Daphne du Maurier Madarak című elbeszéléskötete csak úgy szembejött. Mint "könnyű" olvasmányt vettem, aztán kiderült, hogy borzongató és elgondolkodtató dolgok is vannak benne.

Valamennyi történetben közös, hogy hétköznapi helyzetekből borzongató és szürreális történetek kerekednek, ahol a téboly veszi át az uralmat a józan ész felett. És ha az ember el bírja engedni a valósághoz kötő szálakat, akkor egészen bele lehet merülni az írónő képzelete által kreált fantasztikus valóságokba.

Nekem a kedvencem a Monte Veritá című, kisregény hosszúságú történet volt. Eleinte minden rendben, két fickó normális életet él, dolgoznak, kirándulnak, néha találkoznak, néha nem. Aztán az egyik elvesz egy különös lányt feleségül. Aki mindenáron egy bizonyos hegyre, a Monte Veritára akar felmenni, pedig egyébként utálja a férje hobbijaként számontartott hegymászást. A férj elviszi és aztán a lány felmegy a hegyre és ottmarad. A helyiek meg különös legendákkal szórakoztatják a férjet, hogy így szokott ez lenni, a hegy "elszólítja" a nőket a faluból, akik mennek és soha nem térnek vissza. Kiderül, hogy valamiféle szektába szerveződnek odafönt és tényleg soha nem mozdulnak el a hegyről. Nagyon fatalista elbeszélés. Nem az a nyugtalanító benne, hogy emberek megunták a normál életüket és inkább felköltöznek egy szent hegyre, ilyet már láttunk a történelemben. Inkább az, ahogy az író ezt szenvtelen, hűvös, tárgyilagos angol stílusban elmeséli az olvasónak. Minden normális, hétköznapi módon történik, csak éppen ami történik, az nem normális. Ez a kontraszt hátborzongató. Nekem nagyon bejött.

A másik különösen jól sikerült darab szerintem Az almafa című elbeszélés. Egy középkorú, gyermektelen házaspár unalmas vidéki életét mutatja be, igazi nőies aprólékossággal. A feleség egy idegesítő nőszemély, kitalált feladatokkal és szabályokkal szórakoztatja saját magát és hitvesét, és folyton morcos, lemondó, depressziós hangulatot kelt. Pl. nem tud anélkül elolvasni egy újsághírt, hogy ne tegyen valami lehangoló megjegyzést még a legjobb hírek láttán is. A férjében állandó lelkifurdalást kelt, ha az élvez valamit, legyen szó akár egy pipázásról vagy egy meleg kályháról a szalonban egy hűvös estén. Szép lassan megmérgezi az egész életüket. A férj mindent elkövet, hogy ne legyen otthon. Aztán egy nap a feleséget elviszi egy gyors lefolyású kór. A férj végre szabad és megtehet minden apróságot, amit korábban nem mert. Egészen addig, amíg rá nem ébred, hogy a kertben egy satnya, vén almafa egészen az elhunyt feleségére emlékezteti. Meg akar szabadulni tőle, de végül a fa szabadul meg tőle. Nagyon beteg sztori ez is, de valahogy nem lehet abbahagyni az olvasását, mert az ember várja az újabb és újabb valószerűtlen fordulatot. Ami jön is, egészen az utolsó oldalig.

A többi elbeszélés is hasonló helyzeteket bont ki, mindig a hétköznapiból kiindulva, az egészen furcsa irányokba elvitt sztoriig. Van itt megkéselt pilóta, csapodár feleség, gyermeküket megölő szülők stb., csak győzze kapkodni az ember a fejét. Mindez feszesen elbeszélést narrációban, hideg, pontos stílusban. Őrjítően jó. Tetszett.

Múlt héten felépült a csapat. Megint. Időnként újra kell építeni, mert szétesik. Vagy csak "amorfizálódik". (This is a word from now.) Überzsúfolt programban bizonyítottuk, hogy igenis lehetséges alvás nélkül, sok alkohollal és még több kalóriával túlélni az élményeket. És még csak össze sem veszett senki senkivel. Csúcs. A legtöbb emberről ilyenkor kiderül, hogy egészen jófej, ha kikerül az iroda négy fala közül. A negatív felhangokkal meg nem érdemes foglalkozni. (Pl. mi a ráknak jön kirándulni az, aki 1. nem beszélget, 2. nem érdekli semmi és 3. nyolckor elmegy aludni, mert fáj a haja???) Kár, hogy néhány partiarc nem tudott jönni, de azért így is megoldottuk a "ház oldalának kirúgását". Azóta folyik a regenerálódás...

A kirándulás is rátett, de mostanában amúgy is sokat gondolkodtam azon, hogy milyen sokféle ember (jellem?) fér meg mindannyiunkban. Más énünk jön elő, ha a szüleinkkel, barátainkkal, kedvesünkkel, főnökünkkel, munkatársainkkal, szomszéd néninkkel beszélünk. Ez valahol érthető alkalmazkodás a különböző élethelyzetekhez, de néha egészen rémisztő módon nincs köze egyik énünknek a másikhoz.

Újabban egészen sok és extrém ilyen példát láttam magam körül. Durva példa a megcsalt feleséget minden lehetséges módon tutujgató illető, de ennél enyhébb esetek is vannak.

Némileg önvizsgálatra is késztet a dolog, és rájövök, hogy én is tudok egészen sokféle lenni. És az egyik énem köszönő viszonyban sincs a másikkal, pedig mindegyik én vagyok. Mutatok egy arcot valaki felé, másokkal meg egészen másmilyen vagyok. Ez talán nem képmutatás, mert nem másnak tettetem magam, mint ami vagyok. Mindegyik reakció én vagyok. Csak sokféle vagyok. Mindenki lát egy-egy szeletet belőlem, de nem biztos, hogy látja az egész képet, ami én vagyok. A saját fejemben ezért jelenleg elég komplex a kép. Ez zavarba ejtő, ugyanakkor felvillanyozó is, mert azt jelenti, hogy nem lehet egy skatulyába bepakolni.

A gond csupán annyi, hogy ha mások is ilyen sokfélék valójában, akkor hogyan ismerhető ki/meg igazán valaki? És lehetséges-e ez egyáltalán? Vagy elég, ha a nekem járó szeletet megmutatja magából?

Sok tépelődés, sok gondolkodás, sok mindenből túl sok. Majd lesz jobb.

Melanie Benjamin Az aviátor felesége című regénye a nagy nyári könyvakció miatt került hozzám, mert már első ránézésre is csak könnyű nyári olvasmány volt. Sokadik ránézésre is az, és már olvastam jobbat is.

