Szigurd is így szerez kincseket, árulástól övezve csalafinta módon megszerzi az istenektől zsákmányolt cuccokat, amivel aztán végzetszerűen magára és környezetére von egyfajta "átkot", hogy a végén mindenki boldogtalan lesz és/vagy meghal, méghozzá szörnyű módon. A morális mondanivaló egyértelmű: az ebül szerzett dologból semmi jó nem sülhet ki.

Ez a végzetszerűség kihat az egész környezetére, családokat és királyságokat tesz tönkre. Van itt persze végzetes szerelem is: Szigurd összeszűri a levet Brunhildával, akivel egymásba szeretnek, de végül mégis Gudrunt veszi feleségül. Na, ebből lesz aztán vérbosszú, Brunhilda végül elintézi a hőst, utána meg saját magával is végez. (Ez mellesleg már az n-edik ilyen északi menyecske, aki olyan büszke a szerelemben, hogy a világért be nem vallaná, hogy meghasad a szíve, mert a szerelme valaki mást választ, inkább kinyíratja a fickót. Egy másik sagában egy Kjartan nevű fickó ugyanígy járt. Tanulság: ha odaígérted magad egy csajnak, ne lépj le egy másikkal, mert pórul járhatsz.)

Gudrunnak jut szerintem a legrosszabb sors, mert először boldog szerelemben és házasságban él Szigurddal, majd annak halála után mindenféle n-edik házasságokra kényszerítik, még több gyermeket szül, és végignézi azok halálát (volt, akit saját maga tett el láb alól... no comment), kicsit meg is őrül, szóval igazi északi hősnő. Nagyon tökös csaj, de borzasztóan megszívatják a nornák, az ő történetét szerintem többször is érdemes elolvasni, mert hübrisz nélkül került igen-igen rossz helyzetekbe, amikből aztán néha igazán extrém eszközökkel igyekezett kivágni magát, többnyire sajnos eredménytelenül. Ettől függetlenül szerintem lehet feminista hősnő. :) (Ja, külön jó a viking történetekben, hogy a nők nem elnyomott kis penészvirágok a sarokban, hanem cselekvő, értelmes lények, saját akarattal, végzettel, hőstettekkel meg mindennel, amik a férfiaknak kijárnak. És persze nem félnek kezükbe venni a dolgokat, ha arról van szó, hogy fel kell kockázni valami szemtelen ellenséges családbéli fickót. Mindezt úgy, hogy okosak és gyönyörűek is közben. Tök természetes, nem?)

Az is tetszett, hogy a sztorikat néha mágia színezi, pl. tök természetes, ha valaki azt meséli, hogy ebben az erdőben éltünk pár évig a testvéremmel, ő farkas alakjában, én meg vidráéban. Öööö... mi van? De elfogadjuk, hogy ez így van és kész. Meg van még ezeken kívül is fantasztikus elem, néhol csekélyke isteni beavatkozásokkal, ahogy azt kell jobb regékben.

Teljesen odavagyok most ezekért, megyek és olvasom őket tovább. Előre északra!

Megtámadtam a könyvtárat a múltkoriban, és felszerelkeztem pár viking könyvvel. Az első közülük egy jó kis oxfordi tankönyv (tudom, perverz vagyok), Peter Sawyer, a nem kicsit híres brit történész szerkesztésében: The Oxford Illustrated History of the Vikings. Tulajdonképpen egy tanulmánykötet, ami sokféle témát feldolgoz, nagyjából a "viking kornak" nevezett 8-12. századi európai történelemből. Persze tankönyv révén meglehetősen tudományos a szöveg, tele hivatkozásokkal meg magyarázó okoskodásokkal, de azért a legtöbb szerző nagyon ügyesen és érdekesen mutatja be a témát (tehát NEM egy sasos tételt megalapozó förmedvény, hanem rendes tankönyv).

Foglalkozik szoros értelemben vett történelmi részekkel, a különböző vikingnek mondott népek (dánok, svédek, norvégok stb.) történetével, társadalmi berendezkedésével, felfedezéseikkel, vallásukkal és mindennapi életükkel is. Az egykorú források elemzése persze bő magyarázatokat is igényel a tudósok részéről, hiszen pl. amikor egy keresztény szerzetes ír a vérszomjas, pogány fosztogatókról, azt azért fenntartásokkal kell kezelni, ha egy tudóst az is érdekel, hogy a gonosz fosztogató milyen volt otthon (milyen házban lakott, milyen játékot csinált a gyerekeinek vagy mit evett vacsorára). Szóval voltak érdekességek, de azért a legtöbb esetben egészen jól lehet farigcsálni a történelemhamisítást és keresztény maszlagot a krónikák történeteiből.

