Az van, hogy kicsit besokalltam a Chanel-életrajzokból. Most véletlenül került még egy a kezembe, de ez már túl sok volt a "jóból". Marie-Dominique Lelièvre Chanel & Co című életrajza megint csak nem egy jól sikerült alkotás, ahogy az előző cucc sem volt az. Kezdem azt hinni, hogy az alapanyaggal volt a baj, mert eddig egyetlen jó életrajz sem kerekedett ki a "varrónő" életéből. Pedig volt itt minden, mint a búcsúban. És valahogy mégsem. Lehet, hogy azok foglalkoznak életrajzírással, akik nem tudnak írni? Nem lehetetlen.

Ez a kötet most Chanelnek a nőkhöz való viszonyán keresztül próbálja bemutatni az életét, kevés sikerrel. Valahogy nehéz az életéből kiragadott fejezeteken keresztül láttatni az egészet, főleg úgy, hogy a szerző ugrál az időben, össze-vissza elevenítve fel hol az árvaházi éveket, hol az első, hol a második világháborút, hogy néha az sem tudtam, éppen hol tartunk. Azért ez így nem túl szerencsés. Főleg, hogy az egyes epizódok címadó "nevei" (pl. Vera Bate, Misia Sert stb.) egymás mellett párhuzamosan léteztek Coco életében, tehát nem lehet ilyen élesen elválasztani az élete egyes elemeit, hogy most akkor volt ilyen vagy olyan korszak, mert nem. Ismert embereket, jöttek-mentek az életében ismerősök, szerelmek, munkatársak, alkalmazottak stb., nem voltak élesen elváló korszakok. Ez így butaság.

Ráadásul kicsit erőltetett nekem ez a dolog, mert a szerző úgy próbálja beállítani, mintha az életében szereplő nőknek közük lett volna a munkájához, ahogy alkotott, vagy ahogy ihletet merített valamiből. Hát, nagyon nem. Chanel egyetlen nőből merített, és az saját maga volt. Lehet, hogy felhasznált mintákat, gondolatokat, érzéseket, de soha nem tekintett senkire és semmire múzsaként, pláne nem hálásan. Elvett, alkotott és nem érdekelte semmi.

Továbbra is az a véleményem, hogy ilyen állhatatlan gonosz nőszemély kevés van a világon. És ilyen túlértékelt is. Valahogy olyan az egész, mintha egy összeesküvés lenne: ha elég sokan mondjuk, hogy Chanel egy legenda, végül elhisszük. Ne már. Valójában egy egocentrikus nő, aki nem tud szeretni, és mindenkit csak elüldöz magától a gonoszságával. Mert mindenre van egy maró megjegyzése, soha semmi nem jó neki, egy igazi pszichopata. (Akinek a fiatal Bardot és Romy Schneider pl. kövér, mert túl nagy a mellük. Anyám...) És közben még azt is hiszi, hogy szellemes és eredeti. Kétségbeejtő önáltatás.

Az egész könyvön végigvonul kellemetlennek csak jóindulattal nevezhető személyisége, háborúkkal, (mindkét nembeli?) szerelmekkel, munkával, utazásokkal, nácikkal lepaktálással, és minden egyébbel. Meg megkeseredett öregséggel, amikor még mindig húszéves csábító lánynak képzeli magát és még mindig saját magából merít ihletet a kollekcióihoz. Nem megmosolyogtató, nem szomorú, nem szánalmas, inkább olyan WTF érzést vált ki a dolog, hogy hogy lehet valaki ennyire ostoba. És amikor egy életrajz vége felé már alig várod, hogy meghaljon a főhős, akkor az egy rossz életrajz... vagy egy rossz élet.

A szerző alaposan megkutatta a témát, ezt nem vitatom el tőle, de hogy nem tudta érdekesen előadni a dolgokat, az biztos. Színes kis történetekkel akarta fűszerezni Chanel életét, de ezek inkább erőltetett szellemességek, nem működnek igazán. Az író "saját gondolatai" pedig, amik a szövegbe ágyazva Chanel gondolataiként jelennek meg, hamisak és túlzóak. Aforizmaszerű kinyilatkoztatások hemzsegnek minden oldalon, de olyan ostobaságok, hogy nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Pl. egyetlen gesztusból pszichoanalitikus következtetések fél oldalon keresztül. Fárasztó.

Összességében: ne olvasd el. Találjunk jobb életeket és jobb életrajzokat, ez rémes volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.