A regény Charles és Anne Lindbergh házasságát és életét mutatja be, a nő szemszögéből. Sajnos az író szándéka szerint Anne életét akarta bemutatni, de sajnos a pár száz oldal alatt csak ez nem sikerült. Anne egy nagykövet lánya, tehát "jó házból való amerikai úrilány", ha fogalmazhatunk így, és Lindbergh, az első számú hős, aki először egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt, úgy gondolja, hogy "megfelelő" felesége lesz. Csak később derül ki, hogy ez alatt nem lelkitársat vagy szeretőt értett, hanem azt, hogy a nő mint jólnevelt lány, mindenben aláveti magát az akaratának és egészséges gyermekeket szül neki. Ennyi.

A könyv elején ugyan történik kísérlet arra, hogy a szereplőket az író kontextusba helyezze, családi és baráti kapcsolatok, szocális háló stb. tekintetében, de ez nem teljes és nem következetes a regény során. Úgy ötven oldal után elhal a kísérlet, hogy bárki és bármi is létezik a házasságukon kívül. Ez nekem így sántít, hiszen "senki nem külön álló sziget", nem véletlenül lesz olyan valaki, amilyen, és nem létezhetsz úgy a világban, hogy senkihez semmi közöd. Bármennyire is így íródott a regény.

A "hősszerelmes" kezdés után gyorsan kiderül, hogy Anne rosszul választott, és egy egoista tahóhoz ment hozzá, akinek csak a saját döntései és tervei számítanak. Anne-t kiképzi pilótává, hogy mindenhova együtt tudjanak menni, és a közös repkedésben még a gyermekeik születése sem akadályozza meg eleinte. Utána már kénytelen egyedül menni, mert az asszony a sarkára áll, de ekkor meg gyakorlatilag kilép a családja életéből, mondván, hogy "neki küldetései vannak". Amikor néha hazamegy, akkor meg terrorizál mindenkit az érzelemmentes nevelési módszereivel. Nem csoda, hogy a gyerekek igyekeznek minél több időt házon kívül tölteni, és pánikszerűen megházasodni, csak hogy "kirepülhessenek".

Sajnos az írónő stílusa eléggé döcögős: sem a történetet nem tudja jól vezetni, sem a szereplők jellemébe nem nyerünk bepillantást. Valahogy olyan, mintha egy kiállításon néznénk csak őket képről, de nem tudnánk, mit éreznek az egyes események közben. Rendben, amikor elrabolják és megölik a kisbabájukat, Anne hisztérikus az aggodalomtól és a fájdalomtól, ez eléggé átjön, de ezenkívül szinte semmi. Biztosan szenved Charles közönyösségétől és megalázó bánásmódjától, de soha még csak fel sem emeli a szavát. Az anyja néha próbálja tanácsokkal ellátni, hogy álljon ki magáért, de mintha a falnak beszélne.

Erre a házasságra azt mondaná a pszichológus, hogy a maga kifordult módján tökéletes: Charles egy irányításmániás egocentrikus jellem, míg Anne egy behódoló áldozat. Perfect match. Csak amikor már évtizedekig repedezik a tökéletesség máza, a végén tényleg minden szétesik körülöttük.

Összességében nem volt rossz a könyv, szórakoztató volt, el tudtam gondolkodni rajta, főleg az emberi kapcsolatok sokszínűségén és szövevényességén. Érzelmileg viszont nagyon felszínes volt a regény a karakterek szempontjából, és a végén csak Anne-ről nem tudtam meg semmi fontosat, mert valahogy ő is "rejtve maradt" a sorok között. Charles árnyékában és neki alárendelve - mindörökre. Ha az író feminista célokkal közelített a központi karakterhez, akkor jelzem, hogy nem érte el a célját. Nem egy erős, kedves, érdekes nőt mutatott be, ami a célja volt, hanem egy áldozatot. Akivel szimpatizáltam ugyan, de mégis szerettem volna megtudni róla valamit. Kár érte.

Il caffé é fatto.

Sono sul piedi di guerra.

Grazie tanto per la notte di lacrime.

Vannak olyan könyvek, amik annyira rosszak, hogy fizikai fájdalmat érzel olvasás közben, de fogcsikorgatva mégis végig akarod olvasni, mert már valami perverz örömet lelsz az újabb és újabb valószínűtlen és életidegen fordulatokban. Suzanne Rindell The Other Typist című regénye sajnos ilyennek bizonyult. Az okos internet szerint A nagy Gatsby-hullámot akarhatta meglovagolni a szerző, egy "függőséget okozóan lebilincselő" könyvvel. Sajnos azonkívül, hogy lopta Fitzgerald ötleteit, nem sokra ment a témával, szóval jobb lett volna, ha időben benyújtja a kérvényt a megfelelő kreatív génekre.

A sztori a szesztilalom idején játszódik az USA-ban, ahol a kevés, nők számára nyitva lévő egyik álláslehetőség a gyors- és gépírónői munka. Ami annyira női szakma, merthogy szegény férfiak egyszerűen képtelenek rá. (Inkább csak nem akartak ezzel bíbelődni. De ha nagyon akarják, megy nekik. Ahogy egy csomó más dolog is.) Rose nevű főhősünk egy rendőrőrsön áll alkalmazásban gyors- és gépírónői minőségben, több társnőjével egyetemben, egyedüli női alkalmazottakként az őrsön. A kor függetlenedő, önálló keresettel rendelkező női közé tartoznak, ami nagy szó a korábbi korszakok beszűkült lehetőségeihez képest (menj férjhez vmi iszákos állathoz vagy halj meg). Rose is viszonylagos szabad élettel rendelkezik, egy afféle olcsó munkásszálláson lakik, kevés pénzéből igyekszik kijönni. Családja nincs, árvaházban nevelkedett. Ismerősei, barátai nem nagyon vannak, csak úgy magában teng az életben.

Mígnem megjelenik az őrsön Odalie, aki szintén gyors- és gépírónőként helyezkedik el, azonban gazdag és előkelő aura lengi körül. Odalie különös hatással van mindenkire az őrsön és azon kívül is, így Rose-ra is mély benyomást tesz. Rögtön megfigyeli a lányt, feljegyzéseket készít a viselkedéséről, mígnem összeszedi a bátorságát és barátkozni kezd vele. Odalie társaságba viszi, zugkocsmákba járnak és étteremben ebédelnek, taxival járnak dolgozni, stb. Ahogy az sejthető, Odalie nem a gépírónői fizetéséből fedezi mindezt. Lassan fény derül rá, hogy tiltott szeszfőzéssel foglalkozik, illetve zugkocsmákat üzemeltet, abból van a nagy lóvé. Meg a nagy kockázat is.

