Nem tagadom, a könyvet a borító adta el nekem, de milyen jó vétel volt. Hannah Kent Burial rites című könyve igazi csemegének bizonyult.

A sztori Izlandon játszódik, 1830-ban. Ez meg is adja a keretet a regénynek: hideg van, a föld szegény, minden élőlény minden egyes napja egy szenvedés az életben maradásért. Kemény világ, kemény emberekkel. Meg sötétlelkűekkel. A föld ritkán lakott, a legközelebbi szomszédok mérföldekre, minden farmer bezárva az egyszobás házikójába a családjával és béreseivel, egy-egy kis sziget mindegyik. A magukra utaltság persze meglátszik az embereken is, nehéz ilyen körülmények között társasági életet élni vagy bármilyen módon kilógni a sorból.

A főhős Agnes, aki törvénytelen gyermekként született, nincstelen, anyja elhagyta, nincs senkije és semmije, egyik farmról a másikra vetődik, ahogy munkák adódnak számára. Ebben a világban a farmerek családjának is nehéz az élete (pl. ők is éheznek néha), de azért kiderül ebből-abból, hogy a szolgák élete még egy kicsit nyomorultabb. Agnest beszállásolják az egyik helyi tisztviselő családjához, mivel halálra ítélték két társával együtt két férfi meggyilkolása miatt. Míg a kivégzést várja - börtön vagy egyéb "hivatalos helyiség" híján - a hivatalnok családjának kell rá vigyáznia. Kiutalnak neki egy papot is, Tótit, aki arra hivatott, hogy lelkileg felkészítse a halálra. Bár a pap maga is kb. még kölyök, de azért nagy igyekezettel próbál közelebb kerülni Agneshez, aki végül is lassacskán megbízik benne és elkezdi felfedni az életét.

A könyv nagyobb része Agnes visszaemlékezéseiből tevődik ki, amelyek ugyanakkor teljesen és szervesen beágyazódnak a jelen cselekményébe, nem éreztem egy pillanatig sem, hogy inkább érdekelne a másik szál, amikor egy-egy fejezetet olvastam, nagyon jól összefonódtak a szálak. Megtudjuk Agnes gyermekkorát, aztán azt, hogy hogyan maradt életben szinte csodával határos módon gyermekként, miután anyja elhagyta, és lett szolgálólány farmokon. Megtudjuk, hogy a szolgálólányok élete nem éppen rózsás, még ott sem, ahol egyébként a gazdái ugyanolyan nyomorultnak tűntek, mint ő. Azért mindenütt volt egy-egy csípős nyelvű gazdasszony, fészekaljnyi gyerek, akiket pesztrálni kellett vagy egy-egy kanos gazda, aki ráerőltette magát. Az élet kemény.

Nem volt igazán meglepő tehát, amikor megjelent az életében a jómódú, külön Natan, akinek előbb a szeretője lett, majd amikor a fickó a farmján (ami még izlandi viszonyok közt is az Isten háta mögött volt) munkát ajánlott neki, persze hanyatt-homlok rohant hozzá. Ahol aztán ott találta a "szerelmét" egy kamaszlánnyal, Siggával. A nagyon beteges "édeshármas", ahol Natan hol az egyik nőt részesítette előnyben, hol a másikat, de még a nők is összebarátkoztak, aztán a csitri beleszeretett valami málészájú fickóba a szomszéd farmról, eltartott egy darabig. Natan karaktere igazi pszichopata: játszik az emberekkel, igazi hangulatember módjára percenként változtatja a véleményét és a döntéseit, mindenkit bizonytalanságban tart és élvezi, ha uralja az embereket. Végül emiatt érte utol a sorsa, Sigga szerelmével a nők kinyírják. Ezért persze mindhármukat halálra ítélik, és így lett Agnes az utolsó elítélt, akit kivégeztek Izlandon.

A sztori persze rétegről rétegre bomlik ki, nagyon izgalmas, ahogy az elítélt Agnest lassan megismeri a család és a pap, és bizalmukba fogadják, az előítéleteiket részvét és együttérzés váltja fel. Még a gazdasszony is megtörik, pedig az elején nagyon ágált Agnes befogadása mint "hivatali kötelesség" ellen. A végén még ruhát is ad neki a kivégzéshez és együtt virraszt vele, mert a lány nem tud elaludni a félelemtől. Megható. na.

A regénynek igazán nagyon szép a nyelvezete is, pont jó arányban adagolva a fejezetek, itt-ott levelekkel, versekkel kiegészítve, meg hivatalos feljegyzésekkel, amelyek ellenpontozzák a lelki részeket. Nincsenek hosszú, felesleges leírások vagy körmondatok, csak kristálytiszta mondatok, egymás után pakolva. Sikerült megragadni a zord északi hangulatot is, ember a természet ellen, igazi túlélő farmerekkel, akik azonban nem érzéketlenek (ld. a fickó, aki szíverősítőt visz Agnesnek a kivégzésre - a hatóság bezzeg nem gondolt ilyenre). Nagyon tetszett, remek könyv.

"Olyan sok sebből vérzik ez a szerződés jogilag, hogy semmiképpen nem lehet úgy értelmezni, hogy jó legyen." :)

Könnyű, lányos könyvet kerestem, sikerült is megtalálni. Natasha Solomons A Tyneford-ház című regénye igazán lányos és könnyű, nem sokat kellett gondolkodni rajta, csak fogytak a lapok. Sok minden nem is történt benne, egyszercsak vége lett.

A sztori röviden annyi, hogy a bécsi zsidó családba született Elise az Anschluss elől családi megegyezéssel elmegy Angliába cselédnek. Mert még ez is biztonságosabb, mint maradni. Nővére és annak férje Amerikába emigrálnak, a szülők viszont hátramaradnak - mint később kiderül, végleg, mert nem sikerült elmenekülniük. A család tehát többfelé szakadva sodródik bele a második világháborúba, Elise pedig egy új életbe, ahol a 19 éves elkényeztetett polgári lánykának olyan új fogalmakat kell megtanulnia, mint a mosószappan és a felmosórongy használata, meg az angol elit hölgyek egrecíroztatásának elviselése. Hamupipőke története persze a szokott fordulatot veszi, egymásba szeretnek az udvarház ifjú örökösével, Kittel. Már éppen áthágnák a társadalmi és etikettbeli korlátokat, amikor a fiú - már mint katona - eltűnik a tengeren és soha nem kerül elő. A gyász hirtelen összeköti a leendő apósával... és hát egy idő után össze is gabalyodnak szerelmesen, mert ez már csak így megy. A nővérét évtizedekkel később látja csak legközelebb, a szülők meghalnak a háborúban, Elise Angliában marad és itt a vége, fuss el véle.