A legtöbb tanulmány a vikingek mozgásaival, utazásaival, felfedezéseivel, zsákmányszerző túráival foglalkozott, ezekben azért voltak bőven érdekesebb és unalmasabb részek, utóbbi kétségtelenül a különböző, mintegy évente váltakozó királyok, jarlok és egyéb elöljárók egymás elleni harcainak vég nélküli bemutatása volt. Élőben biztos érdekesebb volt ez is, így egymás utáni felsorolásokban szinte befogadhatatlan, hiszen két évente más volt a főnök, hol jött egy csata, hol odaveszett az illető valami betegségben, esetleg összeesküvést szőttek ellene, vagy simán kiirtották a családját. Szóval volt itt minden, mint a búcsúban. Nekem jobban bejöttek azok a részek, ahol pl. a vikingek mindent összehajóztak a világon, ami csak elérhető volt, és kikötöttek "mintegy mellesleg" Grönlandon vagy Vínlandon... no comment, micsoda csávók voltak. :) Összehasonlítva a korabeli egyéb európai népekkel, elképesztően ügyesen közlekedtek. Sokszor nem is vagyunk tudatában, hogy nem csupán véres fejszéjű fosztogatókról van szó, hanem kereskedő, letelepedő, "normális" emberekről. Akik betelepítettek olyan területeket is, amikről mások nem is álmodtak, nem hogy eljutottak volna oda, és még a zord körülmények között is életképes településeket tudtak létrehozni. Remek példa erre Grönland vagy Izland. Azért ez nem semmi túlélőkészségeket feltételez.

A tanulmányok közül a legjobb szerintem a vallást, mitológiát bemutató rész volt, komoly irodalmi kitekintésekkel, ez azért közelebb áll hozzám, mint a "melyik szerzetes hogyan írt azokról a dolgokról, amiket soha nem látott" források elemzése. Voltak itt istenekkel házasodó óriások, emberek és istenek konfliktusai, idézetek az Eddából (köv. olvasmány), olyan hajmeresztő sztorikkal, amiktől bármelyik Lost író elélvezett volna. Itt aztán semmi keresztény szemérmeskedés nem volt, hanem vérvalóság, igazi szereplőkkel, igazi érzésekkel, emberi gyarlóságokkal (igen, az istenek között is), öröm olvasni, komolyan. A sztorik ugyanakkor nem öncélúak, erkölcsi mondanivaló is akad bennük, tehát komoly irodalmi értékük is van.

Nekem nagyon tetszett a könyv, bár néha (főleg fáradtan) elég nehéz volt olvasni az angol szakszöveget, tele szakkifejezésekkel (igen, megtanultam egy rakás új angol meg norse szót), meg nyolcsoros körmondatokkal (ez a világon mindenütt a tudósok mániája?), de azért megküzdöttem velük.

És a végére pár kuriózum:

- ha Ádám nevű király nem is volt, egy Brémai Ádám nevű fontos krónikása volt a kornak ;)

- a keleten kalandozó vikingeknek nem a csak a Kijevi Rus létrejöttéhez volt köze, de a Kazár Kaganátusban még magyarokkal is találkoztak,

- a nevek a legjobbak: Villásszakállú Sven, Véresfejszéjű Erik, Széphajú Harald... óriási!

Hát, ez pólószöveg:

Á: Kérj valami pótlékot.

Én: Mire hivatkozva?

Á: Erdészekkel foglalkozol.

Ennyi. :)

Tuskó, tuskóbb, erdész. Vagy vadász. All alike.

Terápia megvolt (az eredményesség nem km-ben vagy km/min-ben javul, hanem "nem-meghalásban", ennek is örülök), spannolnak a boltból hazaigyekvők meg a kutyások irigykedő tekintetei, hogy "hű, milyen király csaj, itt futkározik", pedig ha tudnák...  :)

Holnap jobb lesz? Ki tudja. New day, new hope. Avoid people in green...

Jaj, ezek a buta kismadarak olyan szépen énekelnek, fáj tőle a szívem...

Úgy érzem magam, mint a Cosmopolitan koktél a shakerben - nem tudom eldönteni, hogy édes vagyok vagy keserű. Ziziség a négyzeten, mindenféle értelemben. Hogy ez most jó vagy rossz vagy elmúlik vagy sem... kiderül.

Kate Mortont olvasni olyan, mint ha bemész a Mekibe sajtburgerért. Mindig ugyanazt kapod. Megbízható, jóízű, de baromi unalmas egy idő után.

A titkok őrzője című új regénye persze nem volt olyan szörnyű, mint a Távoli órák legutóbb, de azért ez a 2-3 idősíkos, sötét múltas családregény formula azért már egy kicsit unalmas így n-edik alkalommal. Ez egy jól megírt változat volt, de attól még a sablonoktól elszakadhatott volna a szerző. Biztos másféle keretből is ki tudna hozni jó dolgokat.