A két lány egyre inkább belemerül a bűnözés világába, mígnem egy kerti partin egy fickó - különösen nézve Odalie-re - elmesél egy régi történetet egy lányról, Ginevráról, akinek autóbalesetben meghalt a vőlegénye, ő maga pedig eltűnt a semmiben a családja és az ismerősök szeme elől. Az író persze sejteti, hogy Odalie kezdett új életet új néven, csakhogy az epilógusban már Rose az, akit egy elmeklinikán arról próbál meggyőzni a pszichiáter, hogy kitalált magának egy Rose nevű "alteregót", és valójában ő Ginevra, aki lehet, hogy megölte a vőlegényét évekkel korábban, de lehet, hogy nem. A regény vége nyitva marad, nem derül ki, hogy Odalie is esetleg csak egy "kivetülés" volt, vagy sem, ki ölte meg végül a sztorit mesélő csávót (mert biztos nem magától esett ki az ablakon) és persze hogy mi történt a meghalt vőlegénnyel valójában. Minden homály, mert ez így jó.

Aha.

A történet önmagában nem lenne annyira szörnyű. A végén a fordulat az őrülettel meg egyebekkel egyszerűen hajtépős, annyira életszerűtlen, de ezt hagyjuk. A bosszantóbb az volt inkább, hogy közben sem volt jó a szöveg. Folyton sejtelmes félmondatok és fél oldalak vetítették előre, hogy "valami borzalmas és kimondhatatlan dolog fog történni, de akkor ezt még nem sejtettem, vagy legalábbis akkor még úgy tűnt, hogy minden rendben van" stb.

Amerikai narráció könyvben? Neeeee. Az ír így, aki nem tudja egyéb eszközökkel fenntartani a feszültséget. Mondjuk kreatív történetmeséléssel. Feszes párbeszédekkel. Érdekes leírásokkal.

Szóval elég fárasztó volt olvasni, főleg, hogy az egész egy buboréknak bizonyult, mert persze semmi egetrengető nem történt. Akkor miért is kellett a műsor?

Az író stílusát az indokolatlan bőbeszédűségen kívül a hosszú és idegen eredetű szavak nagy kedvvel való alkalmazása is jellemezte, amitől a falra másztam. Egy ponyvaregényről van szó, minek kell bele latin és francia kifejezések garmadáját tenni? Nem "without Rose" ment ebédelni, hanem "sans Rose", nem "skill"-jei vagy "talent"-jei voltak a hősnőnek, hanem "accomplishment"-ekkel rendelkezett. Amikor azt írta egy helyütt, hogy valamilyen körülmény "per se" állt, akkor a falhoz vágtam a könyvet. Ezt azért ne. Rákerestem a szerzőre, angol szakos bölcsész a lelkem. Ez sok mindent megmagyaráz. Gondolom, valahol azzal is dicsekszik, hogy tud dolgozatot írni, a lábjegyzetben forrásidézetekkel... (Ismerek ilyet, még mielőtt valaki kitalációval vádolna.)

Röviden szólva nagy mellényúlás volt a könyv. Nyilván megfilmesítik. Talán még jó is lesz, ha megfelelően dramatizálják a cselekményt. Egy-két partirucival meg koktéllal sok mindent ki lehet hozni a semmiből is.

Könyvnek mindenesetre pocsék volt.

... de nagyot is ugrik!

Mindenki ismeri a típust. 99 %-ban nőnemű az illető. Mindenkire mosolyog, cukiskodik, teszi-veszi magát, egyadta bűbáj az egész viselkedése. Persze főleg a férfiakkal, de a nőket is igyekszik elbájolni, mert ki tudja még, mire lesznek jók. Nem konfrontálódik, nem csapkodja az ajtót, nem emeli fel a hangját. Mert ő CUKI. És KEDVES. Fogcsikorgatásig az...

Ha kicsit közelebbről megnézed, akkor persze kiderül, hogy az egész egy felvett szerep, amit vélhetően valami elfuserált túlélési technikaként fejlesztett ki az élethez. Mert ha mindenki azt hiszi, hogy cuki meg kedves és édes, akkor megkap dolgokat (ajándék, különleges bánásmód, jóindulat a többiek részéről), amiket egyébként nem biztos, hogy megkapna, ha kiderülne az igazi természete.

A gond csak az vele, hogy így a "kedvessége" felszínes, üres, nem a személyiségéből fakad, hanem csak taktika. Azt hiszed, hogy barátkozik, holott csak bepakol a spájzba, hogy ha szüksége van valamire, hozzád tudjon fordulni.

És jaj annak, akit mégis megtéveszt! Ha nem figyelsz oda, olyan gyorsan vágja a kést a hátadba, hogy csak nézel, mint a luki nyúl. Harcolni ellene csak a saját mézesmázas-bűbájos-hátbadöfős (=gyomorforgató) módszerrel lehet. Most pici "gyomorrontásom" van. De nem adom fel.

A hollók vájják ki a szemét...!

Kicsit lemaradtam a krónikával, próbálom behozni.

1. Chris Greenhalghtól olvastam a szenzációhajhász címmel bíró Ingrid Bergman megkísértése című regényt. A sztori nem túl bonyolult: Ingrid Bergman és Robert Capa Párizsban találkoznak a II. világháború végén, amikor kitör a béke. Ingrid házas, gyermekes nő, hatalmas mozisztár, dolgozni küldték át Európába, de a stúdió emberei persze minden lépését figyelik (érdemes lenne arra is egy tanulmányt vesztegetni, hogy milyen szinten vették semmibe ekkoriban a színészek emberi jogait...). Capa meg egy nyugtalan, örökmozgó fotós, aki nem bír megállni, és leállni sem, a lényeg, hogy valami háborút fotózzon, különben megbolondul. Életük egy hosszúra nyúló pillanatra egymásba fonódik, és viharos szerelem bontakozik ki köztük. Annak ellenére, hogy már az elejétől fogva tisztában vannak vele, ennek nem sok jövője van (Ingrid nem hagyná el a hollywoodi életét és a családját, Capa pedig nem tudna lemondani a háborúkról egy nő kedvéért). Ettől még szép a románc, amíg tart, csak hát eleve van benne egyfajta búcsúzkodás már az első perctől fogva.

A már szinte szokásosnak mondható kettős elbeszélés itt egy kicsit bonyolódik, Capa egyes szám első személyben beszéli el a vele történteket, míg az Ingrid szempontjából íródott fejezetek egyes szám harmadik személyben szólnak. Egy kicsit így Ingrid távolságtartóbbnak is tűnik, bár szerintem inkább arról van szó, hogy nem sikerült eltalálni a karaktert, és "nem lépett le a papírról" a hősnő. Kár, igazán ki lehetett volna bontani egy kicsit a "szép, szőke, északi filmsztár" klisé helyett.

Capa már jobban sikerült volt, igaz, az ő vadsága talán jobban is dokumentált. A halálát leíró fejezetet viszont legszívesebben kitéptem volna a könyvből és laponként etettem volna meg az íróval, annyira elbaltázott, patetikus, rétestésztává nyújtott katyvaszt varázsolt az egyetlen pillanat alatt lejátszódó drámából, hogy Michael Bay összes lassítva felrobbanó helikoptere elmaradt mögötte. És az nem kis teljesítmény.

