Kate Mortont olvasni olyan, mint ha bemész a Mekibe sajtburgerért. Mindig ugyanazt kapod. Megbízható, jóízű, de baromi unalmas egy idő után.

A titkok őrzője című új regénye persze nem volt olyan szörnyű, mint a Távoli órák legutóbb, de azért ez a 2-3 idősíkos, sötét múltas családregény formula azért már egy kicsit unalmas így n-edik alkalommal. Ez egy jól megírt változat volt, de attól még a sablonoktól elszakadhatott volna a szerző. Biztos másféle keretből is ki tudna hozni jó dolgokat.

Ezúttal is a II. világháborús London az egyik szín, utána a 60-as évek vidéki Angliája és persze a jelen, ahol kórházi ágyon fekvő öregasszony mesél a múltról - kíméletlenül lassan, hogy csak párszáz oldal után derüljön fény viszonylag egyszerű cselekményre. Az írónő a késleltetés mestere, ez meg kell hagyni, de ennyi előjáték azért még a legromantikusabb lelkeknek is sok lehet. Nekem az volt. Most akkor vagy nem vagyok romantikus, vagy nagyon tudom unni a fölösleges köröket.

Hősünk Dolly, egy lány, aki elhagyja a családját, hogy új életet kezdjen, mert izgalmasabbra vágyik, mint a kerékpárgyár irodistájának karrierje, amit azért meg lehet érteni. A családjától elhidegül és később sem hozzák rendbe a dolgokat, mert az egész családja meghal egy bombatámadásban. Ezután új életet próbál élni Londonban, munkát szerez, önkéntesként dolgozik a háborúban stb., ahogy az lenni szokott. Persze szerelme is van, Jimmy, a fotós, de nem házasodhatnak még össze, mert nincs pénzük. És itt kezdődnek a bajok, mert amíg várnak és próbálnak pénzhez jutni, Dolly furcsa kapcsolatokat talál ki magának (gazdag, elbűvölő lány a szomszédból, Vivien, akivel barátnőknek hazudja magukat), a munkaadója, akiről azt hiszi, ráhagyja a vagyonát stb. Dolly egy lány, aki szeretne különleges életet élni, különbet, mint ami a családjának jutott. De abbéli igyekezetében, hogy igazán érdekes és izgalmas és előkelő legyen, megfeledkezik a valósággal való kapcsolatról. Dolgokat talál ki és úgy hiszi, valóságosak, miközben a realitást nem érzékeli igazinak.

Bizonyára mindenki kitalál olykor elferdített valóságot, megmagyarázom, hogy nem úgy volt, ami volt, vagy szebbnek vagy csúfabbnak látom a dolgokat, mint amilyenek, de Dolly valami félelmetesen "benézett" eseményeket, embereket, érzéseket, a végére már szinte sajnáltam is. Nyilvánvaló volt, hogy az egész valamiféle lelki védekezés lehetett a magány ellen, hiszen teljesen gyökértelenné válva sodródott a háborús Londonban, tényleg szánalomra méltó volt szegény.

A másik érdekes karakter Vivien volt, aki annak ellenére, hogy nem voltak barátnők, a regény közepétől kezdve szintén fontos szereplővé lépett elő, igazi katalizátora lett a cselekménynek. Ő gyermekként egy balesetben veszti el az egész családját (igen, folyton csak a dráma...), később pedig egy nagybácsi neveli fel, mert a közelebbi rokonok "nem tudják befogadni". Amúgy szeretetreméltó, élénk fantáziájú, bár kissé befelé forduló lány, aki később nagyon rosszul jár a nagybácsival, az ugyanis odalöki az első nárcisztikus tuskónak, akit megszédít a lány szépsége. Ebből persze egy nagyon durva, erőszakos házasság lesz, sok-sok könnyel és vérrel, ezek nem voltak szép részek. (Itt is volt persze lélektani vetület: miért vergődik egy erőszakos férj mellett egy gazdag örökösnő, aki nincs rászorulva sem érzelmileg, sem anyagilag a fickóra. A válasz: megérdemelt büntetésként fogja fel a dolgot, mert magát hibáztatja a családja balesetéért. Kifacsart logika? Mint az emberi lélek általában.)

A végén nekem nagyon tetszett a szerepcserés csattanó, nagyon ott volt, bár már elég korán kitaláltam, hogy ez lesz. (Túl sok könyvet olvastam már az írótól.) Végül Vivien építhetett fel magának egy új életet egy második eséllyel és nagyon megérdemelt volt.

Szokás szerint a jelenben játszódó cselekményszálnak semmi értelme nem volt a világon, maximum annyi, hogy ott nyomozták ki a történetet, ami egyébként magától is kibomlott volna a saját idősíkján. Csak és kizárólag azért beleírni egy teljes új szálat egy regénybe, hogy késleltesse a sztori kibontakozását, egyszerűen kitolás az olvasóval. Semmi szükség rá. Ha egy történet jó, akkor ötven vagy száz oldalon is jó, nem kell mesterségesen feltupírozni, hogy komolyabbnak hasson, mert hosszabb. Ez őrültség. A jelenbeli karakterek egyszerűen nem álltak meg a lábukon. Az öt testvér (kimondani is rémes), a szirupos gyerekkor, a tündérmeséket kitaláló anyuka, mindenki szeret mindenkit, juj, milyen tökéletes család (leszámítva a beszólogató nagyit, aki supercool!), hányinger. És olyan lapos mindegyik karakter, mint a papír...

Amúgy nagyon szórakoztató könyv, csak tényleg változtatni kellene már a sajtburger recepten. Esetleg valami mást főzni, elvégre annyiféle finom kaja van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.