Közben persze történik háborús előkészület, háború, korlátozások, jegyrendszerre, nélkülözések, háborús rekvirálás és a többi. Meg persze megismerjük a Tyneford udvarházat, a körülötte lévő falvakat, embereket, halászokat és sznob előkelő szomszédságot. Az egyszerűbb embereket és mellékszereplőket valahogy sokkal jobban sikerült ábrázolnia az írónőnek, mint a főszereplőket, akik valahogy laposnak tűnnek. Talán Elise kivételével. De a többiek... pfff. A fickók olyanok, mint bármilyen lányregényben a főhősök: jóképűek, udvariasak, műveltek, mindig a megfelelő pillanatban érkeznek, hogy megmentsék a lányt stb. Ásítás.

Elise már érdekesebb, ahogy elkényeztetett kis libából, aki féltékeny a nővérére, eljut addig, hogy felnő és képes felelősséget vállalni magáért, később pedig még másokért is. Az örököshöz fűződő szerelme közhelyes és sekélyes, nem igazán éreztem a mélységét. Az meg, hogy a szerelme halálakor egyszerűen átviszi az érzelmeit a fickó apjára... hát, bármennyire mondja Zsolti kolléga, hogy a 20-25 év korkülönbség pont ideális, szerintem ez csak simán gáz. :)

A regény amúgy többnyire jó olvasmányos stílusú, bár kissé több benne a botanika és az ornitológia az indokoltnál. Most komolyan, egy romantikus regényben kit érdekel a kőtörőfű vagy a zöld légykapó felbukkanása? A másik teljesen fölösleges hülyeség: a főhősnőt bájosan esetlenné próbálja tenni a szerző azokkal az apróságokkal, hogy jaj, megint elvágta az ujját, belerúgott a széklábba, feldöntötte a teáscsészét, eltörte a vázát, átázott a cipője, kibomlott a haja stb. KI A FENÉT ÉRDEKEL? Ettől nem bájosan esetlen lett a főhős, csak ostoba a szöveg. Ha arról van szó, hogy épp drámai beszélgetést folytat két szereplő, akkor nem érdekli az olvasót az átázott vászoncipő, vagy hogy megizzadt a napon a csaj. Jesszus, ilyen ostobaságokat miért kell benne hagyni a szövegben? SZERKESZTŐT NEKI!

Ezektől eltekintve egészen jó kis könyv volt, szórakoztató, kikapcsolós. Néha meg egészen megkapó. A komornyik pl. majdnem annyira sírósan megható volt, mint a Napok romjaiban. :( A halászok szintén. A tenger leírása nagyon jó. És persze Poppy, aki maga az élet. A könyvből csak a háború és a szerelem maradt ki: sem rendes halálok, sem rendes szex. Felháborító. :)

Gulácsy Irén Jezabel című regényével igencsak megszenvedtem. Anyám találta valahol, de nem is akarom tudni, hol teremnek az ilyen izék, mert ez valami nagyon durva volt.

A szín a Nagy Lajos halála utáni Magyarország, ahol egy régenskirályné, Erzsébet és egy fiúsított lánykirály, Mária uralkodnak. Vagy inkább csak állnak az udvar és az országlás kellős közepén, mert amit művelnek, azt tudatos uralkodásnak nehezen lehetne nevezni. Azt sem mondom, hogy a királyné szeretője, Garay nádor lenne az igazi kormányos, mert ő sem mindig van képben. A helyzet tehát nem egyszerű.

Igazi váza nincs a regénynek, mert csak 700 oldalnyi tömény intrika, olyan szerteágazó szereplőkkel, mellékszálakkal meg miegyébbel, hogy az ember csak néz, mint a luki nyúl, hogy ezt most komolyan gondolta-e az írónő, de bizony igen.

A főurak egy csoportjának nem tetszik a nőuralom (ami a reneszánsz idején finoman szólva sem volt elfogadott), ezek nekiállnak intrikálni. A maradék persze hű akar maradni a halott Lajos hagyatékához, és folytatná a vérvonalat, de aztán meggondolják magukat, aztán mégsem és mégis és így tovább. Van itt trónról letétel, menekülés, üldözés, trónkövetelő rokon uralkodó, akit megkoronáznak, majd mégis eltesznek az útból, aztán láb alól is (itt Dumas-szerű fordulatokkal...), de hát ilyen a középkori politika. :) Mondjuk a csávó a nápolyi vonal tagja ("Nápolyba vitézek! bosszúra, bosszúra!"), szóval azért annyira nem lephette meg a dolog. (Gonosz vagyok.)

A gond ezzel a sok-sok cselekménnyel és mellékszállal csak az, hogy közben nincsenek főszereplők, olyan igaziak, akikkel azonosulni lehetne vagy gyűlölni őket vagy szeretni vagy valami, mert szegénykék minduntalan háttérbe szorulnak hullafölösleges mellékalakok miatt. Az már csak hab a tortán, hogy szegény szerző egy kicsit sem tudja megkedveltetni egyik hősét sem, még azokat sem, akiket nagyon szeretne. A görcsös igyekezet lejön, csak a célt nem éri el.

A másik rettentő idegesítő dolog az, hogy az írónő elhatározta, hogy ő márpedig régies(nek gondolt) nyelven fogja írni a könyvet. Csakhogy az erőltetett archaizálás helyett sikerült egy ál-archaikus nyelvet összeraknia, amelyben az a "régies" íz, hogy olyan szavakat dobál egymás után, amelyeknek az adott szövegkörnyezetben semmi értelmük nincs, mert a kifejezéseinek soha (sem most, sem régen, sem semmikor) nem volt olyan értelme, ami illene abba a mondatba. És ez az írónő szerint működik. Nem, nem működik, maximum az olvasót riasztja el. Azt hiszem, szakmai ártalom, hogy volt dolgom középkori szövegekkel, de az igazi és az álközépkori szöveg között az a különbség, hogy az előbbinek van értelme. Szóval a kevesebb több lett volna: ha simán csak ír egy regényt, akár csak kicsit archaikus nyelvet használva, jobban járt volna, mint így a nagy "autenticitást" hajszolva. Ami visszaütött.