Összességében nem volt rossz könyv, bár szerintem kicsit feszesebbre is meg lehetett volna írni.

2. Olvastam egy kis Széchenyit is, mert az sosem árt, ha le kell higgadni. Ezúttal az Elefántország volt soron, ami inkább egy kis "antológia", ha lehet így fogalmazni, afrikai útinaplókból válogatott rövidebb szemelvények. Ezek is tetszettek, főleg, hogy most pont ilyesmire volt szükségem: kevés figyelmet igénylő, rövid szövegek, amelyek viszont végtelen természetszeretettel és humorral íródtak. Nagyon jó volt, mint mindig. És még fedőnevet is szereztem belőle! :)

3. Ez az erdészek + futás + rendezvény + munka így együtt elég ütős hetet eredményezett a múlt héten. Még mindig nem tértem magamhoz teljesen, bár igyekszem. Csapatépítésre kiváló program, legközelebb már futni is kéne. Kiderült, hogy ki mire jó (és mire nem), illetve, hogy egészen jó problémamegoldó emberek is vannak köztünk. Nem árt tudni. Bónusz: megtanultam sört csapolni!

Belinda Alexandra valahogy jól működő könyveket ír. A megfelelő arányban adagolt történelem, romantika, intrika, viszálykodás, konfliktusok és a végén egy nagy fordulat, hogy az olvasó más kontextusba tudja helyezni az előző hatszáz oldalt. De ettől jó.

A Flamenco Párizsban című regénye egy sokszoros családregény, több család életét követi több generáción keresztül, megmondom, hogy nekem nagyon kellett figyelnem, mert ennyi név nem szokott előfordulni egy történelmi regényben, most meg... A végén még családfát is rajzoltam. Aztán átrajzoltam. Szóval voltak meglepetések.

A történet a "szokásos" több idősíkban elmesélt sztori, amin nagyon kellemesen enyhített, hogy nem 1:1 arányban volt a régi és az új adagolása, idegesítő módon felváltott fejezetekkel, hanem sztori a sztoriban módokon történt a dolog. A múlt néha önálló fejezetet kapott, néha egy a jelenben élő szereplő mesélt róla, más szempontból. Többen narrálták tehát a múltat és a jelent is, amitől olyan szép mintává állt össze több generációnyi ember egymásba fonódó sorsa, mint valami gobelin. Ha együtt nézted, kiadták a nagy képet. De ehhez minden egyes "öltést el kellett olvasni", ami nagyon izgalmas volt.

A múlt valahol a XX. század elejének Spanyolországában kezdődött, ahol egy gazdag és egy szegény család sorsa először csak érintőlegesen, majd pár évtized múltán erőteljesebben találkozott egymással. A vadkapitalista gyáriparosok, az évszázadok óta elnyomott nép, szabadság iránti vágy, szocialista eszmék, kavarognak, és valahogy az egész spanyol társadalom forrong. Az új idők éreztetik hatásukat, mindenütt. Munkás sztrájkok vannak a szegénység miatt, szabadságjogokat követelnek, a régi rend urai pedig mindezt próbálják elnyomni.

A főhős Celestina Sánchez, egy koldusszegény család egyetlen túlélője, mivel családtagjai vagy meghaltak a szegénységtől vagy a hatalom áldozatai lettek. Celestinát a cigányok nevelik fel, és világhíres flamencotáncost faragnak belőle. Sorsa ennek ellenére összefonódik a gazdag és előkelő Montella család két tagjáéval. Xavier, az idealista, a nép felemeléséért küzdő fiatalember élete szerelme lesz, míg Evelina, a barátnője, akire rábízza a gyermekét. Sorsát Paloma, a tehetséges balerina nyomozza ki évtizedekkel később, nem kevés fájdalmat és családi drámát felfedezve a saját családjában is.

A tánc szeretete végigkísér több generációnyi leányt, szinte anyáról lányra száll a tehetség és a tánc imádata. Közben a háttérben pedig egyre durvább a politikai helyzet, ami végül a spanyol polgárháborúban csúcsosodik ki. Az írónő ugyan érintőlegesen, de azért nagy realizmussal mutatja be a háború borzalmait, realisztikus képet festve nem csak a hősiességről, hanem az értelmetlen halálokról, a szükségtelen kínzásokról, a megfélemlítésről és a nacionalista megtorlásokról is.

Nagyon olvasmányos, nagyon letehetetlen a könyv, szinten minden fejezetben történik valami olyan fordulat, ami miatt képtelenség nem tovább olvasni. Ez mondjuk egy hatszáz oldalas könyvnél akár gonoszságnak is tűnhet az író részéről, de szerintem inkább jó.

Azt hiszem, fogok még a szerzőtől olvasni, mert ez igencsak megtetszett. Különösen örülök, hogy ennek hatására kicsit utánanéztem a spanyol polgárháborúnak is, és megvilágosodtam egy-két dolgot illetően, ami korábban nem volt egészen tiszta.

Hallottam, milyen jó tévéfilmet csináltak belőle a spanyolok, persze sehol nem lehet letölteni, de a fő, hogy megtaláltam a könyvet: Maria Dueñas Öltések közt az idő című regénye igazán remek kis darab. Kivételesen az a véleményem, hogy megérdemelten bestseller.

Adott egy szegény lány, Sira, akit anyja egyedül nevel, apa nincs a képben. Az anya varrónő egy híres madridi szalonban, és persze Sira sorsa is az, hogy kevés tanulás után beálljon tanoncnak a műhelybe. Úgy tűnik, hogy sorsa szépen elrendeződik, mert eljegyzi magát egy unalmas jófiúval, és szépen kijelölt pályán haladhatna az élete... ha meg nem ismerkedik a jóképű gazfickóval. Vele megszökik és Marokkóba, pontosan annak spanyol gyarmatot képező részére mennek, költik a pénzt, drága szállóban laknak, stb. Aztán egy szép napon a pasi lelép a pénzzel. (Ez mondjuk szerintem várható volt, de Sira kicsit még naiv ezen a ponton.)

Ezt követően viszont talpraáll, nyit egy divatszalont és gazdag hölgyeknek kezd varrni. Mivel a 30-as években vagyunk, egyre nyilvánvalóbb a fasiszta térhódítás, és a spanyol gyarmatokra is beszivárognak a németek. Aztán kitör a katonai puccs Marokkóban, amiből a későbbi spanyol polgárháború kerekedik ki, és évekre véres testvérharcba taszítja az országot. Ahol ráadásul a németek és olaszok hathatós katonai segítséget nyújtanak a lázadó nacionalista csapatoknak, míg a kontinens demokratikus államai a kényelmes be nem avatkozási politikát akarják gyakorolni pont most. És a köztársasági csapatoknak csupán annyi támogatásuk van, amennyit a külföldi önkéntesek (= nem kiképzett katonák) nyíltan, illetve a nem fasiszta nagyhatalmak titokban mernek nyújtani. Ami nem volt túl sok, jól el is vesztették a harcot, és Spanyolország évtizedekre jobboldali diktatúra lett. A lakosság mérhetetlen szenvedéseit el lehet képzelni.

