1. Anyámmal megint rámozdultunk a bútorprojektre, aminek eredményeképpen tegnap hosszas rajzolgatásba meg számolgatásba meg méregetésbe fogtam. És megkövetem az összes matektanáromat, mert a trigonometriának igenis van haszna a normális való életben! Mert amikor azt rajzolgatod, hogy hogyan fognak egymás mellé elférni a szekrények és támad egy olyan gondolatod, hogy beforgatsz ezt-azt a sarokba, és tudni kéne, mennyire fog belógni a térbe a cucc, nos, ott nagyon hasznos tud lenni a cosinus tétel. Az más kérdés, hogy az überötös trigonometria mágus önmagamnak igencsak fájdalmas volt, hogy a függvénytáblából kellett kinézni azt a bizonyos tételt, de miután belejöttem, már sikerült értelmesnek tűnő számolásokkal kiszámítani a mi merre hány métert. Büszke voltam. Persze Murphy, hogy kijött, az eredeti elképzelésem hülyeség, mert nem fér el, így alternatív tervkidolgozás kezdődött, azzal bezárólag, hogy lehet, hogy mégis kell egy tévé. (Horribile dictu...)

2. Hétvégi szórakoztatási program: jó filmek, rossz könyvek. Tegnap néztem meg a Witness for the Prosecution című sztorit, hát, Agatha Christie nagyon tud. Újszülöttnek minden vicc új, még nem láttam ezt a filmet, de nagyon ott van. A sztori csavaros, ahogy kell, az utolsó két percben több minden történt, mint az előtte lévő félórában, de nem volt okom panaszra. Marlene pedig óriási volt. Jogászoknak külön élvezet a bírósági tárgyalótermes komédiázás, igazi görbe tükör. Persze az a része nem megnyugtató, hogy a gyilkos megússza, de ettől függetlenül ráébreszt talán laikusokat is, hogy azért a jog nem egy tévedhetetlen dolog, a bírósági tárgyalás meg nem arról szól, hogy kiderül az igazság. Mert az az egy nem szokott kiderülni a tárgyalóteremben. Maximum legjobb tudásunk szerint igyekszünk megoldani az ügyet, mint a filmbéli Sir Wilfrid.

3. Rossz könyv. Szenvedek Rosie Thomas: A kasmírkendő című regényével. Olyan, mintha valami középkorú német háziasszony első szárnypróbálgatása lenne, szörnyen körülményes és lassú. Persze a jó öreg, két szálon futó cselekményes - megint. Egy kicsit túl sok gyanús véletlennel. Meg túl sok nagyon fölösleges leírással. India dicsőítése, egekig magasztalása stb. (ehhez alapból no comment, ilyen nyüzsgő, koszos, összeférhetetlen, élhetetlen, erőszakos, undorító hely kevés van a világon), emellett a cselekmény szinte eltörpül. Pl. mennek a hősök a világ végi rendeltetési állomásra, nagyon szenvednek stb., de a legtöbb leírás a kísérőkről van, meg a pónikról és öszvérekről meg az út menti kövekről. Kit érdekel? Ez olyan, mintha megkérdeznéd egy ismerősöd, milyen volt a hétvégi lagzi, amin részt vett, és nem arról kezdene mesélni, hogy milyen szép volt a szertartás meg a menyasszony meg milyenek voltak a vendégek, hanem arról, hogy amikor mentek a fogadás helyszínére, milyen érdekes tetőt látott egy házon útközben. Pfff. Szóval szenvedek, remélem, jobb lesz a lapok fogytával a sztori, mert ez eddig nagyon slank.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.