Alig vártam tehát, hogy vége legyen a történetnek, pedig maga a sztori érdekes volt (igen, ezt nem az írónő követte el), szóval ha valamire jó volt a könyv, arra igen, hogy utána akarjak olvasni a kornak, mert volt itt egy-két érdekesség, ami a töri könyvből valahogy kimaradt. (Bár Máriát éppen még említették is, mint lovas balesetben elhunyt szerencsétlen sorsú királyt. Na, ott sem sok vizet zavart szegényke. Nagyon így járt.)

Ez ilyen furcsa hét volt: hol túl sok nyüzsgéssel, hol meg üresjáratos fecsegésekkel. Most azért zsong a fejem, de már lassan kitisztul belőle a sok hülyeség. Remélem. Volt zen meg minden, most jöhet a pihi. Jön a tavasz, érzitek...? :)

Ezt most találtam, az új csaj egész ügyes.

Azért az antikvár könyvek esetén néha mellényúl az ember. Vagy az ember anyja. Kaptam anyámtól egy Csehov életrajzot, Alexandr Roszkin tollából. Azt hiszem, ez a legrosszabb életrajz, amit valaha olvastam. És azért párat már olvastam. Valószínűleg valami "cocialista" szerző műve, mert az egészen érződött az "ideológiai megkomponáltság".

Szegény Csehovot teljesen meggyalázza a könyv, aminek már a műfaja is meghatározhatatlan. Valahol a regény és a dokumentumkönyv (van ilyen?) között mozog, szerencsétlenül lavírozva a kettő között. Olyan esetlen a szöveg, hogy az bármelyik kisiskolásnak a "becsületére válna". A fél könyv az író gyerekkorát eleveníti fel, de olyan részletességgel, mintha bárkit érdekelne, hogy hívták a szülővárosában a szomszéd boltos segédjét. Nem, nem érdekel senkit. Vagy hogy milyen iskolába járt az író. Nem, ez sem igazán érdekes. Nem attól lesz valakiből nagy író, hogy görög szerzetesek vagy laikus iskolamesterek pálcázzák-e meg vagy gyötrik-e latin igék ragozásával. A regény szerzője szerint viszont ez roppant lényeges lehetett Csehov későbbi munkássága szempontjából. Aha. Mert magától biztos nem lett volna az, ami. (Dehogynem.)

A kiterjedt család teljes ismertetése után végre Csehovra terelődik a szó, akire viszont ezután olyannyira ráfókuszál a szerző, hogy szinte senki másnak nem jut hely a könyvben. Ez meg a ló másik oldala, ugye, hiszen "senki nem különálló sziget", úgyhogy azt sugallni, hogy Csehov egész életében egyedül kódorgott jobbra-balra az orosz pusztán, azért finoman szólva is csúsztatás. Először élclapoknak dolgozik, közben orvosi egyetemre jár, és végül a "tisztességes foglalkozás" mellett sikerül íróvá válnia, mintegy "mellékesen" kiszedve a jó kis történeteket és novellaötleteket a páciensekből. Valójában mindenhol és mindent megfigyel, elemez, elraktároz a fejében, lejegyzetel és később a játszi könnyedséggel írt novelláiban felhasznál. Közben meg orvoskodik tovább. Van ebben valami érdekes kettősség: a hideg, pontos természettudomány és a költőiség egymás mellettisége valami furcsa feszültséget okozhatott az életében. Érdekes.

Későbbi életét megkeseríti a tüdőbaj, ami szépen lassan elsorvasztja a munkabírását, életerejét. Itt megintcsak furcsa volt, hogy a szerző úgy állítja be, mintha Csehov 10-20 évet egyedül töltött volna egy üres szobában, és közben csak írt, dohányzott és vért köhögött volna, anélkül, hogy bárki ránézett volna. Ez persze nem így volt, de lehet, hogy a cél valami "magányos-orosz-hős-író" mítosz megteremtése volt, ki tudja... mindenesetre nem túl szimpatikus ennyi mellébeszélést és hazugságot egymásra halmozni.

Az egész könyvön végigvonul ráadásul a szocialista ideológia, ami finom utalásokban, de minduntalan tetten érhető. Csehov a "nép fia", "a zsarnok önkény ellensége", a "forradalom előszele már érződött a levegőben", és így tovább, mindenféle maszlaggal. Amikor még magát Lenint is idézték, eldobtam a könyvet, hogy na, ezt már ne. Közben meg szegény Csehov élete teljesen kimaradt. Igazán nagyon kár. Azt hiszem, kell keresnem egy rendes Csehov életrajzot, hogy helyreálljon a lelki egyensúlyom. Ez a könyv igazán, rettenetesen rémes volt.

Jól eltalált ajándék volt Kornfeld Tamás Egy nem mindennapi élet című önéletrajza karácsonykor. Bár magamtól biztosan nem vettem volna egy zsidó gyáriparos család sarjának memoárját, a könyv kellemes csalódást okozott. Az elején.

Hősünk egy igen-igen gazdag gyáriparos famíliába születik bele, a könyv felében dicső ősei múltját és jelenét taglalja, akik hát kb. minden fontos pénzügyi-gazdasági-politikai mizériában benne voltak, ami csak a Monarchiában történhetett (ásítás). Ilyen meg ilyen fickók voltak a "nagypapik", szóval volt mit a tejbe aprítani. Ennek megfelelően zajlott Tamás gyerekkora. Színes beszámolókat kapunk birtokról, utazásokról, nyaralásokról, ebédekről, fogadásokról, klubéletről, meg mindenről, ami a pénzarisztokrácia mindennapjaihoz tartozott akkoriban. Történelem, társadalomrajz, néprajz, politika, családi anekdoták és egyebek keverednek itt egymással jó egyetértésben. Nagyon sztorizós a dolog, élvezetes olvasmány. Kicsit olyan "túl szép, hogy igaz legyen" típusú, mert mindenki szorgalmasan tanul, minden gyerek jó gyerek, nincs sehol egy botrány, vagy családi veszekedés, még azt is csak szőrmentén taglalja, hogy a szülei amúgy nem szerették egymást, csak mégis együtt maradtak, mert így kívánta az illem. Az magától értetődik, hogy a pénzesek és arisztokraták mind ismerik egymást, ez végül még jól is jött, amikor emigrálni kellett, és valaki a családból ismerte a portugál elnök lányát, akit fel lehetett hívni segítségért. Nem hátrány...  A legviccesebb dolgok egyikét a nevek jelentették. Az hagyjál, hogy "jó szokás szerint" generációnként ismétlődtek a nevek, de milyen nevek! Alice, Marianne (így, e-vel a végén) meg Daisy. Ez utóbbi tetszik, szólítsatok Daisynek. :D

Tamást szigorúan nevelték, de ettől még olyan magától értetődő természetességgel kezelte a család hatalmas vagyonát és befolyását, ami egy kicsit visszatetsző volt. Főleg annak fényében, hogy még a szociális érzékenységükről is meg akar győzni, hogy juj, de jól bántak az embereikkel meg bezzeg mások nem voltak ilyen jók a gyári munkásokhoz stb. Kicsit műízú volt a dolog, amit abból gondolok, hogy ezek a részek szépen felépített és részletes leírásokat tartalmaznak dadusokról meg szobalányokról, ellenben a fickó későbbiekben egyik felesége nevét sem írta bele a történetbe. (Az biztos nem volt olyan fontos, mert nem lehetett belőlük semmit kihozni.)