Ebben a helyzetben kicsit meseszerű az, ahogy Sirának az égegyadta világon semmi baja nem esik, sem Marokkóban, sem Spanyolországban, amikor már visszatér oda. Mert visszatér, méghozzá, mint az angolok titkosügynöke. Persze kiképzést nem kap, csak egyszer elbeszélget vele egy nemzetbiztonsági fickó, hogy akkor lesz szíves a hozzá járó gazdag német katonák és üzletemberek feleségeitől kitudni, hogy hol milyen parti lesz, ki kivel találkozik stb., és mindezeket az infókat szabásmintákba rejtve adja le a megbízóinak, akik majd intézkednek. Ez a rész tiszta James Bond volt, de nekem nagyon tetszett, mert ötletes volt az "ártatlan rajzok katonai titkokat rejtenek" dolog. Az már persze kevésbé volt vicces, amikor Sirához időnként betörtek, fegyveres fickók követték meg hasonlók, de a nő nagyon jól kezelte a helyzeteket és sosem vesztette el a hidegvérét.

Sira nagyon talpraesett és természetesen intelligens nő, aki képes volt mindenféle extrém helyzethez alkalmazkodni, pedig abból nem kevés jutott ki neki. A szerelemben nem volt olyan szerencsés, mint amilyen egy ilyen alapvetően romantikus regény hősnője lenni szokott, de ez szerintem jót tett a regénynek, sokkal realisztikusabb volt. Amit persze a másik oldalon kiegyensúlyozott az író, hiszen Sirát soha nem érte semmiféle háborús bántalmazás, nélkülözés vagy bármi atrocitás, ami pedig a polgárháborúban és az azt követő időszakban is mindennapos volt. OK, az anyja egy ideig Madridban élt a háború alatt és éhezett, de ennyi. Minden rossz csak a szomszédokkal és az ismerősökkel történt. Aha. Ettől eltekintve egy kellemes személyiség köré épült fel a történet.

A mellékszereplők szerintem nem volt túl kidolgozottak, leszámítva talán a rendőrfőnököt meg a seftes Candelariát. Utóbbi egy Rejtő-hős volt kicsiben. Komolyan, nagyon jó volt.

A történet hol gyorsabban, hol lassabban folydogált, de nekem nagyon tetszett az író stílusa, ahogy a klasszikus narrációt keverte a történelemleckével, majd hirtelen valami humoros mondattal oldotta az olvasó feszültségét. Kikacsintások, vicces kiszólások, szarkasztikus megjegyzések jöttek a legváratlanabbul, nagyon pörgőssé és élővé téve a néha nagyon is szövevényes történetet. Igazán remek könyv volt.

Néha kell a csapatépítés, sőt. Örülök, hogy harcoltunk érte, mert remek lett. És azt hiszem, szeretem a kemencés csülköt. (Surprise!)

A hangulat kb. ez volt:

Amit sokáig hiányoltam, az most felfutóban van: történelmi regények magyar történelemből. Most éppen Lányi Zoltán Szép Ilona című regénye került véletlenül a szemem elé, rögtön le is csaptam rá. Egy igazi kis gyöngyszem.

A történet jól ismert: az álruhás Mátyás király vadászat közben megismerkedik a kisnemesi származású Ilonával, egymásba szeretnek, de rögtön el kell válniuk, és később sem lehetnek egymáséi, a lány pedig később meg is hal.

A szerző e köré az egyszerű kis szinopszis köré épít egy reneszánsz regényt, amiben aztán a családi veszekedések a legenyhébb bajok közül valók, de van itt rokonoktól elszenvedett árulás, korrupció, hatalmaskodás a bárók részéről, ami csak szem-szájnak ingere. Ilona pl. azért nem jut hozzá az örökölt földjéhez, mert azt lerohanta egy "kedves" rokona. Mivel gyakorlatilag nincs közigazgatás vagy központi végrehajtó hatalom, ezért efféle igazságtalanságok naponta estek meg az országban ebben az időben. És akkor még nem is beszéltünk róla, hogy milyen sorsa volt valakinek, akinek nem voltak örökölt várai vagy földjei... A gaz rokon miatt persze elmegy a király elé pereskedni a család, viszont olyan lassan halad az ügy, hogy inkább az istenítéletet választják. Legyen bajvívás, az rögtön eldönti az ügyet. Ilonáért pedig álruhában maga a király küzd. Nagyon romi, szájukra is veszi őket a nép. Ami azért annyira már nem vicces, mert nem elég, hogy kiderült, hogy a délceg vadász a király, de hát persze a király nem vehet feleségül egy "egyszerű" kisnemesi származékot. Tehát az anyósjelölt, Szilágyi Erzsébet közbelép, és kiiktatja a lányt, bezárja a Nyulak-szigetén lévő kolostorba, ott már nem zavar sok vizet. A király meg szépen elfelejti a kalandot, ahogy kell.

A regényben nem is maga a szerelmes történet a lényeg (bár nekem ezzel is volt bajom: Szép Ilona mint egyéjszakás kaland? pfúj), hanem a körítés. A korabeli véres viszonyok, törökvész, bárók ármánykodása, a legnagyobb hatalmú urak nem átallják zsarolni a királyt (kivégzés nincs?), a királyi rokonok saját szakállukra mernek intézni olyan ügyeket, amik nem tartoznak rájuk és felhatalmazásuk sincs rá, tehát egy őskáosz az egész. Lehet, hogy nem ártana kicsit annak sem utánaolvasnom, hogy mik voltak itt a Hunyadi-klán viselt dolgai, merthogy nem a népmesék jóságos hercegei és hercegnői voltak, az szinte biztos. A korrajz szerintem nagyon jól sikerült a regényben, a "király különös jelenlétének bírósága" (specialis presentia regia, mint tudjuk) olvastán pedig még egy jogtörténeti könnycseppet is elmorzsoltam.

Annak ellenére azonban, hogy olvasmányos, szerethető karakterekkel volt tele a könyv, néha az az érzésem volt, hogy néha mintha a maga a szerző sem tudná, hogy mit akar kezdeni a sok cselekményszállal, amit elkezdett. Mivel ez nem egy nagyregény, hanem egy 300 oldalas romantikus regény, ezért elég nehezen értelmezhető, hogy fejezetek szólnak névvel, háttérrel, motivációval ellátott rablógyilkosokról, akiknek később nincs a világon semmi szerepe a folytatásban. Meg az is furcsa, hogy időnként valaki nekiáll "lázadni" és nincs semmi következménye. Az anyád börtönbe zárja a szerelmedet és még csak egy családi veszekedés sincs emiatt? Az nagy szerelem lehet... Volt jópár ilyen következetlenség, mintha nem tudta volna az író összefonni a sokféle szálat, pedig nagyon akarta. Így a végén maradt egy ilyen "lehetett volna jobb is a könyv, ha kicsit átnézi" érzés. Nem volt rossz így sem, szórakoztató volt, és érdeklődést ébreszt a kor és a karakterek iránt. Azt hiszem, ez utóbbi a történelmi regény legfontosabb szerepe, szóval végső soron az író sikerrel járt.