Ezúttal is a II. világháborús London az egyik szín, utána a 60-as évek vidéki Angliája és persze a jelen, ahol kórházi ágyon fekvő öregasszony mesél a múltról - kíméletlenül lassan, hogy csak párszáz oldal után derüljön fény viszonylag egyszerű cselekményre. Az írónő a késleltetés mestere, ez meg kell hagyni, de ennyi előjáték azért még a legromantikusabb lelkeknek is sok lehet. Nekem az volt. Most akkor vagy nem vagyok romantikus, vagy nagyon tudom unni a fölösleges köröket.

Hősünk Dolly, egy lány, aki elhagyja a családját, hogy új életet kezdjen, mert izgalmasabbra vágyik, mint a kerékpárgyár irodistájának karrierje, amit azért meg lehet érteni. A családjától elhidegül és később sem hozzák rendbe a dolgokat, mert az egész családja meghal egy bombatámadásban. Ezután új életet próbál élni Londonban, munkát szerez, önkéntesként dolgozik a háborúban stb., ahogy az lenni szokott. Persze szerelme is van, Jimmy, a fotós, de nem házasodhatnak még össze, mert nincs pénzük. És itt kezdődnek a bajok, mert amíg várnak és próbálnak pénzhez jutni, Dolly furcsa kapcsolatokat talál ki magának (gazdag, elbűvölő lány a szomszédból, Vivien, akivel barátnőknek hazudja magukat), a munkaadója, akiről azt hiszi, ráhagyja a vagyonát stb. Dolly egy lány, aki szeretne különleges életet élni, különbet, mint ami a családjának jutott. De abbéli igyekezetében, hogy igazán érdekes és izgalmas és előkelő legyen, megfeledkezik a valósággal való kapcsolatról. Dolgokat talál ki és úgy hiszi, valóságosak, miközben a realitást nem érzékeli igazinak.

Bizonyára mindenki kitalál olykor elferdített valóságot, megmagyarázom, hogy nem úgy volt, ami volt, vagy szebbnek vagy csúfabbnak látom a dolgokat, mint amilyenek, de Dolly valami félelmetesen "benézett" eseményeket, embereket, érzéseket, a végére már szinte sajnáltam is. Nyilvánvaló volt, hogy az egész valamiféle lelki védekezés lehetett a magány ellen, hiszen teljesen gyökértelenné válva sodródott a háborús Londonban, tényleg szánalomra méltó volt szegény.

A másik érdekes karakter Vivien volt, aki annak ellenére, hogy nem voltak barátnők, a regény közepétől kezdve szintén fontos szereplővé lépett elő, igazi katalizátora lett a cselekménynek. Ő gyermekként egy balesetben veszti el az egész családját (igen, folyton csak a dráma...), később pedig egy nagybácsi neveli fel, mert a közelebbi rokonok "nem tudják befogadni". Amúgy szeretetreméltó, élénk fantáziájú, bár kissé befelé forduló lány, aki később nagyon rosszul jár a nagybácsival, az ugyanis odalöki az első nárcisztikus tuskónak, akit megszédít a lány szépsége. Ebből persze egy nagyon durva, erőszakos házasság lesz, sok-sok könnyel és vérrel, ezek nem voltak szép részek. (Itt is volt persze lélektani vetület: miért vergődik egy erőszakos férj mellett egy gazdag örökösnő, aki nincs rászorulva sem érzelmileg, sem anyagilag a fickóra. A válasz: megérdemelt büntetésként fogja fel a dolgot, mert magát hibáztatja a családja balesetéért. Kifacsart logika? Mint az emberi lélek általában.)

A végén nekem nagyon tetszett a szerepcserés csattanó, nagyon ott volt, bár már elég korán kitaláltam, hogy ez lesz. (Túl sok könyvet olvastam már az írótól.) Végül Vivien építhetett fel magának egy új életet egy második eséllyel és nagyon megérdemelt volt.

Szokás szerint a jelenben játszódó cselekményszálnak semmi értelme nem volt a világon, maximum annyi, hogy ott nyomozták ki a történetet, ami egyébként magától is kibomlott volna a saját idősíkján. Csak és kizárólag azért beleírni egy teljes új szálat egy regénybe, hogy késleltesse a sztori kibontakozását, egyszerűen kitolás az olvasóval. Semmi szükség rá. Ha egy történet jó, akkor ötven vagy száz oldalon is jó, nem kell mesterségesen feltupírozni, hogy komolyabbnak hasson, mert hosszabb. Ez őrültség. A jelenbeli karakterek egyszerűen nem álltak meg a lábukon. Az öt testvér (kimondani is rémes), a szirupos gyerekkor, a tündérmeséket kitaláló anyuka, mindenki szeret mindenkit, juj, milyen tökéletes család (leszámítva a beszólogató nagyit, aki supercool!), hányinger. És olyan lapos mindegyik karakter, mint a papír...

Amúgy nagyon szórakoztató könyv, csak tényleg változtatni kellene már a sajtburger recepten. Esetleg valami mást főzni, elvégre annyiféle finom kaja van.