A nagy fordulópont a II. világháborús német megszállással jött el, amikor is a család a németekkel kötött paktum értelmében a gyárakért cserébe külföldre, semleges országokba menekülhetett. Persze itt is akadtak borzalmak, koncentrációs táborba elhurcolt (bár onnan épségben visszatért) családtagokkal, SS-tisztekkel meg mindennel, ami ilyenkor kell, de végül senki nem sérül meg, senki nem halt meg, senkinek semmi komoly baja nem lett, és az egész bagázs szépen le tudott lépni Portugália, majd az USA-ba meg Svájcba. Azért a pénz nagyon hasznos dolog tud lenni. Különösen furcsa volt nekem, hogy évtizedekkel később meg megdöbbenek a visszalátogató családtagok, hogy "ja, szétlőtték Budapestet az ostrom alatt". Tényleg? Szétlőtték? Hova tettétek a szemeteket? Jesszus. Az egész világégést úgy bírta leírni, mintha csak úgy megesett volna egy szombat délután, pár millióan meghaltak, kormányok dőltek meg, diktatúrák alakultak, lehullt a vasfüggöny, nem nagy ügy, mert mi itt vagyunk Amerikában, és juj, de jó nekünk. Ööö... "kissé" visszatetsző.

Az emigrálás utáni részekben a könyv színvonala meredeken zuhan, amit nem tudok mivel magyarázni. Talán a sok családfa és a sok érdekes családtag mindenféle gyerekkkori színes történeteinek leírása után nem maradt szufla a szerzőben, hogy saját életéről is jól és jót írjon. Nem tudom. Miután az USA-ba került, ír katonáskodásról, orvosi egyetemi tanulmányokról, rezidensi, kutatói munkáról, amiből lejön, hogy ő a legkirályabb aneszteziológus széles e világon, de a család meg a barátok meg az élet úgy en bloc kimarad. Mondom, két kórházi gyakorlat közé beékeli, hogy ja, elvettem a feleségemet (hogy hívják, mikor ismerte meg, ki fia borja? semmi, holott korábban mindenféle nőcskékről két bekezdés minimum volt, hogy hogyan sétáltak a holdfényben). Aztán meg csak jön az ömlengés, hogy ilyen orvosi bizottságban meg olyan egyletben tevékenykedik és hányszor látogatja meg a család különböző országokban élő tagjait. Ez kissé tömény így és unalmas is, elvégre a memoár az nem szakmai életrajz kell, hogy legyen.

A könyv tehát elég vegyes, vannak nagyon jó részei és nagyon rosszak. Szórakoztató a maga módján, gondolatébresztő és néha bicskanyitogató is. A II. világháborúig jó korrajz is, utána meg csak a szerző önfényezése és az amerikai oktatási rendszer taglalása. (Ásítás.)

Péntek, államvizsga után:

- Soha többé nem akarok tanulni semmit!

Két nappal később:

Felviszem a postaládából a nyelviskola szórólapját.

Vége a tanulásnak, jöhet az olvasás (ami nem vadászati), kezdetnek pl. egy csajos könyv. Igen, néha ilyen is vagyok.

Belinda Alexandra Ezüst akácia című regénye pont megfelelt a célnak: megvolt vele a "format C". Fordulatos, igazi lányos regény volt, anélkül, hogy túlságosan nyálassá vált volna. A középpontban egy cseh testvérpár áll, Adéla és Klára, akiknek anyjuk gyanús halála után el kell menekülniük a mostohaapjuk elől, aki az örökség miatt nem átallná megölni őket. (Igen, szép kis család.) Ausztráliában kötnek ki, rokonoknál, akik bár szegények, befogadják őket. Itt nőnek fel és válnak egy új világ részévé, ahonnan borzalmasan messze van mind Európa, mind az I. vh. után szétesett Osztrák-Magyar Monarchia utóproblémái és válságai. Helyette egy telepesek által benépesített fiatal ország lehetőségektől és kegyetlen valóságtól terhes hétköznapjaiban találják magukat, ahol egyszerre kemény és színes az élet. Nekem úgy tűnt, nagyobb gondok nélkül beilleszkedtek és valahogy soha nem történt velük semmi igazán rossz, bár az írónő néha drámai túlzásokba esett elválások, szerelmek, lelki válságok és egyebek terén. Szerencsére nem ment túl egy bizonyos határon, vagy én lettem türelmesebb az évekkel, de már inkább csak szórakoztatónak találtam, amikor a hősnők szellemeket látnak, vagy egy sima depresszióba rögtön belevetítik az öncsonkítós öngyilkosság rémét, amiből persze úgysem lesz semmi. Ahogy múlnak az évek, szerelmek jönnek és mennek, a két lány pedig felnő és saját hivatást talál magának: Adéla filmezésbe fog, Klára pedig zongoraművész lesz. A végén a boldogságot is megtalálják, persze, ez egy rendes lányregény. Azért az vicces volt, amikor az éppen ikrekkel terhes Klára nyírta ki a rájuk támadó mostohafatert, aki persze végül megtalálta őket a világ végén is (közben még a hülye családi ügyvédet is átverve! ejnye már!). Szürreális. 10 ezer font olyan nagy pénz volt 1925-ben, hogy megért volna egy 3 rb. emberölést? Hm, fura volt.

Az nagyon tetszett, ahogy az írónő bemutatta a 20-as évek Ausztráliáját, Brit Nemzetközösségi romantikával meg sznobizmussal meg vadsággal meg mindennel, ami kell ilyen helyzetben. A földből kinövő városokkal, telepesekkel meg Európából és Amerikából importált termékekkel, ötletekkel és emberekkel, akik mind összeolvadtak valami színes masszává. Érdekes volt.