A férfiak szerint miért normális dolog egy beszélgetés közepén se szó, se beszéd elpárologni a ködben?

Valami titkos hímkódot (haha) nem értek vagy ez csak a szimpla tahóság?

Ha szóvá merem tenni, akkor meg sértődős liba vagyok. Aha. Köszi.

Csak zene, de milyen...

Mármint a futók. Ki lenne különben az a hülye, aki különben neonnarancssárga pólóban futkozna a szakadó esőben 30 fokban, és még rohadtul élvezi is. Yeah, that's me. Mindezt a félórás meditatív csöndért, ami ilyenkor a fejemben van, és ami segít mindent a megfelelő dobozba rakni. Most is volt mit, sok minden összejött, amin lehet töprengeni.

Pedig meditálni a padlón ülve is lehetne. És abban még csak le sem sérülsz.

A futók bolondok. :)

You can do anything, if you set your mind to, man...

Mostanában mindenhol ott vannak, biztos még a fiúk is érzik a "bikiniszezont" és formába akarnak lendülni. Én meg csak fogom a fejem, amikor egy kocka csokit nem bír valaki nyugodtan megenni, mert "fogyózik". Általában két típus különböztethető meg:

a) az a tényleg túlsúlyos illető, aki folyton fogyókúrázik, zsírégető bogyókat szed, átlag két havonta csinál egy-egy tíznapos léböjt/káposzta/elválasztó/vegán vagy más fogyókúrát, persze eredmény nélkül, sőt, miután végzett, olyan hamburger és csülök zabálásba kezd, amitől még nagyobb lesz, mint előtte volt.

b) az az ütlegelnivaló, énképzavaros vagy csak simán hülye egyén, akinek a testtömegindexe és a formája is rendben van, de kóros önigazolási kényszerből úgy gondolja, hogy annak a két kilónak még FELTÉTLENÜL le kell mennie a derekáról, különben soha nem lesz világbéke. Súlyosabb esetben mindezt nem "fogyókúra", hanem "méregtelenítés" néven adja be a környezetének és saját magának, mert az úgy hangzik, mintha az egészségéért és nem az egójáért csinálná. Pedig. És azt sem veszi észre, hogy csak bekerült egy "méregtelenítő csodaszereket" árusító marketinggépezetbe.

Mindkét típusnak a végletes, tényleg ütnivaló butasága a zavaró, hiszen ha valaki nem elégedett magával, akkor tud ellene tenni - ha AKAR. Csak a kitartó akarat az, ami a legtöbbször hiányzik. A n-edik fogyókúránál el kéne gondolkodni, hogy inkább életmódot kellene váltani, nem pedig bedőlni az újabb és újabb pénzgyártó életmódtanácsadó okosságainak. Persze ehhez gondolkodni kellene, ami nem könnyű. Egyszerűbb a legutóbbi kipróbált fogyókúrát okolni a kudarcért.

Ami még bosszantó ezekben az emberekben, az az, hogy a fogyókúrájuk minden percét meg kell osztaniuk mindenkivel. Akkor is meg kell hallgatnom, hogy egy fél almát vacsorázott, ha nem érdekel. Aztán meg nyikorog, hogyha nem elég hatékony a módszer.

Persze a két legfontosabb dolog sose kerül szóba: önuralom és mozgás. Ezek úgy kimaradnak a tuti módszerek eszköztárából. Csak jön a maszlag, hogy egyél párolt halat naranccsal, mert az jó. Brrrr. Meg a kioktatás, hogy "ők nem ehetnek ám meg AKÁRMIT" - és néznek undorodva (kívánósan?) a tányéromon lévő tésztára.

Ilyenkor legszívesebben elmondanám nekik, hogy igen, én akármit megehetek, mert tudom a mértéket, és igen, mozgás mellett elég sok mindent megengedhetek magamnak, és igen, nagyon szomorú lennék, ha nem tudnék nyugodt szívvel megenni egy fagyit, mert azon aggódnék, hogy túllépem az aznapra rendelt kalóriakeretet. Persze nem lehet, mert én lennék a tuskó, aki nem érti meg őket, pedig ők csak le akarnak fogyni.

Fogyjál le, ha akarsz, csak ne kelljen már mindenkinek ezzel foglalkoznia. Ha meg nem vagy elég erős, akkor fejezd be a nyávogást.

Az élet nem alföldi autópálya - itt mindig vannak bukkanók.

1. A fiúk hülyék. Mostanában vagy hárman is kifejtették, hogy a munkahelyen ne érzelmeskedjen senki, mert az nem tesz jót. Kicsit felhúztam a szemöldököm, mert szerintem nincs olyan, hogy egy éles késsel elválasztjuk, mikor dolgozunk és mikor érzünk és mikor pihenünk és mikor gondolunk a jövőnkre és mikor élünk és a többi.

Ezek a dolgok, gondolatok, érzések, tevékenységek mind összefonódnak, és lehet azt gondolni, hogy ezt vagy azt le kéne hasítani és külön kezelni, de szerintem ez nem lehetséges. Mindannyiunkat érnek hatások, és azok eredményeképpen leszünk valamilyenek és reagálunk valahogyan a körülöttünk lévő világra, emberekre, történésekre. Nem tudom meg nem történtté tenni a jellememet és a gondolkodásomat attól függően, hogy dolgozom vagy sem. Vagyok, aki vagyok és vagyok, amilyen vagyok. És szerintem ti is.

Még a srácok is, akik olyan nagyon szeretnék elhinni, hogy tudnak érzések nélkül élni. Pedig nem. Ugyanúgy tudnak nyűgösek, hisztisek, szerelmesek vagy dühösek lenni, mint a lányok. Legfeljebb úgy igyekeznek marketingelni magukat, hogy nem. És néha elhiszik a marketinget. Csak ennyi a különbség.

2. Melyik a jobb? Engem folyton szidnak, hogyha ajtót csapkodok vagy megmondom a véleményem vagy bármi őszintét csinálok. De szerintem az a lány sem jobb a Deákné vásznánál, aki csak affektál és rángatja a vállát, ha megkérdezik, hogy mi baja van és hosszas könyörgésre sem hajlandó megmondani. Ellenben a másik háta mögött furkálódik és megjegyzéseket tesz és szurkálódik. Ahelyett, hogy egyenesen megmondaná, mi van és esetleg megváltozna valami. De nem. Az ilyennel mit lehet kezdeni? (Based on a true story.)

