A kollegináknak (NEM Miss Műkörömnek, hanem a jobbaknak) néha vannak jó ötleteik, most pl. az egyik ajánlotta Sándor Anikó Pillangó a vállamon című utazási regényét, vagy nem is tudom, minek nevezzem.

Egy kedves könyv egy ötvenes elvált nőről, aki hirtelen úgy érzi, mindenből elege van, felmond a munkahelyén... és elmegy Argentínába tangót tanulni meg lazulni a tartalékaiból, amíg kitalálja, mihez szeretne kezdeni a továbbiakban. Hogy ez most őrültség vagy tiszteletre méltó bátorság, ki ki eldöntheti. Nekem tetszett a karakán "hirtelen eldöntöm és megyek", bár kicsit furcsa, ha valaki azzal akarja megoldani az életét, hogy világgá menekül előle. (A problémákat a nézőpontváltás oldja meg, nem az, ha eltűnünk előle. Persze lehet, hogy valakinek kell a távolság, hogy meglássa az új nézőpontot, azért alapvetően szerintem ezek a dolgok belülről jönnek. Ha ÉN változtatok a nézőpontomon, akkor MEGVÁLTOZNAK A KÖRÜLMÉNYEK. Illetve rájöhetek, hogy nem a körülményekben volt a hiba. Általában ez már önmagában egy csomó mindent megold.)

Szóval adott ez a nőci, aki elindul világgá, bérel egy lakást, várost néz, jön-megy, csak úgy felszáll egy buszra, amiről nem tudja, hova megy, csak hogy megnézze, mi van a végállomáson, tangóórákra és milongákra (tangós összejövetel) járkál, ismerkedik boldog-boldogtalannal, egyszóval él egy kicsit. Közben ír a társadalomról, a szegénységről, az emberek habitusáról, szolgáltatásokról, boltokról, strandról, mindenről, ami szembejön.

Persze a legérdekesebbek az emberek. A portások. A taxisok. A felszolgálók. A táncosok. A zenészek. A koldusok. A férfiak. A nők. Az emberek viszonya egymáshoz, az idegenekhez, a szomszédokhoz. Nagyon szimpatikusnak láttatja az argentinokat, akik valahogy sokkal elfogadóbbak, mint amihez Magyarországon hozzászokott. (Mondjuk ez nem nehéz.) Elfogadják egymást, a bulizó szomszédokat, a másik hülyeségeit, az idegeneket, a férfiak a nőket, és fordítva, és főleg elfogadják a kort, mint olyat. Azt, hogy nem maradunk húsz évesek egész életünkben. Hogy mindenkinek joga van az élethez, a vidámsághoz, a munkához, a szerelemhez, akárhány éves. Ez nagyon tetszett, hiszen én is bírom a vagány öreg néniket, akik csinos virágos ruhában, szép cipőben meg kirúzsozva közlekednek a világban és nem gondolják, hogy máris halottnak kéne öltözniük, csak azért, mert elmúltak x évesek. Persze nem biztos, hogy az argentin társadalom valóban ilyen jólelkű, toleráns népek gyülekezete, de a könyvből valahogy ez jött le, és már csak gondolatébresztésként is nagyon okosnak találtam ezeket a felvetéseket. Tényleg, miért kellene társadalmilag meghalni negyven felett? Mondjuk kell hozzá megfelelő hozzáállás a delikvenstől is, pl. le lehet számolni az "én már öreg vagyok ehhez" szövegekkel.

A másik mánia a tangóról áradozás volt, ez ebben a könyvben nem csoda, de tényleg, minden fejezetben volt ömlengés. Talán kicsit túlzásba is vitte, mintha tangón kívül nem is létezne más Argentínában. Azért lehet, hogy van más is. De lelket vidító, ahogy ír róla, az egyik tanártól ezt tanulta, a másiktól azt, a milongákon egy rakás ismeretlen táncostól meg más dolgokat. Színes, érdekes. Tanuljunk tangózni?  :)

Volt itt persze romantikus szál is, de csak nagyon finoman és visszafogottan, ez is tetszett, semmi szirupos nyáladzás, hogy juj, akkor most ő megtalálta élete szerelmét vagy ilyesmi. Nagyon felnőtten kezelte ezt is, tetszett.

Összességében egy könnyed könyv, rövid, olvasmányos fejezetekkel, és lépten-nyomon felbukkanó sziporkákkal, humoros odamondásokkal és néha szívbemarkoló részekkel is. Mondhatnám, hogy női olvasmány, de valójában nem. Semmi pink buborék nincs benne, egyszerűen csak egy felnőtt nő írja, nagyon okosan és szórakoztatóan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.