Szintén szép volt, ahogy teljes lelkesedéssel írt az ország természeti szépségeiről, fáiról, virágairól, a rókakuzukról, a papagájokról és minden egyébről, nagyon őszinte volt. Az már kevésbé, ahogy sötétzöld, nagyon modern maszlaggal öntötte nyakon az egészet és a végére még eukaliptusz mentőakcióba is kezdett a főhősnő. Ó, és a kedvencem: a fél szereplőgárda vegetáriánus volt, méghozzá az állati jogokra tekintettel! Ezt az érvelést mindig is a képmutatás csúcsának tartottam. OK, ha valaki nem szereti a húst, ne egyen. De mindezt azzal magyarázni, hogy jaj, szegény barikák meg tehénkék ne szenvedjenek? Könyörgöm... ez igazi facepalm. Szóval azért voltak furcsa kitérők a történetben, de szerencsére soha nem tengtek túl a szövegben.

Összességében szórakoztató sztori, szerethető karakterek, akik ugyan kicsit életszerűtlenül jók (unalmasan), de nincs velük komoly gond. Adéla olykor elég idegesítően naiv és nyávogó volt, de ettől eltekintve egész rendben lévő kis történet kerekedett a végére. Kikapcsolódásnak tökéletes.

Megvolt a vadhús, vadgomba, vadász, erőforrások, üzemtervek, fegyverek, miegymás. Vizsga előtti este. De szép is ez. Még a pánikrohamot várom, hogy NEM TUDOK SEMMIT, de szerintem ez most el fog maradni, mert annyira nem hozott lázba a vizsga. A helyszín már háromszor módosult, ma jöttek rá, hogy mégiscsak államvizsga, nem egy szemináriumi teremben kéne megtartani. Van benne valami, köszönjük, Emese. "Égnek a vonalak", ha lehet így fogalmazni, a modern hallgató e-mailezés közben tanul. Ilyen is van. Azért a T. Kollégát az elmaradt korrepetálásért még falhoz állítom, de egyébként minden OK. Wish me luck, everyone.

Insomnia forever! Nem lesz ez így jó, bár javulni látszik a helyzet, a háromhoz képest már a 4-5 óra is komoly javulás. Gondolom. Mindegy, rajtam kívül kettő darab kutyasétáltató volt csak az utcán 6,45-kor, no comment. Legalább nem kellett kerülgetni senkit. Ellenben rájöttem, hogy a "szeretek-szemerkélő-esőben-futni-mert-kellemesen-hűt-menet-közben" élményt a havas eső és rohadt hideg szél kombináció nem tudja hozni, úgyhogy kockára fagyás volt. Nincs mese, elő kell vennem a Rocky nadrágot. :)

A hétvége fő fegyverténye: megvan az asztal. Belaktam, nézegetem, simogatom, el sem mozdulok mellőle. Beteges, tudom, de nagyon örülök neki. Legalább ezzel nem kell már szórakozni. Szánalmas, mennyire apró dolgoknak tudok örülni.

Megyek, keresek power playlistet, rám fér!

Hát, ez megint kész volt. Ma-na-ger-szű-rés. Eleve vicc.

1. Kezdésnek párbeszéd:

- Hol is lesz ez a vizsgálat?

- Sellyén.

- Ne hülyéskedjetek, komolyan.

- Sellyén.

- Nem vicceltetek? Messzebb nem lehetett volna?

2. Odaérve fődoki eligazít, mi hogy lesz:

- Kérdés van?

- Igen, a wifi-kódot megkaphatnánk? :)

3. Megcsapolás, ennyi vért utoljára véradáson szedtek ki belőlem, bár ott nem voltam utána félhalott. Pörgés egész nap oda-vissza mászkálással, ultrahangon annyi zselével, amennyit szerintem három nap pornóforgatáson tudnának csak elhasználni, de NEM ÉRDEKES, szeretjük ezt is. Megint "átvilágítás", ezúttal egész portfóliót lőttek rólunk röntgennel, remek volt. Idén már nem törhetem el semmim, mert egész évre megvolt a sugárterhelés. Nem vicceltek.

4. Az ebéd megérdemelt volt. Vacsora nem nagyon kell, ellenben a napot levezető futkározás jó volt. :)

- Szánalmas az életem.

- Miért, jobb szeretnél elvált férjet két gyerekkel?

Mindig új nézőpontot mutat, szeretem. :)

Na, kinek sikerült hideg borogatás címén fagyási sebet kreálni a lábára? Szív alakút, ráadásul???

Ennél csak akkor lehetnék szőkébb, ha egy Hello Kittyt rittyentettem volna a sípcsontomra. Persze kis gyakorlással talán...

Liba.

Lefőtt. Ami nem lenne baj, ha egy kávézóban dolgoznék, nem erdőgazdaságnál. Itt, ugye, ez kevésbé klassz.

Sunyi hétfő, sok-sok átvilágítással, csesztetéssel, hülye kollégákkal, bunkó kollégákkal, kedves kollégákkal (ezeket nagyítóval kellett keresni), meg még több fáradt arccal. Már minden irányból átlátszó vagyok, kérdés, hogy ez kinek jó. Ha még egyszer azt mondja valaki, hogy vagyonkezelési szerződés vagy vagyontörvény, azt megütöm.

De azt is, aki valami vadászos témával jön. Vagy vadászokkal.

Vagy szerződésmintával.

Vagy szabályzattal.

Vagy olyan jön, aki csak szívességeket szeret kérni, és ugorjak neki azonnal, de rá nem lehet számítani. Soha. Semmikor. Mert akkor épp "nem ér rá szegény, mert olyan elfoglalt". Aha.

... sok bajom van, tudom. A bunkókat említettem már? Azt hiszem, kéne valami erős. Magnézium, pálinka, esetleg Amerika Kapitány.

Klasszik motivációs mjúzik:

Régi adósság volt, hogy végigrágjam magam Závada Pál Jadviga párnája című lélektani-család-naplóregényén. Nos, a feladat teljesítve. Maradandó sérüléseket talán nem szenvedtem tőle (elvégre már olvastam A katedrálist is, hehe...), de azért sokkal-sokkal jobbra számítottam. Megint koppantam. (Naiv némber.)

A regény naplóformában íródik, a szerző elsősorban Ondris, egy tót gazdálkodó. Felesége, Jadviga csak az ő halála után írogat bele utólag a naplójára, magyarázva a bizonyítványát, meg az egész elrontott életüket. Halottnak a csók, ugye, sokra megyünk fele. Ostoba némber. A naplót emellett idegesítő jegyzetekkel és később hosszas anekdotázással egészíti ki fiuk, Misó, rettenetesen gagyi stílusban, ami a regény végére sem javul, pedig lett volna rá ideje.