Persze a szöszitől kaptam kölcsön, ez sok mindent megmagyaráz. Viszont együtt találtuk, mert jó ötletnek tűnt a Pére Lachaise-ben (kattintsatok, van virtuális barangolás, nagyon állat!) játszódó gyilkosságról olvasni. Mark Pryor A kriptatolvaj című regényéről van szó.

Elég beteg sztori, de nem annyira durva, hogy rosszat álmodjak tőle, inkább csak thriller, nem horror. A történet persze egy pszichopata fickó körül bonyolódik, aki Szkarabeusz néven fut a nyomozás során. Röviden annyi, hogy beteges állat apja által megkeserített gyermekkora ott ér véget, hogy az apja megöleti vele az anyját, még 13 éves korában. Ettől persze bekattan a csávó és évekkel később azt találja ki, hogy kriptákból lopott csontokból, meg frissen kinyírt csajokról lenyúzott tetkókból "újraalkotja" az anyját. A végén komolyan azt hittem, hogy valami feltámasztó varázslatot is akar nyomni, de nem, csak magára és a remek kis "csont-bőr" gyűjteményre akarta robbantani a házat, de azért ez az "újraegyesülök anyámmal a halálban" dolog így is elég betegre sikeredett. Kriminológiailag eléggé kiszámítható volt a gyilkos jelleme, de hát nem minden olvasónak azonos velem a szakmája, úgyhogy talán annyira nem zavaró. (Egyébként az író is jogász, szóval nincs meglepetés.)

A gyilkos nyomába eredő nyomozó Hugo Marston, aki egy ilyen eléggé semmilyenre sikerült karakter. Magas és jóképű és bomlik érte a gyönyörű és okos párizsi riporternő, de amúgy nem sok személyeset tudunk meg róla. Kár, mert ő a főhős. A barátja, Tom valami CIA-s fószer, és finoman szólva is egy gennyláda (iszik, kurvázik, elérhetetlen, amikor szükség lenne rá, ok nélkül gyilkolászik, stb.), de őszintén nem értettem, hogy mit keres a könyvben, mert ugyan állítólag ő is benne volt a nyomozásban, de annyival sem vitte előre a cselekményt, mint Watson doktor. Ha ő a sidekick, akkor az már régen rossz. Szóval a hősök vonala lehetett volna kicsit kidolgozottabb.

A regény amúgy olvasmányos, rövid fejezetes, szórakoztató darab, ilyen egynapos, strandos olvasmány. De! Nem lehet tőle rosszat álmodni, szóval királyság!

Mozogni kell, és megy a véredbe a megfelelő hormon. Ennyi.

Mert minden vackot összeolvasok.

1. Tesó beszólt rá ("Hányadik könyv már ez ugyanerről?"), de azért én megint olvastam Philippa Gregory-t, mert szórakoztató. Többnyire. The King's Curse - ez most annyira nem volt világrengető, de elment. Angolul persze tovább tartott, de azért így is egy kicsit szüttyögősnek éreztem. Margaret de La Pole életét (a borba fojtással kivégzett egyik York herceg lánya) dolgozta fel, elég hosszan, több évtized történéseit felölelve. Ennek köszönhetően kissé szétesett a végére a cselekmény, mert már nem tudta lekötni a figyelmemet a sok cselszövés, kivégzés, ármánykodás, a király újabb és újabb feleségei stb. Kortörténeti bemutatónak nagyon jó volt: több évtizednyi félelem és diktatúra után egy újabb király új típusú uralkodása következik, amely aztán a napfényes, megbocsátó, vidám uralkodásból fokozatosan ugyanúgy visszasüllyed az őrületbe és a diktatúrába, mint az apjáé. A mindennapok részévé vált félelem, birtokelkobzások, kivégzések, hamis vádak alapján történő letartóztatások, hercegek kiskorú fiainak Towerbe zárása stb. Van itt minden, mint a búcsúban. Ebben a környezetben próbál Margaret túlélni és a családjának is biztosítani a birtokokat és címeket, amiket örököltek. Csakhogy Yorkok, és Yorknak lenni egy Tudor udvarban elég veszélyes. A végére elég kevesen maradnak, hogy végelgyengülésben haljanak meg. Sajnos nekem az volt az érzésem, hogy a regény egy kicsit túlságosan is egyoldalúan mutatja be csak és kizárólag Margaret életét és az ő szempontjait, a másokkal történő interakciók, beszélgetések nem igazán voltak mélyek vagy hitelesek. Nem volt többdimenziós a regény, hiányoztak belőle a többiek szempontjai. Ez azért probléma, mert egyébként egy csomó érdekes karaktert vonultatott fel a szerző, akinek az életébe vagy a motivációjába azért érdemes lett volna belenézni (More, Cromwell, maga Henrik stb.), de nem kaptunk belőlük semmit. Kár érte.

2. Találtam limonádé könyvet is, Leila Rasheed tollából a Zafír és parázs című (nagyon béna cím, igen...) kötetet, ami tipikus romantikus, angol udvarházas izé. Urak, szolgák, bálok, botrányok, ármány, szerelem, érdekházasság, titkok, ami csak kell. Kis csavar, hogy van indiai vonal is, több indiai szereplővel és politikai szállal is (függetlenségért küzdő csoportosulás képében).

Nekem bejött a stílusa. Elég sok szereplő volt ilyen rövid könyvhöz képest, de jól elboldogult velük a szerző. Mondjuk nem tengermélyek a karakterek, de lehet velük szimpatizálni (meg nem értett szerelmes, meg nem értett gyerek, tanulni vágyó kamaszok stb.), és érdekel a további sorsuk. Persze csak a végére lett egyértelmű, hogy sorozatról van szó persze, de ez most az egyszer nem idegesített fel (bár azért ráírhatták volna a borítóra...), és készségesen meg fogom várni a folytatásokat.

Jó látni néha a kollégákat más közegben, még a végén kiderül egyik-másikról, hogy tökre jófej. A sportos hétvégén pozitívan csalódtam a népben, pedig a tavalyi után nem voltak illúzióim (ott azért volt egy-két picsogás). Most semmi, csak jófejkedés, mki rendesen viselkedett. A szervezés jó volt, a kaja OK, a szállás élménydús, a város szép, a sportpályák pöpecek. Mi kell még? (Nos, ez jó zenekar nem ártott volna, de azért így is őrületesen nagyot dance-eltünk a banketten, ahol szerintem a legnagyobb számban kitartó küldöttség voltunk. Respekt! És micsoda mozgáskultúrája van egyik-másik emberkének, holy-molly!) Az eredmények is egész jók voltak (na, csak nálunk van a legjobb rönkhajító fiú az országban, hoppácska!), jól éreztük magunkat, és csak egy gondom volt: nem tudtam becsomagolni a nagyon-nagyon király futópályát. :) Ja, meg a kiírás ellenére koedukálttá váló zuhanyzó is vicces volt...

Ilyenekre a csillárt is lerúgtuk... volna, ha lett volna csillár. Mindenesetre az ugrálás felért egy kardióval. :)

U.i.: És csapatépítésnek javasoljuk majd az "Azért vannak a jóbarátok" című örökbecsű M. Péter szerzeményt hétfő reggelenként összeborulva énekelni az aulában. Ma például máris jól jött volna, hátha megelőzött volna egy-két tuskóságot.

A jóból keveset adnak. Ez a barátokra fokozottan igaz. Jó érzés, ha valaki megfog esés közben. Köszönöm. Ezt Ádinak (és mindenkinek, aki szereti):

Akitől várod, attól nem jön, akitől nem várod, attól igen. Az élet igazságtalan, de valahol kiegyenlítődnek a dolgok.

1. Tudjátok, mint a CSI, csak éppen belső poén. Szóval a hét közepén - már hullafáradtan - eljutottam a koncertre, ahol Dr. Szöszivel kielemeztük a zenekart, a díszletet, a közönséget meg mindent. Következtetések:

- adják vissza a pufi konferáló csajt, aki tudott angolul, az új nő nagyon küzd a nyelvvel, rossz hallgatni...

- lehet, hogy ezek is drogoznak a színfalak mögött, de ha igen, szedhetnének valami vidámabb cuccot is, mert elég halványak voltak,

- a művészkedő fagottos csávó merő fájdalom volt (hadd ne idézzem az ügyvédnőt),

- a Jeanne d'Arc előadás pedig a legenyhébb megfogalmazás szerint "nem volt befogadható". Azt hiszem, ez sokat elmond. :)

A lényeg, hogy láttunk ilyet is, de azért a programigazgatóval el tudnék beszélgetni egy sötét szobában, az ügyvédje nélkül.

2. Elkészült a nagy mű, igen. Olyan testrészeim is fájnak, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, szóval durva menetelés volt, de már vége. (Azaz már csak vagy 45x kell felporszívózni, hogy végre ne legyen mindenen betonpor.) Közben több dologra is rájöttem, pl. hogy a papánál töltött nyarak nem múltak el nyomtalanul, olyan természetességgel kezelem a kalapácstól az elektromos csavarhúzóig az eszközöket, hogy csak na. A másik, hogy kire lehet számítani, ha szükségem van rá, és ki az, aki csak a partvonalról kiabál be, hogy "jaj, emígy kellett volna csinálnod", meg "ennek és ennek kellett volna szólnod", ill. személyes kedvencem "segítettem volna, ha szólsz". Aha. Kibicnek semmi sem drága, ugye. De tanulópénznek jó volt. És még egy: túl sok könyvem van, át kell térni valami XXI. századi masinára, mert ez így tarthatatlan. (Igen, fizikai sérülést is szenvedtem a könyvek miatt. No comment.)

Mert mindent el kell olvasnom, amire csak rá tudom tenni a kezem... Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című, a milleniumi budapesti forgatagban játszódó kalandregénye egy újabb műfajt jelent. Nálunk még mindig ritka, bár szerintem az olvasási kedv ösztönzésére kiváló lenne, merthogy ez egy történelmi kalandregény. Fordulatos meg dagályos, de már nem jókais mellébeszélésekkel telnek a lapok, hanem van akciódús, viszonylag pörgős cselekmény. És már félig-meddig kacsintgat a stílus Rejtő felé, főleg, ami a kisebb szereplőket illeti (cirkusz, cselédek, rendőrségi és egyéb alakok).

A sztori annyi, hogy egy erdélyi polgárlány, Emília elindul Pestre, hogy a négy évvel korábban, a milleniumi ünnepségek alatt elveszett nővérét, Emmát megtalálja. Amit persze nem sikerül, mert addigra Emmát már megölték, de ez csak a regény végére derül ki, és még ott sem varrnak el minden szálat, úgyhogy biztos lehetek benne, hogy 2-3 kötetnyi folytatás biztosan várható. Mili persze igazi karakán hősnő, aki nem riad meg semmitől, jóllehet, alig pár napot tölt a városban, amikor már meg akarják ölni, elgázolják egy konflissal, egy vadidegen báró viszi el a házába gyógyulni, ahonnan később még a Lipótmezőre is ellátogathat - balszerencséjére. (A XIX. századi pszichiátriai módszerekről szóló leírásoktól továbbra is iszonyodom, A fehér ruhás nő óta nem bírom ezeket. Az ember egy nagyon gonosz állat.)

Közben megismerkedik Ambrózy Richárd báróval, aki persze dúsgazdag, jóképű, titokzatos stb., tehát minden kellékkel rendelkezik, amivel egy rendes regényhősnek kell. A báró szabadidejében Holmes-t játszik, azaz a rendőrség körül sertepertél, és helyettük oldja meg a jobbnál-jobb ügyeket. Mili ügye is érdekli és kész belevetni magát a nyomozásba, amelynek során egyre több a hulla, és persze végig kell járni Pest minden koszos és undorító negyedét, hogy valami megoldásra jussanak.

A történet pörgős volt és ritkán ült le, bár néha a monarchikus etikett ostobaságaitól felállt a hátamon a szőr (ez a sok "kegyelmes uram", meg "kérlek alássan, kedves öregem" és hasonlók, tudjátok). A szereplők jól kidolgozottak, élőek, főleg Mili, aki teljesen úgy viselkedett, ahogy egy kamaszlánytól várná az ember. A kicsit túlidealizált Emmát kevésbé bírtam, de szerencsére nem is zavart sok vizet.

Ami igazán tetszett, az a társadalmi érzékenység, amivel Mili "közlekedett az életben". Mindent megfigyelt, elemzett, értékelt, együtt érzett a cselédekkel, a lenézett nőkkel, mindig kikelt az igazságtalanságok ellen stb., egyszóval egy tűzrőlpattant kis feminista volt, csak burkolt formában. Nagyon tetszett. Az író egyébként is nagyon érzékletesen mutatta be a korabeli Pestet, a jellegzetes figurákkal, csibészekkel, bűnözőkkel, cselédekkel, rendőrökkel, utcalányokkal, mindezt ráadásul úgy, hogy közben igen jól bemutatta azt a multikulturális közeget, amiben akkoriban is élt a főváros. Németek, szerbek, zsidók és még mindenféle népség jött-ment és élt együtt hol békésen, hol békétlenül, de kétségkívül nagy színes tablót alkotva.

Várom a folytatást, mert most már érdekel, hogy ki rendelte meg ezt a sok gyilkosságot... (a fenébe, megint egy sorozat...)