A történet Ondris és Jadviga házasságával indul, majd szép sorban felöleli közös életük nehéz és még nehezebb perceit, veszekedéseket, kibéküléseket, családi viszályokat, politikai és történelmi bonyodalmakat, gyerekszületéseket, rokoni halálokat, háborút, egyszóval, amit az élet csak hozhat. Közben beszúrkálva retrospektív részek is szerepelnek megismerkedésük, illetve még régebbre visszanyúlva szüleik életének darabjai felé. Persze ez csak a végére áll így össze, közben megszakítások, belefirkálások, megszakadások vannak, amik elvileg a spontaneitást és a naplóforma hitelességét kellene, hogy alátámasszák, de valójában csak töredékessé teszik a regényt, ami néha teljesen szétesik.

Bár az író mindent elkövet, hogy szociálisan és történelmileg beágyazza az érzelmi családregényt, de ez valahogy nem sikerül teljesen. Hullaunalmas részek besúgókról, háborúról, teljesen érdektelenül előadva, hogy akkor sem érdekel már, ha meghal valamelyik regényhős, csak menjünk már tovább. Magyarkérdések, tótkérdések, kommün, zsidóüldözés, minden, ami belefér, de valahogy nem áll össze. Pl. "vicces" úgy írni 200 oldalt első világháborús ügyekről, hogy Trianonról egy büdös szó nincs, csak úgy véget ér a háború és kitör a béke. Aha. Több más mellett ezek azért rontják a színvonalat.

A tulajdonképpeni történésre kellett volna koncentrálni, ami a család története. Több generáción keresztül az elhallgatások, félreértések és szeretetlenség nyomja rá a bélyegét a kapcsolatokra. Ondris szülei például nem szerették egymást, ezért ő mindent igyekszik elkövetni, hogy Jadvigát nagyon szeresse és nagyon meg akarja menteni eleve kudarcra ítélt házasságát. Persze nem jár sikerrel, többet vannak külön, mint együtt és összességében mindannyian boldogtalanok. Mert Jadviga eleve úgy ment hozzá, hogy mást szeretett, akivel aztán a házassága alatt is igen gyakran félrement, nem zavarta őt semmi. Egyik férfit sem engedte el végleg, hanem igazi manipulátorként kötötte magához mind a kettőt. Az ilyen nők miatt lesznek a férfiak nőgyűlölők, egy igazi pszichopicsa volt. Elítélem a nők elleni erőszakot, de erre a csajra ráfért volna az a bizonyos nevelő célzatú pofon még idejekorán. Hátha segít rajta. Vagy nem. De hogy ő is kényszerpályán mozgott, az egyértelmű volt, utólag meg persze okoskodott, hogy jaj, ő mennyire szerette a férjét. Csak persze boldoggá nem tudta tenni. Valahogy olyan kétségbeesett volt az egész regény ebből a szempontból: a férfi nem tudta elérni, hogy a felesége szeresse, a feleség meg nem tudta elérni, hogy szeresse a férjét. De mégis egymáshoz voltak kötve. Pffff, rémes.

Rossz kapcsolatuk persze megmérgezte fiaik életét is, akik csak a szeretetlenséget tudták megtanulni tőlük, és mind a kettő érzelmi hülye is lett. Szomorúak ezek a megválthatatlanul ismétlődő szerencsétlen sorsok, de valahol mindenki maga is tehet róla, hogy hova ér el végül. Egyik szereplő sem vállalt igazán felelősséget magáért, mind csak úgy "sodródott", hogy majd jobb lesz, de persze nem lett, csak rosszabb.

Egyszóval ez a könyv nem volt az, amire számítottam. Sokkal többet vártam, ehelyett inkább egy alapos kutatással megírt, nagyon-nagyon szociográfia ízekkel megbolondított pszichós családregényt kaptam. Nem volt jó.

Köszönjük a Velvetnek, a napszava: hivatalos vadász. Érted... Jäger officinalis. :D Facepalm.

Újév megvolt, azért kihagytam volna a szibériai időt, gyűlölök fázni. A cigány mulatós zene fájdalmas volt, de a buli amúgy nem rossz, "hangosan ülős", dumálós. Kicsit sok volt már ugyan a socializing az elmúlt két hétben, ennek ellenére egészen szociális voltam az év fordulóján. (Piros pont.) Azóta bulizenékkel regenerálódom, meg persze a kolléga úr szuper chilljével (tessék hosszabbat is csinálni, vagy spotifyon osztani a követendő dolgokat!).

Addig is partyarcoknak egy klasszikus a vad 90-es évekből (asszem):

Túl sok volt már a komolykodás meg az elgondolkodós cucc, és hát alig lehet olyan normális könyvet venni, ami igényesen szórakoztató. Sarah Addison Allentől vettem ezért egy új regényt, mert ő már bevált. A barackfa titka is egész jó kis kikapcsolós könyvnek bizonyult.

Kisváros, zárt közösség, szimpatikus főhősnők, és persze a régmúlt lassan kiderülő titkai. Minden együtt van egy kis romantikus borzongáshoz. Rövid fejezetek, semmi mély vagy túl bonyolult érzelmi szál vagy meg nem oldódó konfliktus. A jelszó a könnyedség. Kicsit mintha túl szándékolt is lenne ez a mintegy receptre készülő tökéletesség. Kissé kimódoltnak tűnik itt-ott, de lehet, hogy csak nekem.

A fő konfliktus két lány és családjuk körül bonyolódik. Egy régi kúria felújítása kapcsán és az amerikai délen mindenütt jelenlévő nőegyleti hülyeségek mentén kiderül két nagyi múltbéli titka. Nem nagy ügy, végül is csak két jó barátnő elintézett egy szemétládát és a hullát elásták egy fa alá. Ami cirka 80 év múlva előkerül. Ami végül is furcsa, hogy a yard nem nyomoz elég nagy erőkkel és soha nem derül ki, hogy ki ölte meg a fickót és miért - de azért mi megtudjuk. Viccesek az ilyen regények, amikor az írói igazságszolgáltatás ürügyén hirtelen nem működik a CSI. :) Nem mintha bánnám, de azért megmosolyogtató.

A karakterek egy kicsit sablonosak, bár szórakoztatóak. Az ilyen könyvekben valahogy mindenki egy kicsit tökéletes, egy kicsit valószerűtlen, a kis konfliktusaik olyanok, amelyekből én nyolcat megoldok egy fél nap alatt, de kell valami feszültség a sztoriba, na. A család mindig fontos helyen áll, egy-két régi családi problémával, meg problémás anyákkal (ez valahogy mindig előfordul), de alapvetően a "család a mi bázisunk" a jelige. Ami a szerelmet illeti, vannak őrülten romantikus fickók, akik talán az életben nincsenek is, mert virágot küldenek (megcsalás nélkül is), nem rohanják le a lányt az első randin a kocsiban meg kinyitják az ajtót. Némelyik még főzni is tud. Elképesztő. Itt mondjuk kivételesen volt csavar az egyik fickónál, nem is értem, hogy találta ki az írónő, annyira nem jellemző rá: a fogorvos, akit mindenki melegnek néz, közben meg kiderül, hogy teljesen hetero, csak szeret sminkelni. Ááááá. Fájdalmas.

A végén minden elrendeződik, csak a gyilkos nagyit nem éri utol a yard, de ez nem is baj. A szerelmesek egymásra találnak, a problémás anyák és egyéb nőszemélyek a helyükre rakatnak és mindenki boldog. Éljenek az egyszerű regények!

Megint szállnak a pehelypillangók! :)

Colleen McCullough A gránitember című regénye következett a sorban. Igen, eléggé női vonalon mozgok mostanság, szereznem kéne egy Erdészettudományi Közleményeket vagy valamit, hogy ne legyen egysíkú a dolog. :)

Ausztráliába szakadó skótokról szól a könyv, meg persze britekről, kínaiakról és mindenféle színes bevándorló népségről, akik csak elvetődtek Botany Baybe. Hősünk Alexander, aki igazi selfmade man, egy skót fattyú, aki úgy dönt, hogy elege van korlátolt falujából és világgá megy. Szó szerint. Közben tanul, fejleszti magát, és mivel jó a szimata, ezért aranybánya koncesszióval egy vagyont keres. Utána már kőgazdag földesúrként egyengeti a bányái és a családja életét. Elég hideg fickó, eltökélt, rámenős, agresszív. Nem sok gyengéd érzés szorult belé, leginkább semmi sem, kivéve, amikor olykor-olykor megcsillan valami mélyen. De ez nagyon ritka. Persze szeret nőzni, állandó szeretője Ruby, a helyi bordély madámja, akibe viszont a világ legnagyobb szíve szorult, nagyon intelligens, jófej csaj, tele élettel és nagyon racionális életszemlélettel, gyakorlatiassággal. (Honnan szedik egyébként az írók az aranyszívű prosti toposzát? Kezd uncsi lenni.) Az idillbe belezavar, hogy Alexander Skóciából hozat magának egy kamaszlány feleséget, Elizabethet (amúgy unokatesók, ez is beteg). Aki persze nemhogy nem repes az elrendezett házasságtól, de a belénevelt bigott és korlátolt eszmék miatt el sem tudja képzelni, hogy valami jó is kisülhetne a dologból. Alapvetően nagyon passzív és hideg a nő, semmi életereje nincs, olyan, mint egy bábu. Folyton panaszkodik, néz ki szomorúan a fejéből és mindenkit lehúz maga körül. Elképesztően negatív szereplő. Rengeteg baj is éri, persze, de ahogy feldolgozza ezeket meg a kapcsolata a körülötte lévő emberekkel - az egyszerűen rémes. Egy élhetetlen kis béka.

A szálak meg csak bonyolódnak, generációkon keresztül, ahogy az ilyen könyvekben szoktak. Egy kicsit megint az volt az érzésem, hogy nagyon furcsa, ha emberek évtizedekig dédelgetnek magukban bizonyos érzéseket (haragot, szerelmet, bármit), anélkül, hogy egy mondattal vagy tettel is utalnának rá, az megmérgezi az egész életüket. Nekem ez elég irracionális, mert ha egymás mellett élsz másokkal, akik érzelmeket váltanak ki belőled, akkor előbb-utóbb csak kiderül számukra, hogy mi a szitu. Nem? Senki nem tud kibújni a bőréből. Itt viszont évtizedekig megy a titkolózás, a férj és a feleség nem szeretik egymást, a gyerekek levágják, mi van, anyu beleszeret egy másik pasiba, apu egy másik nőbe stb., és senki nem tesz semmit, hogy ezeket az elviselhetetlen szituációkat akár csak megkísérelje feloldani. Értem én, hogy drámai hatás kell a regénybe, de azért ez túlzás.

Ami viszont kifejezetten jó volt, hogy a szereplők érdekesek voltak, érdekelt a sorsuk, még akkor is, ha néha idegesítettek az érzéketlen főhősök. A társadalomrajz is nagyon rendben volt, remekül vissza tudta adni az írónő a kor színes társadalmi berendezkedését (XIX. század vége), vadkapitalizmus, kolonializmus, politikai csatározások, munkásmozgalmak, feminista törekvések - minden összeolvadt egy értelmes egésszé, anélkül, hogy unalmassá vagy didaktikussá vált volna. Ritka, hogy ezt így összehozza egy amúgy szórakoztatásra készült regény, le a kalappal. És persze rengeteg mérnökösködés, gépész- és bányamérnökök, volt itt minden. (Már tényleg csak az erdőmérnökök hiányoztak!)

Egyébként végig olvasmányos, mesés volt a regény, igazi nyári olvasmány lenne, vízpartra, lusta napos délutánokra.

Jennifer Donnelly volt soron, méghozzá A tearózsa című regénnyel. (Igen, gáz a cím.) Ezt is kölcsönkaptam, de a családi turnéra pont jól jött, kevéssé kellett figyelni a cselekményre, de mégis volt, ami elvonta a figyelmet a L'art pour l'art társulatot idéző párbeszédekről, amik a családban játszódtak.

A viktoriánus London mocskában merültünk el elsőre, utána meg valószínűtlen kalandokat éltek át a hősök, nem kevés szemöldökfelvonást okozva. Nosztalgikus hangulatba kerültem a könyvtől, mert kamaszként rengeteg ilyet olvastam, csak hát azóta kinőttem belőle. A szegény, de tisztességes családba született Fiona a "legkisebb királylány", aki megváltja a világot, sok-sok nehézség, árulás, családját ért nehézségek, halálok és kalandok árán jut feljebb a társadalmi ranglétrán, és Amerikába "kitántorogva" megcsinálja a szerencséjét is. Apró szépséghiba, hogy lopott tőkével, de ezen ne akadjunk fenn. Az mondjuk vicces szerintem, hogy a szegény, iskolázatlan munkáslány pusztán "magához való esze" alapján boltot nyit, meg olyan üzleti vállalkozásokba fog, amikről nem tud semmit, és ebből meggazdagszik, de tudjuk ezt be az ilyen regényeket jellemző irrealitásnak. Amikor meg beleszeretett egy milliomos, akkor még az írónő is érezte, hogy ez így sok lesz, és végül elvágta a bimbózó románcot, hogy a csajt amúgy korábban rútul eláruló, aljas tetű volt pasija legyen végül élete párja mindörökre (igaz szerelemben, persze!), de ez már csak hab volt a tortán. (Egy cinikus állat vagyok, de szerintem ha valaki nem akar megdugni egy másik nőt az igaz szerelme helyett, akkor nem dugja meg. Ez ennyire egyszerű.)

Kalandregény lévén persze jellemrajz nem sok van, az is elnagyolt izé, ahogy 13 évesen írtam a novelláimat, de hát ha ebből meg lehet élni felnőttként, lehet, hogy megfontolom az újrakezdést. :) A cselekmény persze pergő, a regény nagyon olvasmányos, szórakoztató, de semmi mélyebb mondanivaló nincs benne. Max. ilyen mantrák, hogy mindent a családért, meg tartsunk össze, meg fogadjuk el egymás hülyeségeit stb., de valahogy igazi mélység nélkül. És ami még szerintem nagyon szembemegy az emberi természettel (legalábbis azzal, amit én ismerek), az a szereplők évtizedeken átívelő, lankadatlan érzelmei (szerelem, bosszúvágy, harag stb.), amik egyszerűen változatlanok, mindegy, milyenek a körülményeik, és mennyit változtak az adott érzelmet kiváltó viszonyok az eltelt időben. Ez egyáltalán nem reális szerintem, hiszen semmi nem marad ugyanolyan ilyen hosszú időn át. Sem szerelem, sem harag, sem semmi. Itt mégis mindenki úgy dédelget 10-20 éves érzelmeket, mint ami teljesen normális dolog. Az időkezelést jobban kellett volna megoldani, mert ez így hiteltelen.

Egyébként nem volt rossz, a család mellé főleg.

Szűz hólepleken gördül a csend.

Megint ususfructus volt, jó ez, nem kell annyi könyvet venni. Elizabeth Adler Bűnös gazdagok című regényét kaptam ezúttal. Vagy 700 oldal, nem kicsit terjedelmes, még nekem is több napig tartott... :)

A nálam tipikusan jól működő kezdése volt: egy titokzatos kőgazdag nő, Poppy többszáz millió dolláros vagyont hagy hátra, mikor meghal, és senki nem tudja, ki az örököse. Van végrendelete, amely szerint keressék meg a gyerekét, és ő örököljön (vagy az ő leszármazottai). Szóval a svájci ügyvéd vakarhatja a buksiját, hogy mi legyen, de egy oknyomozó riporterre elkezdik felgöngyölíteni a szálakat. Több jelentkező is van persze a hatalmas vagyonra, és elsőre nem világos, hogy hogyan lehetnek egymástól ennyire távol élő, különböző családnevű, társadalmi helyzetű emberkék mind esélyesek a vagyonra, de minden szálnak utána mennek a nyomozók. És közben szépen rájön az olvasó, hogy nem is az örökség a lényeg, hanem magának Poppynak az élete, ahogy a szép kis retrospektívekben kibontakozik először csak halványan, majd egyre részletesebben.

A családfát persze jó lett volna legalább vázlatosan feldobni valami függelékben, mert kicsit nehéz volt követni néha a családi (v)iszonyokat, de azért boldogultam. Poppy zűrös család sarja, korán elhalt anyával és szerencsejátékos kozmopolita apával, meg a tökéletesnek gondolt nevelőszülőkkel és mostohatesókkal. Zavaros és zaklatott gyermekkorát követően európai utazás, lányiskola, majd olaszországi bonyodalmak következnek, amelyek mindent megváltoztatnak körülötte. Családjától elszakadva saját lábára kell állnia, és magának kell boldogulnia az életben. Ami megy is neki, bár azért az élete produkál egy-két meglepő fordulatot... Pl. mihez kezdesz 1900 körül, ha magadra maradsz a világban mint ártatlan lányka? Bordélyt nyitsz... of course. Később is vannak persze érdekességek, amik szerintem kicsit túl regényesek, de egy regénybe persze mindez elég jó elmegy. Jönnek-mennek az évtizedek, a különböző szereplők és szeretők, egyik generáció szépen a másikba megy át, és észre sem vesszük, már meg is van a titokzatos örökös. De olyan családfa bukfencek után, hogy a végén csak pislogtam...

Nagyon izgalmas könyv volt, olvasmányos, érdekes. A szereplők mondjuk szerintem kicsit sokan voltak, mindenkinek hátteret írt az író, volt múltjuk, jelenük, jövőjük, konfliktusaik stb., de valahogy kicsit túlzsúfolt volt a szereplőgárda. Nekem kevesebben is elegen lettek volna, nem kellett volna ennyi emberke. Működött, de olyan volt, mint egy mézeskalácsdísszel dekorált tortaszelet. Too much. Poppy mindenesetre nagyon tetszett nekem, nagyon talpraesett volt, bár néhány igen-igen rossz döntést hozott életében, amiket utána évtizedekig bánhatott. Pl. a fickót, aki csúnyán elbánt vele, simán fel kellett volna jelenteni, nem elnézni, ahogy elveszi a mostohatesóját és elsétál a gazdagságba. A mostohatesót meg néha igencsak meg kellett volna ütni, mert Miss Tökéletestől bárkinek viszketett volna a tenyere, akivel két percig beszél. Olyan Miss Tökéletes volt, hogy tönkre is tette mindhárom gyermeke életét, mert "meg akarta őrizni a látszatot". Tipikus pszichoanyu... Poppy ezzel szemben életrevaló és szimpatikus, aki gondoskodik a rábízott emberekről, és ügyesen intézi az üzleti ügyeket. Hogy mindezt illegálisan teszi, ráadásul egy maffiafőnök szeretővel - hát, Istenem. :) A végén persze nagyon sajnáltam, mert a néhány rossz döntését igencsak megszenvedte, és boldogtalanul, magányosan halt meg a villájában, olyan betegen, amit nem kívánok senkinek. De a története... az nagyon tetszett!

Nem szabad emberekkel kezdeni. Beszólnak. Megmondják. Tuskók. Keresztül néznek rajtam. Nem válaszolnak. Felhívnak, de nem akarnak beszélgetni. Eltűnnek. Hallgatnak, amikor beszélni kéne. Hm. Mi a baj velem...?